Falra Festett Emlékek ● ChanBaek

[16. FEJEZET]

LuHan félig csukott szemekkel bámulta a maga előtt magában búslakodó Ómegát. A lila hajú fiú felhúzott lábbal, fejét térdére rakva szipogott, vállai megállás nélkül rázkódtak.

Szerencsétlenen Lu sehogy se tudott segíteni. Szenvedett amiért egy öszekötődés után magára hagyták és a tüzelése miatt.

Fogalma se volt mi mást mondhatna neki, egyértelműen semmi se hatott rá. Legalább a ciklusa kezdett lenyugodni.

Felpillantott amint hallotta a férjét belépni a szobába, gondterhelt arccal.

- Mi történt? - kérdezte egyből, készen állva a rossz hírekre, mert mostanában csak azokat kapnak.

- ChanYeol- - SeHun rögtön elhallgatott, mert a síró Ómega egyből felkapta a fejét a névre reménykedő szemekkel. - Csak egy hétre kérte ki a szobát, szóval el kell mennünk. Sajnálom BaekHyun - csóválta meg a fejét.

- Nem megyek sehová míg Yeollie értem nem jön! - fordult a fal felé, magzatpózba gömbölyödve.

- Édes, nem hiszem, hogy az a patká- - megállította magát, inkább nem akarta így hívni az Ómega elött a férfit. - Nem jön érted kincsem. Szerintem délutánra vége is lesz a tüzelésednek, összepakolunk és hazaviszünk, jó? - mondta kedvesen, viszont a fiú hirtelen elhalkult, még a lélegzése is lelassult.

Felült az ágyon és nagy szemekkel nézte őket.

- Öhm.. mi a baj Baek?

- Én.. sajnálom - hajtotta le a fejét. - Nem emlékszem hol lakom - motyogta.

- Ó.. és a barátaid? - férkőzött közelebb LuHan, abban reménykedve végre magához engedi a fiú, viszont Hyun láthatóan hátrébbcsusszant.

- Barátaim? Fogalmam sincs, hogy vannak-e.

- Akkor ameddig nem jutunk információhoz velünk jöhetsz.

- Yeolliet akarom... - ereszkedett meg a válla, ismét a könnyeivel küszködve.

LuHan valahol át tudta érezni BaekHyun fájdalmait, hiszen mikor ő és SeHun kötődött össze, attól függetlenül, hogy a teste az aranyvérű Alfával akart lenni, a büszkesége nem engedte.

Minden erőfeszítésébe telt, hogy távol maradjon SeHuntól. Persze annyira sokáig nem bírta, elviselhetetlenné vált a szúró fájdalom. Baek esete azért az övénél sokkalta bonyolultabb.

- Elhiszem drágám - nyújtotta ki a karját, hogy a keze közé fogja a lila hajú arcát, s bár azt várta a fiú ismét eltávolodik, most feladva engedte magához őt. - Nem ígérhetek semmit sem, viszont nem tudunk itt maradni. Együtt összepakolunk, elmegyünk hozzánk és elkészítek neked bármi finomságot. Mit szólsz hozzá?

- Rendben... - válaszolt rögtön, bár a hangjából egyértelműen kihallatszódott a kétely LuHan intett a fejével SeHunnak, hogy menjenek ki.

- Hívd fel az idióta bátyád, beszélni akarok vele - tette karba a kezét.

- Egész héten próbáltuk elérni Lulu, vagy hangpostára megy, vagy kinyomja.

- Akkor próbálkozz a nővéreddel! - esett kétségbe. - Még ő is ott él a Park házban, nem? Talán ő tud segíteni.

- ChaeYounggal se beszéltem már két éve..

- Add ide a telefonod - nyújtotta ki a karját, SeHun pedig minden kérdés nélkül markába nyomta a készüléket.

LuHan kinézte ChanYeol telefonszámát, bepötyögte a saját telefonjába és úgy próbálta megcsörgetni azt az idiótát, de csak a hangposta jelentkezett, az Ómega pedig úgy döntött akkor küld neki egy hangüzenetet.

Ahogy beszélt érződött belőle a méreg és a harag, a világ végéig lehordta az Alfát, és egyáltalán nem bánta meg. Az utolsó pár percben pedig megkérdezte tőle, hogy esetleg tudja hol lakik BaekHyun.

- Tudod - mormogta SeHun miután elküldte az üzenetét. - Igazi vadóc Ómega vagy - ölelte magához csókot nyomva az ajkaira.

- Ezt bóknak szántad? - húzta fel az egyik szemöldökét. - Mert nagyon béna volt - csapott gyengén férje izmos mellkasára.

- Te vagy már a béna - nevetett, belebújva a nyakába, beszippantva az illatát. - Szeretlek.

Lu már mondta volna vissza, hogy ő is azonban a telefonja az ujjai között röviden megrezzent. Látástérbe húzta a mobilját, rögtön észrevéve, hogy ChanYeol írt neki, így hangosan elkezdte felolvasni az üzenetét.

- Tudom, hogy szánalmas vagyok- öh, még jó, legalább észreveszi magát - forgatta meg a szemét. - Azzal is tisztában vagyok, hogy lélektársak vagyunk BaekHyunnel, egyértelműen az Ómegám. Viszont nem lehetek vele. Hívhatsz gyávának annyiszor amennyiszer csak akarsz, de csak az igazat szólóm. Nem vagyok szerelmes Baekbe, kedvelem, se több se kevesebb. JongInt szeretem, és akkor is hozzámegyek. Sokkal jobban teszi BaekHyun ha elfelejt, az úgy is olyan jól megy neki. Tudom hol lakik, viszont egyáltalán nem ajánlom, hogy odavigyétek. Nem fogok magyarázkodni, elég, ha annyit mondok Hyun sírva hívott fel, hogy menjek érte. Ha a lakótársát is elfelejtette annál jobb neki - darálta le a szöveget. - Ennek aztán van pofája.. - ropogtatta ujjait. - Seggfej.

- Ezt ChanYeol üzente? - LuHan és SeHun egyszerre ugrottak a hang irányába. BaekHyun a küszöbön állt, sós égető könnyei megállás nélkül folytak lefelé megtört arcán. Lu bólintott. - Értem... - kezdett bólogatni. - Minden világos - szorult ökölbe a keze. Hirtelen a szomorú sugárzása átment mérgesbe, ami annak is a hatása, hogy vége a tüzelési ciklusának. - Tényleg nem baj, ha veletek maradok? - törölte meg bőrét a lila pulcsijának szárával.

- Persze, hogy nem drága - mosolygott rá bíztatóan.

- Akkor, köszönöm - viszonozta gesztust, meglágyítva Lu szívét. A cseresznyevirág illatú Ómega érezte nagyon jóban fog lenni BaekHyunnel.

- Semmiség. Lehet a bátyám hülyén kezelte a helyzetet, de már a családunk tagja vagy - biccentett SeHun.

- Pontosan - értett vele együtt LuHan. - Na, most, hogy ezt megbeszéltük, kezdjünk rendet rakni. Ami azt jelenti, hogy én és Baekkie a tévét nézzük, míg te szerelmem, elpakolsz.

- Eh? De miért? - vágott csalódott képet.

- Mert én terhes vagyok, Baek pedig biztosan kifáradt a sok sírástól. Elég ok kedvesem? - pislogott aranyosan.

- Szerencséd van amiért szeretlek - sóhajtott fel, de több panaszt nem ejtve kezdett bele a takarításba.

Egyy óra és tizenegy perc alatt lett ismét minden makulat tiszta a hotelszobában, Lu a vége felé nevetve állt be segíteni a szenvedő férjének, amiből kialakult egy kisebb csata a díszpárnákkal.

BaekHyun az egészet egy szomorú még is boldog mosollyal nézte. Szomorú volt, mert azt akarta, hogy ChanYeol is ott legyen vele és nevettesse, viszont egyben boldog is mivel ilyen aranyos párossal lakhat egy ideig.

LuHan és Sehun már az elejétől kezdve nagyon kedvesek voltak vele. Még ha az ürességet nem is tudták teletölteni a lelkébe, vagy a törött szívét összeragasztani, sokkal jobban érezte magát, hogy legalább nem kellett egyedül szenvednie.

BaekHyun az utolsó ruhadarabjait rakta el a táskájába, az egyetlen dolog, ami hátramaradt az a mobilja és a töltője. Őszintén mióta megérkeztek a hotelbe hagyta lemerülni a telefonját, de már nem emlékezett arra miért, és feltölteni se merte.

ChanYeolon kívül csak az anyjára emlékezett, ezért félt attól, hogy kiket ismert. Mi van akkor, ha nincs is senkije? Vajon van valaki odakint, aki aggódik érte?

Hiszen a saját lélektársa is inkább eldobta. Nem akart egyedül maradni, a magány érzése a legrosszabb. Egy utolsó könnyet ejtett fájdalmában, majd elrakva a töltőjét és a telefonját indult a nappali felé, ahol SeHun és LuHan már várt rá.

- Szerezzünk neked új emlékeket BaekHyun-ah! - nyújtotta ki kezét LuHan a lila hajú pedig mosolyogva fogadta azt el.