Lìrai lélek

Őszi tél

A kopasz fákon színek árnyéka
Suhan át, és az aranyfogù Nap
Szemével lustán végigsöpör
A fagy marta puszta föld alatt.

Nem alszik a holló, éberen figyel
Sötét tollai szállnak szerteszét
És a szél továbbviszi csőrèből
Az őszbe kapaszkodott zenét.

A köd szuszogva ül rá a fákra
Reccsen alatta gally és ág
De másutt kék az ég, oly tiszta kék
Akár a csillogó hàtù achàt.

Játszik a téli táj, játszik velünk
Gyermeklelkünkön szól hozzánk át
És gomba, virág, árva falevél
Megőrzi a langyos ősz szavát.

Meleg van, élénk, karcsú, meleg
S az esőcseppek gyöngyei a kèregre tapadnak
S mintha vissza akarnàk hozni az őszt
A mezőn a gyerekek oly fürgèn szaladnak.

Leszáll a néma, ezüst torkù alkony
De nem borzong az erdő, nem fojtogat a szél
Mert betölti az emberek aprócska szívét
A szüntelen mosolygó, őszillatú tél.