*ੈ✩₊˚▐ ❛ Mindenki azt mondja, Konoha csendes városának akadémiája nagy neve mögött átlagos. Azonban senki sem tud semmit azokról a történetekről, melyek azokról az átlagos lányokról, a szerelemről, a nehézségekről, a barátaikról, a fiúkról, az élet...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megszólalt az ebédszünetet jelző csengő, jelezve, hogy most van a napunk leghosszabb szünete. Szélsebesen rohantam ki az iskolából a közeli buszmegálló felé, hogy elcsípjem a buszt, ami pár perc múlva fog megérkezni. Tudtam, hogy a lányok mérgesek lesznek, amiért kihagyom az ebédet anélkül, hogy elmondanám nekik az okát, de azt is tudtam (vagyis reméltem), hogy megbocsátanak nekem, ha megtudják ennek okát. Végül erőt vettem magamon, és napközben beszéltem velük, de nem meséltem nekik a Narutóval történtekről, sőt, senkinek sem mondtam el.
Még apának sem, akin láttam, némán azon töprengett, hogy Naruto miért nem jött át hozzánk vasárnap, mint azt előtte lebeszéltük. Azonban az évek alatt megtanulta, hogy kimaradjon a legmagánabb ügyeimből és a bennem felmerülő problémákból, noha biztosan akarta tudni, mi történt velem és Narutóval.
Szerencsémre kaptam engedélyt Tsunade igazgatónőtől, így könnyedén sikerült magam mögött hagynom az Akadémiát. A beszélgetés Sasukével megszilárdított az elhatározásomat. Hálás voltam neki, hogy észhez térített, sőt még biztatott is a maga stílusában, ez kellett. Tisztában voltam vele, most rajtam van a sor, hogy beszéljek, nem a barátomon, aki egész eddig tűrt csendben, engem figyelve aggodalmasan, arra várva, mikor avatom be, mindeközben pedig végig úgy érezte, nem bízom meg benne.
Pedig, ha tudná, hogy benne bízom meg az egyik legjobban.
Kifulladva kirohantam a parkolóból, kikerülve pár harmadéves diákot, akik elmentek valahova ebédelni ahelyett, hogy az iskolában maradnának, vagy akik úgy döntöttek, hogy kihagyják a nap hátralévő részét, ahogy persze én nem terveztem. Lerohantam az utcán, amilyen gyorsan csak tudtam a megállóhoz, ahol nem is kellett sokat várni a buszra. Úgy éreztem, minél tovább várok a probléma megoldásával, annál nehezebb lesz helyrehozni. És már elég nehéznek tűnt alapból.
A gyomrom egész nap görcsben volt a szombaton történtek miatt. Az a lány az újságtól nem tűnt éppen úgy, mintha viccelne, és úgy sem, mint aki ezek után annyiban hagyja. Lehet, a barátom ráijesztett, de ismertem az ilyet. Nem fog leállni.
Noha ugyanolyan fojtogató volt végigmenni a folyosókon, pakolászni a szekrényemben, nem hátráltam meg. Szétszedtek ugyan a gondolataim, eleve nem voltam éppen a legjobb lelkiállapotban ezek matt, erre jött még ez Narutóval. Régen voltam ennyire a padlón, már el is felejtettem, mennyire borzalmas. De nem menekülhetek most el.
Amikor végre Naruto házához értem, rögtön elkezdtem kételkedni magamban. Nevetséges volt tőlem, hogy kihagytam az ebédszünetet, hogy eljöjjek hozzá? Egyáltalán akar látni? Megpróbáltam abbahagyni önmagam kritizálását, de miután oly sokáig csináltam anya miatt, rossz szokásommá vált.
Kényszerítettem magam, hogy álljak a bejárati ajtajuk elé, és már csak kopognom kellett volna. Felemeltem az öklömet az ajtó felé, és bár azt mondtam magamnak, hogy kopogjak, a kezem mozdulatlan maradt. Nem tudtam megtenni. A kételyem visszatartott attól, hogy megoldjam azt a problémát, amit én okoztam.
