Falra Festett Emlékek ● ChanBaek

B E V E Z E T Ő

        Utálta a fehér falakat, amik körül vették, hiszen ezek a falak emlékeztették minden egyes alkalommal, hogy milyen betegséggel is szenved. Meg persze a sok-sok vizsgálat, amin minden hónapban át kellett esnie.

A folytonos neurológiára járás, a CT felvételek, olykor a kardiológushoz menés, és persze ki nem felejtheti a pszichiátriát.

Kezdett az egészből elege lenni, mondjuk nem, mint ha lenne választása, a retrográd amnéziája nem fog csak úgy eltűnni, minden kezelése fontos, s valószínűleg sokkal rosszabb állapotban lenne mind ezek nélkül.

Beharapta az ajkát, fintorba vágta az arcát amikor az orvosa belépett a szobába, az anyja pedig háta mögött a vállára szorított. Mért izgul? Már meg kellett volna szoknia, hogy ide járnak. Talán attól fél, most rossz híreket fognak kapni? Meglehet.

– Tehát, BaekHyun – szívta be mélyen a levegőt és elkezdte mondani a szokásos dolgokat, majd miután végzett a monológjával letette a papírt az asztalára s leült a fehér forgós székére. – Mostanában voltak emlékezet kieséseid? – Az Ómega csak halott szemekkel bámult az orvosra, próbálva felfogni az egyszerű kérdést, ám az agya minden szavát meggátolta, így meg se szólalt, mint ha nem is hallott volna semmit. – BaekHyun – szólította nevén amire a fiú felfigyelt.

– Hm? – pislogott lassan, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– Szeded a gyógyszereket, amiket felírtam?

Mivel az Ómega ismét nem bírt válaszolni, az anyja próbált közbeszólni, azonban a férfi leintette. A lila hajú fiú egyértelműen teljesen kizónált, erre biztos nem fog emlékezni pár órán belül, inkább annyiban hagyta és halkan feljegyzett mindent a füzetébe utána új gyógyszereket írt föl.

– Jó lenne, ha jövőhéten elmennének CT-re, tudom, hogy nem rég voltak, de mostanában nagyon sok minden kiszokott esni a jelen történéséből, a figyelme gyorsan lankad – csóválta a fejét aggódóan.

– Én próbálok mindent megtenni azért, hogy-! – csuklott el az anyuka hangja, könnyek jelentek meg a szemei sarkában, az orvos pedig ekkor döntött úgy, hogy félredobja a formalitását.

– Hana, én ezt pontosan jól tudom – sóhajtotta, hatra fésülve haját az ujjaival. – És sajnálom amiért ennyire elvagyok tűnve az életéből – biccentett BaekHyun felé, aki még mindig a semmibe bámult, egyáltalán nem figyelve arra mi is történik körülötte -, de egyre több a munkám, sajnos nincs időm, pedig jót tenni neki, ha körülötte lennék. Azóta sincsenek barátai? – Hana hevesen megrázta a fejét.

– Még mindig kiválóan tanul, viszont egyszerűen nem bír szocializálni a többi gyerekkel – játszadozott az ujjaival.

– Esetleg... bemutathatom neki a fiamat, ő is orvosnak tanul, mint ahogy én tettem, szóval megértő lenne BaekHyunnel.

– Megtennéd? – nézett az orvosra, egyben régi ismerősére csillogó, reményekkel teli íriszekkel.

– Természetesen, a barátom vagy Hana és szeretném, ha Baek állapota javulna. – A nő erősen küszködött a könnyeivel, megölelve a férfit, többször is megköszönve neki, fél szemmel a még mindig nem figyelő fiára nézett. Ő is nagyon szerette volna, ha a gyermekének jobb lenne az állapota.