Beyond(Azahriahff)

seven

Nem nagyon szerettem anyának a munkám azon oldaláról mesélni, ami nem a jó hírekről szólt. Anyukám nagyon lelkiismeretes és igazságszerető nő volt, és ha valami ilyesmit meghallott, megszakadt a szíve, illetve egyből mindenkit elakart küldeni a halálba, "senki nem bánthatja a lányom" címen. Ez valahol nagyon aranyos volt, és hálás voltam érte, de már felnőtt voltam ahhoz, hogy anya intézze a dolgaim. Így mivel nem tehetett semmit, csak összetörtem volna a szívét, ezt pedig nyilván nem akartam. De mindig észrevette, ha valami nem volt rendben.

Így elmondtam neki mindent az autósprojektről, a hangos szomszédomról, akit amúgy azóta valamelyest megkedveltem úgy minden ellenére, hogy kiderült, egy ismert magyar előadó, akivel együtt kell dolgoznom. És természetesen senkinek nem mondhatom ezt el, Risszának sem, ezért nagyon nyomja a lelkem.

- Megkeressem az autós fickókat? – kérdezte egy rövid hallgatás után. – Mert én megszerzem a számukat, ha kell, el is megyek-

- Nem, anyu, nem kell – kezdtem volna lenyugtatni. – Megoldom, csak elmondtam, hogy tudd. Legalább te.

- És a szomszédod? Azzal beszélhetek, hogy ne legyen ennyire paraszt – ajánlotta fel indulatosan, amin elmosolyodtam.

Az Attila nem egy kistermetű gyerek, anyukám pedig annál inkább. Elég szürreális és vicces látvány lenne, hogy anya felfele gesztikulálva magyarázna, Attila meg lefele bámulna elkerekedett szemekkel. Vagy a szokásos „semmi nem érdekel" fejével.

- Nem, anyu, tényleg, nem annyira nagy baj a srác – próbáltam elmagyarázni neki, bár magamnak sem hittem. Nem vágytam a közös munkára még mindig, és elég nagy részt vett ki abból, hogy nem akartam visszamenni Pestre.

Anya még ezután párszor felajánlotta, hogy más módokon is felkereshet mindenkit, aki bármi rosszat okozott nekem, úgyhogy amíg Rissza fel nem kelt, igyekeztem lenyugtatni.

•

Kemény napok álltak mögöttünk a bandával. Három koncert az ország különböző pontjain, és még maradt egy helyszín a hét elejére. Mindenki kimerült volt a késő esti fellépésektől, a reggelig tartó dorbézolástól, a sok alkoholtól. Az alkohol elengedhetetlen kelléke volt a koncerteknek, ez segített teljesen kiengedni a bulit magunkból, hogy olyan hangulatot tudjunk teremteni minden színpadon, mint amilyet mi is elvárnánk, vagy a lent bulizó emberek is várnak tőlünk.

Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem élveztük, hogyne élveztük volna? Egyszerűen csak nekünk is limitáltak az erőforrásaink. Azt nem is említve, hogy a botrány óta milyen állapotban voltam a koncerteket illetően, és azon kívül is. Minden színpadra félve megyek fel. Az első dolgom, hogy a napszemüveg mögül a tömegben lévő emberek tekinteteit lecsekkoljam, hogy pontosan miért állnak a tömegben: bulizni jöttek, mert szeretnek minket, engem, a dalainkat, vagy azért, hogy cringeljenek rajtam, vagy a zenénken, esetleg azért, mert követik a Tiktok trendet, és üvöltözni akarják a koncert közben a híres mondatot: nem Azahriah a hibás!

Annak ellenére, hogy a közvélemény szerint nem kéne sajnáltatnom magam, és semmi jogom szarul lenni, az első pár koncert különösen nehéz volt. Pontosabban a legelső, a botrány után pár nappal. Mivel a társadalom belénk nevelte, hogy egy férfi nem sírhat, én is tartottam magam ehhez, hiszen teljesen berögzült. Azonban azon a koncerten mégis kibuggyant belőlem néhány könnycsepp. A botrány ellenére is annyian voltak a helyszínen, hogy nem láttam a tömeg végét. Ugyanúgy énekelték velem a dalokat, s amikor nem ment nekem tovább, folytatták helyettem. Egyszerre utáltam magam és voltam hálás nekik. Már akkor ezerszer végigfutott az agyamon az egész és tele voltam bűntudattal és elkeseredéssel.