2.

1.3K 111 18
                                    

-Mi a... - suttogtam magam elé, miközben szünet nélkül bámultam abba a fél szembe, ami szintén az enyémet leste. - Te jó...ó te jó ég... - húzódtam el és megráztam a fejem. - Anya! Anya! Any..Jézus! - ugrottam egy hatalmasat mikor valaki megfogta a vállamat. Hevesen dobogó szívvel néztem a mellettem álló Min nénire, aki szórakozottan nézte, ahogy sűrű levegővételekkel próbálom összeszedni magamat.

-Nem, csak én - nevetett, én pedig megforgattam a szememet gyenge poénján. - Minden rendben?

-Nem, egyáltalán nincs rendben, valaki van a szobában! - mutattam az ajtóra. - Valaki van bent, de az ajtó zárva! Hívjuk a rendőrséget, szerintem betörtek hozzád - magyaráztam, ijedten bámulva a fadarabot ami elválasztott a szobától és a lénytől, ami bent volt.

Min néni nem szólt semmit, csak a kezembe nyomta a szoba kulcsait. Mosolyogva nézett rám és csak halványan megrázta a fejét. A válla mögött hátranézett, hogy megbizonyosodjon nincs ott senki, végül felém fordult.

-Barátkozz vele össze, most már a Tiéd - mosolyodott el, szemeiben azonban szomorúságot véltem csillanni. Fogalmam sem volt mégis mi lehet bent a szobában, aminek szeme van, ami még hagyján, de mozog is. Min néni úgy néz ki szeretettel gondolt arra a...bármi is legyen az, lényre s mintha sajnálta volna, hogy hátra kell hagynia. Nekem azonban eszem ágában sem volt bemenni a szobába, hiszen biztos voltam benne, hogy a szem nem egy állathoz tartozott.

-Megy a halál, be nem teszem oda a lábamat - ráztam meg a fejemet. - Van bent valaki, kizárt hogy kockáztatom az életem. Nem, nem, én...

-Jiji - hajolt közelebb Min néni. - Fel sem fogod, mit hagytam neked. Ami bent vár, többet ér mint ez az egész birtok, többet ér mint amit valaha is el tudnál képzelni. A legnagyobb kincsemet hagytam Rád, csakis Rád. Nem tudod megosztani senkivel, nem tudod odaadni senkinek. A birtokodban áll és szeretném, ha elfogadnád. Nincs mitől félned, egy napot nem adok imádni fogod. Évekig volt az enyém és a legtöbb boldogságomat neki köszönhetem. Tökéletes gazdája leszel, bízz bennem - mondta, s valamiért kezdtem hinni neki. Talán mert annyira meggyőzően adta elő magát, talán a lelkem mélyén kezdtem sajnálni, amiért ki tudja mennyi van még neki hátra, s talán mert nem vallanám be soha, de kezdett érdekelni, mi lehet az ajtó túloldalán.

Nagyot sóhajtva forgattam ujjaim között a szoba kulcsát, tekintetem le sem vettem az ajtóról. Amennyire érdekelt mi lehet odabent ami az enyém, annyira féltem, mert Min néni semmi konkrétumot nem mondott. Barátkozzunk össze...kivel? Mivel? Állat? Ember? Szellem? Ha a legutolsó, hamarosan én is az leszek ha az ijedtségtől meghalok.

-Menj már - tolt egy aprót rajtam nevetve, majd hátat fordítva nekem, magamra is hagyott. A kulcsot a zárba illesztettem, majd elfordítottam benne s óvatosan benyitottam. Elsőnek csak a fejemet dugtam be, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássak bármit is, így felkapcsoltam a villanyt...és nem volt bent semmi. Biztos, hogy megőrültem vagy Min néni csinál belőlem hülyét folyamatosan. Dühösen vágtam táskámat az ágyra, miközben hajamba túrtam fél kézzel, úgy néztem körbe a szobába. Rajtam kívül senki nem tartózkodott bent.

Hirtelen sötét telepedett a szobára, mire ijedten nyúltam a kapcsolóhoz, azonban hiába nyomogattam fel és le, a szoba sötétben maradt. Pár másodperc múlva az áram visszatért és gyorsan körbe is néztem, nehogy valaki hirtelen felbukkanjon mögöttem, de szerencsére egyedül voltam pont úgy, mint előtte. Azonban az asztalra pillantva, megláttam egy keretbe helyezett képet az asztalon, s szent meggyőződésem hogy az mikor bejöttem, nem volt ott. Óvatosan, lassan lépkedtem az asztalhoz, folyamatosan a képet figyelve, amiről egy számomra ismeretlen fiú nézett vissza rám. Kár letagadni, rendkívül helyes volt, jobban nézett ki mint a srác aki az utcánkban lakott. Soha nem láttam előtte, de mégis ahogyan figyeltem arcát, mintha ismerősnek hatott volna. Ujjammal finoman végigsimítottam a képen s szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Tényleg nagyon aranyos fiú volt.

-Már azt hittem sosem találkozunk - szólalt meg hirtelen valaki mögülem, mire megpördültem a tengelyem körül és kezemből kiejtettem a képet, ami hatalmas csattanással hullott a földre, azonban nem tört el.

-Jézus! - sikítottam ahogyan teljesen az asztalnak nyomtam fenekemet, annyira távolra húzódva az ismeretlentől, amennyire csak lehetett.

-Jaj, nem nem. Jungkook - mosolygott rám.

-Mi? - kérdeztem remegő hanggal, a fiú azonban továbbra is nyugodtan és mosolyogva nézett végig rajtam.

-Nem Jézus. Jungkook. A nevem Jungkook - magyarázta és közelebb lépett hozzám.

-Ott maradsz! Hallod? Ide ne gyere! - kiáltottam kezemet magam elé nyújtva, a fiú pedig megállt. Nem jött tovább, nem is próbálkozott a közelembe jönni, megállt pontosan ott, ahol kértem. Döbbenten figyeltem, ahogyan szépen, nyugodtan álldogál velem szemben, tekintete boldog volt és érdeklődő, folyamatosan engem bámult fel és le, többször is végignézve rajtam.

-Min igazat mondott, tényleg szép lány vagy. Örülök, hogy Rád hagyott, remélem jóban leszünk egymással - állt a lábujjára, majd a sarkára, dőlöngélve továbbra is egy helyben.

Zavarodottan pislogtam rá, megrázva a fejemet. Annyira nem értettem a dolgokat, hogy szavakba foglalni sem lehet. Szóval a nagynéném ismeri a tagot, sőt, valamilyen kapcsolatban lehetettek egymással, ha mesélt is rólam neki. Azonban ki ez az ismeretlen, aki hirtelen a szobában termett és nem tudott róla senki rajtam kívül.

-Mi a francról beszélsz? - vontam össze szemöldököm. - Rám hagyott? Kit? Téged? Miért hagyott volna rám? Mi van? Nem értelek, nem értek semmit - szorítottam össze a szemeimet.

-Hát most, hogy nemsokára meghal, biztos akart lenni benne, hogy jó kezekbe kerülök, így...

-Yeji! - lépett be hirtelen anya a szobába, mire felé kaptam a tekintetemet. Jungkook megfordult és velem együtt bámult anyámra, azonban nem mozdult volna meg. Döbbenten néztem, ahogy anyu beljebb jön a szobába, konkrétan nem foglalkozva azzal, hogy egy idegen fiú álldogál velem szemben, csak behozta a táskákat, és....és keresztülment a fiún. Tátott szájjal figyeltem, ahogyan szó szerint keresztülment a srácon, aki unottan álldogált még mindig ott, ahol megkértem, hogy maradjon. Jungkook egy centit sem mozdult onnan, ahova korábban utasítottam.

-Öm...helló? - fogtam meg anya karját. - Te nem látsz?

-Mi? - nézett rám furcsán.

-Hahó! - lengettem meg a kezemet Jungkook felé mutatva. - Őt itt. Nem látod? - ráztam meg a fejem.

-Apád? De igen, mi van vele? - fordult el, én pedig Jungkook mellé néztem, amikor is apám tényleg belépett a szobába és ugyanúgy keresztül ment a srácon, mint kb egy perce anyu.

Meg vagyok őrülve. Biztos,hogy meg vagyok őrülve. Lehet Min néni haldoklása jobban kihat rám, mint gondoltam.

Amit csak szeretnél (JK) ~ BefejezettWhere stories live. Discover now