21.

938 95 9
                                    

Bármennyire voltam álmos és kimerült, valamiért mégsem tudtam elaludni. Jungkook felajánlotta, hogy segít ezen problémámon, de őszintén nem bántam, hogy valamiért álmatlanság gyötör, sokkal jobban lekötötte figyelmem a fiú közelsége mint saját nyomorom. Jungkook mögöttem feküdt, én pedig hátammal dőltem neki, a pléd pedig rajtunk pihent, melegben tartva és betakarva minket. Ujjaimmal a hasamon lévő kezével játszottam, s bágyadtan pislogva néztem a TV kijelzőjét. 

-Hé - pillantottam fel rá. Jungkook mosolyogva nézett le rám, s éreztem hogy szorosabban húz magához. 

-Hm? - hajolt le, orrával megbökve arcomat. Egy halk, rekedtes nevetést csalt ki belőlem apró kis mozdulatával, ami később köhögésbe csapott át. Vagy fuldoklásba, ki minek nevezi. Jungkook türelmesen megvárta míg végre levegőhöz jutok, majd amint visszadőltem mellkasára és magához húzott, feltettem neki a kérdésem.

-Mi történik, ha az, aki mellett éppen vagy hirtelen meghal? És például nem tud előtte máshoz küldeni? - meredtem a semmibe. - Szóval tudod, akkor mi lesz veled? 

Jungkook nem válaszolt azonnal, csak finoman simogatni kezdte derekamat, ami kilógott a felsőm alól. Nem fáztam, mert a pléd nagyon meleg volt, ugyanakkor kirázott a hideg attól, ahogy hozzám ért. Jungkook ujjai puhák voltak, hűvösek. Lassan, megfontoltan és kényelmesen húzgálta végig őket bőrömön, minden egyes mozdulat mintha mini áramütés lett volna. Lehunytam szemeim és egy mély lélegzetet vettem, még jobban nekidőlve, kicsit mozgolódva hogy még kényelmesebben feküdjek a közelében. Egyszerűen olyan jó volt vele lenni, annyira élveztem ahogyan bánt velem, ahogyan éreztem magamat a közelében. hogy szinte hihetetlen volt. És mintha mindig is ismertem volna. Semmi szokatlan vagy új nem volt abban, amit csináltunk mégis mintha ez lenne az első. Talán mert az is volt. 

-Ha szerencsém van - suttogta a fülembe. - Akkor találok valakit, akinek nagy szüksége lenne a segítségemre. Ilyenkor fel tudom mérni, ki tudom következtetni ki élne vissza a hatalommal ami velem jár és ki az, akiben megbízhatok, aki méltó és megfelelő arra, hogy egy ilyen lehetőséget birtokoljon - magyarázta. Hirtelen elképzeltem, ahogyan Jungkook gazdátlanul, magányosan járja az utcákat valakit keresve, aki mellett menedéket talál. 

-És ha nincs szerencséd? - kérdeztem. - Ha nem találsz senkit? 

-Akkor eltűnök - válaszolta. 

Bennem rekedt a levegő a gondolatra, hogy Jungkook valaha is eltűnjön, hogy megszűnjön létezni. Nem tudtam volna ezek után úgy élni, hogy neki nem adatott lehetőség. Nem akartam belegondolni, milyen lehet lassan hátrahagyni a világon, anélkül hogy tudnánk, merre tartunk. 

-Honnan tudod? 

-Láttam - hajtotta fejét a vállamra. Homlokát nekem döntötte, s szorosabban ölelt mint eddig. - Láttam másokat elhalványulni. Nem találtak senkit, akihez mehettek volna, aki igényelte volna a jelenlétüket. Így csak elhalványultak, majd eltűntek. Nem tértek vissza. Nem volt szükség rájuk, így a létezésük jelentéktelenné és feleslegessé vált. Hirtelen semmivé válnak, mintha soha nem is léteztek volna. Nekünk ez a legnagyobb félelmünk. Hogy egyszer nem leszünk. Hogy nem lesz értelme annak, hogy vagyunk.  

-Fáj? 

-Nem, de mégis - sóhajtotta. - Tudod, nem érzel semmit, de a lelked, belül kegyetlenül fáj. Mert tudod, hogy függsz valakitől. Tudod, hogy te magad egy senki vagy, korlátok között élsz. Ha valakinek kellesz, akkor az a dolgod, ha nem akkor nincs semmi. A folyamatos rettegés, hogy mi lesz holnap. Szerencsém volt, mert Min gondolt rám és már azelőtt rád bízott, hogy elment volna. De mi van, ha úgy hal meg, hogy még nem döntött rólam? Mi van, ha még nem is akar dönteni rólam? Egyedül maradok, célok és értelem nélkül. Neked más Yeji - magyarázott, hangja szomorú volt és fájdalommal teli. - Neked van életed. Megszülettél és minden egyes nap egy cél lebeg előtted. Iskolába jártál, egyetemre mentél. Majd dolgozni akarsz. Egy nap szerelembe esni. Aztán férjhez menni. Gyereket. Utazni, élni. Vagy csak elmenni a boltba. Csinálni egy szendvicset. Minden nap találsz egy célt, mert te magad akarod. De én nekem egy célom van. Hogy Téged boldoggá tegyelek és megadjak mindent, amit csak szeretnél. 

-Jungkook, én...

-Ezt most nem azért mondtam, hogy nyomást helyezzek Rád - vágott közbe gyorsan. - Én csak azt mondom, hogy nem olyan könnyű nekem mint hinnéd. Félek, hogy eltűnök - sóhajtotta halkan. 

Némán simogattam kezét, amivel engem simogatott és csak bámultam a TV kijelzőjét, nem tudva mit kellene mondanom neki. 

-Hé - szólaltam meg hirtelen. - Nem tudod elkapni a betegségemet, ugye? - kérdeztem halkan.

-Nem. Miért? 

Nem válaszoltam, csak elhúzódtam tőle és megfordultam a kanapén, hogy vele szemben legyek. Jungkook nem szólt semmit, csak érdeklődve nézett rám, fogalma sem volt mégis mit akarok csinálni. Ajkamba harapva dörzsöltem meg fáradt, viszkető szemeim de kitartóan vizslattam a fiút, aki továbbra is figyelte minden mozdulatomat. Közelebb csúsztam hozzá, kezemmel pedig végigsimítottam karján. Jungkook a kezemre nézett, tekintetével végigkövetve mozdulatomat, amíg karján végigsimítottam, s megálltam a vállánál. Még közelebb csúsztam hozzá s másik kezemet is a másik vállára tettem, így szemtől szemben ültünk egymással a kanapén. Jungkook felemelte kezeit és csípőmre támaszkodott velük, míg kitartóan nézett szemembe. Mély levegőket vettem, egyrészt mert az orrom be volt dugulva és nehezemre esett a légzés, másrészt mert tudtam mit szeretnék és kellemes bizsergés vándorolt végig a hátamon a gondolatra, apró görcsöt kelesztve gyomromban. 

-Van valami, amit szeretnék - suttogtam közénk, karjaimat pedig nyaka köré vezettem. 

-Hmm - bólintott, de nem pillantott el rólam egy másodpercre sem, várva hogy elmondjam, mit  a kívánságom. Lehunytam szemeimet és egy határozott mozdulattal a fiúra hajoltam, ajkamat az övének nyomva. Jungkook megmerevedett a mozdulatra, de egy pillanattal később közelebb húzott magához s szorosan tartva viszonozta csókomat. Lehunyt szemeim összeszorítottam az érzésre. Ilyet sima emberrel nem tapasztal az ember. Jungkook mintha profi lett volna smárolásban, úgy csókolt vissza instant meggyógyultam tőle. Mellkasomat az övének nyomtam, ahogyan elmélyítettem a csókunkat, olyan érzések szántottak végig rajtam amilyeneket még soha nem tapasztaltam. Jungkook nem volt emberi, az egyszer biztos volt. 

Cuppanva, lehunyt szemekkel vált el tőlem, míg én elfordultam hogy köhögjek és hirtelen szégyelltem magamat amiért ennyire gyenge vagyok ebben a pillanatban. Jungkook szomorúan hajtotta le a fejét, kissé megszorítva csípőmet. 

-Nem szabad - suttogta, s nem tudtam hirtelen eldönteni most ez nekem szól vagy magát próbálja helyre tenni. - Nem szabad Yeji - fordult el tőlem, s én szipogva, értetlenül néztem rá. 

-Nem volt jó? - pislogtam furán. 

-Nem az - sóhajtotta. - Nem szabad, hogy beléd szeressek. Egyszerűen nem tehetem meg. 

-De miért? - értetlenkedtem. 

-Mert fájni fog - nézett rám hirtelen. Látva, hogy nem értem a problémát, pontosított. - Nekem. Fájni fog, és én nem akarok belőle többet. 

Amit csak szeretnél (JK) ~ BefejezettWhere stories live. Discover now