Freedom Mashine-Jikook fanfiction HUN

10

Jimin pov.

Rémes fejfájásra keltem az éjszaka közepén. Felültem és megtapogattam a fejemet, egy orbitális púpot fedezve fel rajta. Igazából nem lep meg. Ha lehetőség van arra, hogy beégessem magamat Jungkook előtt, akkor be is égetem. Apropó, Jungkook. A szemem megszokta a sötétséget, fürkésző szemekkel néztem körbe a szobában. Tekintetem az ágyam túloldalán állapodott meg, hosszasan időzve Jungkook alakján. Elmosolyodtam, ám a következő pillanatban Jungkook nyugtalanul dobálta magát az ágyban. Szemöldökeit összeráncolta, egyre csak motyogott és motyogott:

-Sajnálom, sajnálom...

Fölé hajoltam és óvatosan rázogatni kezdtem a vállainál fogva.

-Jungkook, ébresztő, kelj fel! Hahó!-de nem hatott. Mélyen beszívtam a levegőt, megemeltem a kezemet és egy hatalmasat lekevertem neki. Erre már felkelt. Riadtan nézett rám, látszott rajta, hogy lélekben még álmodik. Segítettem neki felülni és hoztam a konyhából egy pohár hideg vizet. Ivott pár kortyot, majd visszaadta nekem a poharat. Csak ekkor tűnt fel, hogy potyognak a könnyei. Remegő hangon megszólalt:

-Biztosan akarod tudni a történetemet?-nagyot dobbant a szívem. Vajon mi fog kiderülni? Nyugtalanság lett úrrá rajtam.

-Igen.-válaszoltam. Nem számít mi történt a múltjában, én meg fogom hallgatni. Mert megérdemli, hogy meghallgassák. Mindenki megérdemli, hogy meghallgassák. Jungkook szakadozottan kifújta a levegőt, és óvatosan átölelt, állát a vállamon pihentetve.

-Nem akarom, hogy sírni láss. Jobb, ha nem látod az arcomat.

-Ez butaság. Mi értelme lenne a szívünknek, ha szégyellni kéne az érzéseinket? Ha boldog vagy nevess! Ha szomorú vagy sírj! Előttem soha nem kell szégyellned magadat.-lassan kibontakozott az ölelésből és mélyen a szemembe nézett. A sírástól vörös szemeivel különösen szomorú látványt nyújtott.

-Volt egy gyerekkori barátom.

-Namjoon?-kérdeztem rá, mire meglepetten nézett rám.

-Honnan tudtad?

-Amikor Seokjin sunbaeval beszelgettetek a védőnő szobájában, meghallottam ezt a nevet.

-Értem. Nos, ez a Namjoon a barátom volt. A családjaink már a születésünk előtt barátok voltak. Sokszor jártak össze, mi pedig sokszor játszottunk együtt. Aztán telt-múlt az idő, és legjobb barátok lettünk. Az úszást is miatta kezdtem el. Ha mi a medencében voltunk, senki nem tudott legyőzni minket. Lehetetlen volt. Együtt edzettünk. Az volt az álmunk, hogy a nemzeti válogatott tagjai leszünk és kijutunk az olimpiára. Persze a családjaink eleinte szkeptikusak voltak, de amikor meglátták az elszántságunkat, áldásukat adták ránk és az úszásra. Namjoonnal mindketten az egyetemi csapat tagjai voltunk. Múlt nyáron a busani tengerhez mentünk edzeni. Minden rendben volt, szép időt mondtak arra a hétre. De ennek ellenére az edzőhetünk megrövidült. A második napon Namjoon bevágta a lábát a kádba. Nagyon durva volt, vérzett és bedagadt. De ő úszni akart. Érted, úszni?! Úszni, mikor ráállni sem tudott a lábára. Én mondtam is neki, hogy nem kéne megerőltetnie a lábát, és inkább pihenjen, de vele soha nem lehetett vitatkozni. Egyre beljebb úsztunk, de jött egy nyári zápor. Tudod milyenek a nyári záporok, hirtelenek és kiszámíthatatlanok. Mire észbe kaptunk már túl messze voltunk a parttól, Namjoon lába pedig ilyen erős, zavaros, hullámzó vízben feladta a szolgálatot. Ha nem ragadom meg a karját, nem tudott volna a víz felszínén maradni. Sokáig küzdöttünk, de jött egy, a többinél is erősebb hullám, elszakított minket egymástól, engem egy sziklához csapott, Namjoont pedig valószínűleg a nyílt vízre sodorta, ahol pedig megfulladt. Két nappal később sodorta a víz a testét a partra. Nekem eltört a kezem, de ez nem volt fontos. Még éltem. Ő már nem. Az én hibám. Elengedtem, hagytam, hogy a hullám elsodorja tőlem. Ő már soha többé nem tud úszni. Ezért én se fogok. A családjával végleg megromlott a kapcsolatunk. Ők engem hibáztatnak, én magamat.-mire mondandója végére ért könnyek borították az egész arcát.

-Nem.-szóltam halkan, de a csöndes szobában még ez is hatalmas zajnak tűnt.-Nem a te hibád. Minden, ami aznap történt véletlen baleset. Olyan dolgok együttese, amit nem tudtatok befolyásolni. Namjoon akart a sérülése ellenére úszni, a vihar pedig hirtelen jött. Baleset volt. Itt senkit nem lehet hibáztatni, pláne téged. Te küzdöttél a hullámok ellen, megpróbaltad megmenteni őt. Hidd el, amikor Namjoon lenéz rád az égből nem hargszik. Hálás neked, hogy harcoltál érte és emlékszel rá. Ám ugyanakkor biztosan szeretne lekeverni neked egy taslit. Feleslegesen bünteted magadat. Most, hogy Namjoon már soha nem lehet a nemzeti válogatott tagja, neked mégjobban kellene harcolnod. Váltsd valóra Namjoon és a te álmodat! Én pedig itt leszek és támogatni foglak.-mostmár az én könnyeim is potyognak. Jungkook kikerekedett, csodálkozó szemekkel néz rám, majd hirtelen az ajkaimra tapad. A sós könnyek egybefolynak az édes csókkal. Először meglepődök, aztán mégjobban, még szenvedélyesebben visszacsókolok. Amikor elszakadunk egymástól, mindketten levegő után kapkodunk kipirosodott arccal.

-Kedvellek Jimin. Borzasztóan nagyon kedvellek.-majd se szó, se beszéd kiviharzik a lakásból. Én pedig ott ülök az ágyon, a púpommal, könnyes-piros arcommal és a fülemben dobogó szívemmel.

Hú, bocsánat a megkésett rész miatt! Táborban voltam, aztán nyaraltam...mindenesetre remélem élveztétek az új részt
💜