Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

12.

Egy szál törölközőben álldogáltam a tükör előtt, s bár minden alkalommal megfogadtam, hogy nem nyúlok az arcomhoz, ismét addig gyilkoltam minden kis pöttyöt amit csak megláttam, amíg vörös nem lett a bőröm minden centimétere. Nagyot sóhajtva támaszkodtam meg a csapon és bámultam szétnyomkodott fejemet, mikor tekintetem a vállam fölé siklott, s ahogyan megláttam váratlanul ott álldogálni Jungkookot, óriási sikítás hagyta el a számat. 

-Minden rendben? - kopogtatott be anya, aki valószínűleg hallotta őrült sikoltozásom. 

-Persze, csak egy pók - kiáltottam, s tenyerem hevesen dobogó szívem fölé helyeztem, míg lehunytam a szememet. - Úristen, de megijesztettél. Megvesztél? Menj ki, nincs rajtam ruha! - meredtem rá tátott szájjal, mert bár a kínos részeket takarta a törölköző, rövid volt és egyébként is, mégiscsak meztelen voltam alatta. 

-És? - vont Jungkook vállat. - Láttam már női testet. 

-Jobb, ha nem tudom a részleteket - motyogtam és kinyitva szemeim, furán néztem az előttem állóra. - És...nem is jössz zavarba? Nem is érdekel, hogy nincs rajtam ruha? 

-Nem - rázta meg a fejét. - Tudod Yeji, örülök hogy nem tudok gondolatot olvasni, nem akarom tudni miket hiszel rólam - magyarázta, majd mellém lépett és megfogva a törölköző csücskét, ami be volt dugva, hogy tartsa az anyagot rajtam, kihúzta, még szorosabbra csavarta körém úgy, hogy le sem nézett arra mit csinál, majd visszadugta oda, ahova korábban én is tettem. Éreztem, hogy szilárdan és biztonságosan van rajtam összehúzva, miközben Jungkook szeme sem rebbent, én pedig mozdulni sem tudtam a döbbenettől, ugyanakkor valahol belül éreztem a belőle áradó tisztaságot. Nem voltak hátsó szándékai, nem voltak mocskos gondolatai és mozdulatai. - Ezt azért, hogy el ne ájulj, mert attól félsz meglátlak - mosolygott és gondolkodás nélkül átment az ajtón. Megráztam a fejemet, ahogyan álltam továbbra is egy helyben és hiába próbáltam gondolkodni, mintha semmi nem maradt volna az elmémben. De az, hogy hagytam azt csináljon velem amit akar, azt bizonyította hogy teljesen megszoktam a jelenlétét és elfogadtam, hogy innentől kezdve velem marad. 

Sietve a szobámba mentem, ahol Jungkook az ágyon ült és az egyik tankönyvemet olvasgatta. Bár érzékelte, hogy megérkeztem, nem nézett rám. Pontosan tudtam, hogy a privát szférámat akarta biztosítani, így sietve, félig magamon tartva a törölközőt vettem át a pizsamámat, folyamatosan őt fürkészve, vajon nem tör ki belőle a hím és les meg valamikor, de Jungkook magasról tett arra, hogy éppen öltözök mellette. Amint pedig végeztem, letette a kezében lévő könyvet és rám nézett. 

-Menjek veled iskolába? Vagy várjalak meg itthon? - kérdezte, én pedig leültem mellé és elgondolkodva dőltem végül végig az ágyon. 

-Nem tudom - sóhajtottam. - Szeretnél? 

-Menjek? - kérdezte ismét, hangsúlyozva hogy rajtam áll mi a sorsa ameddig én iskolában vagyok. 

-Gondolkodtam ezen amúgy, és azt mondom, gyere - pillantottam rá, ő pedig mosolyogva bólintott. - Tudod...eddig Min nénivel voltál minden áldott nap, én viszont fiatal vagyok és ha rád nézek, te is annak tűnsz. Lényegtelen, valóban mennyi vagy - legyintettem gyorsan. - A lényeg, hogy szeretném ha jól éreznéd magadat, így gyere velem és nézd meg milyen a sulim, ismerd meg a többieket, vagy legyél az órákon...tudod, legyél olyan mint egy huszonéves. Amúgy is, ez már az egyetem, szabadság meg minden...

-Egyetemre jársz? 

-Igen, pszichológiát tanulok. Még van egy évem - vontam vállat, azonban megtorpantam és elgondolkodtam azon ahogy tanulok. - Mármint, ha minden rendben megy. Akkor még egy év - bólintottam és végigterültem az ágyon. 

-Kissé szórakoztató ezt pont Rólad hallani - mosolygott a srác, s nem hibáztattam érte. Családom minden tagja, aki ismert s barátaim is egyöntetűen lepődtek meg döntésemen, mivel bárki fordult hozzám bármivel, az első válaszom az esetek kilencven százalékában az volt, hogy nem érdekel. Ugyanakkor,  mégis szerettem volna segíteni az embereken, de én magam sem tudtam miért, mivel a véleményem az volt, hogy senki sem érdemli meg, foglalkozzon magával mindenki, oldja meg a problémáját és ne terheljen vele másokat. Talán Min néni betegsége is ezért volt olyan nehéz számomra, mert idegesített, hogy állandóan segítségre szorult, ahelyett hogy egyedül oldotta volna meg a dolgokat. Még ha beteg is. Tudtam, utolsó szemét gondolkodás volt ez egy jövőbeli pszichológustól, azonban valahol úgy gondoltam igazam van. Az emberek túlságosan támaszkodnak másokra, elvárják sőt már természetesnek veszik ha segítséget kapnak, meg sem próbálják megoldani a problémáikat egyedül. 

-Igazad van, nem tudom egyáltalán csinálni fogom e - fordultam a fal felé lehunyt szemekkel, azonban hirtelen eszembe jutott valami, s érdeklődve pillantottam Jungkookra a vállam felett. - Hallod...te most itt fogsz engem bámulni éjszaka arra várva, kívánok e valamit? Tudsz aludni? 

-Tudok és szoktam is. Bár nincs szükségem rá. De ha nincs jobb dolgom, akkor én is szoktam pihenni, szóval ne aggódj, nem foglak zavarni alvás közben. De feszélyezzen hogy itt vagyok, ha akarod elmehetek. 

-Nem kell, maradj csak - csúsztam arrébb, hiszen rosszul éreztem magam attól, hogy ki tudja hol, talán lent a kanapén tölti az éjszakát. - Min néninél hol aludtál? 

-Vele - közölte, mire nekem szemeim hatalmasra tágultak, és olyan lendülettel ültem fel az ágyban, rendesen megszédültem tőle. 

-Hogy mi? - suttogtam döbbenten. - Oké, ezt meg kell kérdeznem. Mégis milyen kapcsolat volt közöttetek? Én értem, hogy öreg vagy, régi meg ilyenek, de ő a nagynéném! 

Jungkook unottan bámult vissza rám, fejét csóválva. 

-Yeji, ismétlem nem tudom mit gondolsz rólam, de semmi olyan nem történt, ami esetleg eszedbe jutott. Egy idős hölgy volt, aki vágyott egy kis társaságra és segítségre. Vele voltam, amikor senki más nem - magyarázta, én pedig elszégyelltem magam. Egyrészt mert biztos rosszul esett neki, hogy ilyeneket gondolok róla, másrészt mert ismét igaza volt, Min néninek nem volt senki ott amikor szüksége lett volna ránk. Lehet direkt nem akarta. Mert tudta, hogy senki nem akarna neki segíteni, vagy csak hátsó szándékkal. Jungkook viszont nem kért semmit, őszintén és örömmel volt vele ameddig csak lehetett. 

-Igazad van, sajnálom - sóhajtottam és visszadőltem az ágyra. - Ha szeretnél, aludhatsz itt - paskoltam meg magam mellett az ágyat. - Érezd magad otthon. Ha ahhoz vagy szokva, engem nem zavar. 

-Biztos? 

-Biztos. Megmondanám, ha zavarna - biztosítottam róla, hogy komolyan gondolom. Jungkook olyan ártatlan és tiszta szívű volt, hogy gondolkodás nélkül hagytam, bármit csináljon mellettem mert biztonságban éreztem magamat. Tudtam, nem fog olyat csinálni ami nekem rossz lenne, így ha ezzel örömet okozok neki, aludjon mellettem. 

-Köszönöm - dőlt végig kényelmesen, elszedve mellőlem egy párnát amit nem használtam, majd lehunyta a szemeit. Mosolyogva néztem, ahogyan pihenget, bár tudtam nem alszik, nem szóltam már hozzá. Csak reménykedtem benne, hogy őszinte velem, tényleg jól érzi magát és ez a jövőben nem fog változni.