Team Free Will!

IX. Újra külön...

-Crowley, várj!- Crowley Thorra bízva az angyalt szapora léptekkel indult meg a felé közelítő Lenshez, akivel így fél úton, tehát éppen hallótávon kívül esve mindkét csoporttól találkozott. A lány lábújhegyre ágaskodva színpadiasan átkarolta a nyakát és miközben a démonkirály kezei a derekára kulcsolódva viszonozták a nemvárt gesztust, a lány a füléhez hajolva olyan feltűnés mentesen súgta a szavakat, ahogy csak bírta, hiszen Rowenának tett egy ígéretet és mindent megtett, hogy be is tartsa azt. - Ne bízz Maryben, esélyes, hogy ő ölte meg Bennyt és eltűnt a Colt... -Crowley arca megrándult, s hogy ezt senki ne vegye észre, a szőkeség hajába fúrta arcát, amivel gyilkos pillantásokat zsebelhetett be a félistentől. Talán a tudatra még kedve is támadt játszadozni egy keveset, ezért mikor már gyanúsan minden szem rajtuk függött, kissé eltávolodott a lánytól és egyenesen a kékségeibe bámult, miközben két tenyere közé fogta az arcát. Lens Meglepetten fogott rá a démonkirály kezeire, de nem tudott elég gyorsan reagálni, mert a következő pillanatban a férfi szájon csókolta. Hosszan és olyan szenvedéllyel, hogy a lány belenyögött volna akkor is, ha nem ellökni akarja a démont magától. Aztán az egész csak úgy véget ért. A fiatal vadász pedig értetlenül bámult a vöröslő szemekbe, mikor Crowley fél kézzel megsimogatta az arcát és jólesőn felkacagott.
-Én is aggódtam érted, kedvesem. De most már jobb, ha indulunk, nem üdülni jöttünk ide. -a végső szavakat szigorral fűszerezte és komoly kötelességtudat bujkált az előtte lévő játékosság fölé furakodva.
Aztán a döbbenetében lefagyott halandót hátrahagyva visszatért az angyal mellé, akinek az arca sokkal szomorúbbnak látszott, mint ezelőtt, bár lehet, hogy csak a gyertyák fényében táncoló árnyak túlozták el a kifejezését. Crowley ebben reménykedett, mikor újfent átvetette a válla fölött a még gyengén reszkető kart, hogy ezzel nyújtson támaszt neki.
Mikor a kvartett távozott, Lens még sokáig nézett utánuk a nyakát nyújtogatva az alagút veszélyt hordozó árnyai közt, mígnem a kanyarodás már akárhogy nyújtózkodott utánuk, eltakarta a látványt, így őt magát megfosztva a bámészkodás céljától.
Végül már hallotta azt a hangot, amire még a vaksötét folyosón várt. Jack lejelentkezett végre, Leni érezte, hogy ott van és némán vár. Rá várt, hogy beszédbe kezdjen, olyanba, amelyről mind a ketten tudták, mit fog feltárni a másik.

-Az az alak nincs Luciferrel, de az nem azt jelenti, hogy nem fog nekünk ártani, ha újra belefutunk... -elmélkedett a lány, mire a paca arcú egyetértő bólintások sorozatát zúdította rá a karjait összefonva a mellkasa előtt.
-A számból vetted ki a szót. -Lens arca kívülről és belülről is kifürkészhetetlenné vált. Olyan volt, mint aki minden téren elveszett a gondolatai szökőárjában és hiába tud úszni, innen már nem képes kitörni.
-Veszélyes, vagy sem, kénytelen leszek rájönni, hogyan hívjam elő azt a valamit, amivel legyőztem Beliált. -ismerte be a másik nagy örömére és önmaga nagy riadalmára.
-De ezt már tudtad, épp úgy, ahogy én is. -felelte a férfi és valahol mégis csak büszkeséggel töltötte el, hogy képes volt meggyőzni a lányt.
-Viszont most éreztem is valamit... -vallotta be a szőke és visszagondolt rá, mi zajlott le benne, mikor Malebolgia megjelent. Látta az életét hajszálon függve leperegni. Azt a mértékű rettegést semmihez sem tudta volna hasonlítani és akkor, ott érezte, hogy megváltozik benne valami, valami, ami nem fél, de legalábbis nem válik tehetetlenné a rettegéstől. -Döntöttem. -határozta el magát, de azért Jack még gyanakodott.
-Ez mind szép és jó, feltéve, hogy képes vagy végig csinálni. -aztán a lány arcába hajolt és úgy akart biztosra menni. -Képes vagy? -Lens félre húzódva vállat vont.
-Majd elválik. Jobb előbb, mint később. -a gondolataiból pedig azon szent pillanatban zökkentették ki az idő közben mellé sétált Peter őt szólongató szavai.

-Huh? -kérdezett vissza, mert nyilvánvalóan lemaradt arról, amit a fiatal fiú mondandóul szánt neki. Peter a kezébe nyomta az érmét, amely így visszakerült az eredeti tulajdonosához. Lens meglepetten kereste a választ a fiú szemeiben, mire ő kissé szégyenlősen hozzátette:
-Inkább legyen nálad... Az az alak veszélyes volt... Nem lett volna szabad közel menned hozzá. -Leni kissé mérgesen, de valahol megértve a gyerek aggályait próbálta megmagyarázni az álláspontját.
-Nem akart ártani nekünk... Talán... -de a fiú számára lényegtelen volt, mit akart mondani, egyszerűen lezárta a beszélgetést ennyivel:
-Nyugodtabb vagyok, ha az nálad van... -Lens behunyt szemmel bólintott, majd elindult a fiú és a félisten után. Tudta, hogy minden sarokban veszély leshet rájuk éles karmokkal és fekete szemekkel, de képtelen volt erre összpontosítani, mert egyre -másra az járt a fejében, miféle boszorkáról beszélhetett Malebolgia. Pandora jutott eszébe, már csak a szelence miatt is, de valahogy mégsem akart összeállni a kép kerek egésszé. „Mi köze lehet Pandórának a pokolhoz?" De akárhogy erőlködött semmi ép ésszel felfoghatóval nem sikerült előállnia. Annyira elveszett a talányokban, hogy sokadjára sem reagált a félisten egyre csípősebb megszólításaira.
Nem is csoda, hogy a férfi azt hitte, a lány szándékosan nem felel neki. Türelmetlenségében finoman meglökte a vállát, tényleg csak annyira, hogy felhívja magára a figyelmet és habár Lens felnézett rá kissé esetlenül megtorpanva, minekutána nem tudta, mire kellene válaszolnia, csendben várt, hogy az áz megismételhesse a kérdését.