The Secrets of the Forest II. - Katherine nyomában

34. fejezet

Másnap délután bementem anyuhoz a belvárosba, ahol az ügyvédi irodája egy téglaépületben kapott helyet, ami kellően régiesnek és hivatalosnak tűnt. Három emeleten helyezkedtek el benne irodák, mindegyik bizonyos ügyekkel foglalkozó jogászokat rejtettek az ajtók mögött. Mia is elkísért, és határozottan támogatta az ötletem, miszerint költözzünk vissza a Danken kastélyba. Nem szeretett a Sullivan kastélyban lenni. Állítása szerint tele van negatív energiával. Általában maximum tíz percet töltött ott, amikor beinvitálták, hogy várjon meg nyugodtan odabent, ne fagyoskodjon.

Anya irodája a harmadikon volt, és bár volt lift, mégis inkább a lépcsőt választottuk.

- És mit mondasz neki?- kérdezte felfelé, miközben a téli sapkájától összekócolódott szőke fürtjeit próbálta rendbe szedni.- Mégis mit mondanék?- kérdeztem, miközben megálltam segíteni neki, mert már rossz volt nézni a szenvedését. –Azt, hogy vissza akarok költözni. De a monológomat majd meghallgathatod odabent.- Mi? Hogy én is menjek be veled?- Persze. Miért, mit gondoltál? Te vagy a lelki támaszom. – Ettől a mondattól elmosolyodott, majd bólintott.- Oké. De ha nem bánod, én meghúzódom a sarokban.- Csak nem félsz anyámtól?- nevettem fel.- Nos, általában nem. Azonban amikor felveszi azt a „Veretlen ügyvéd vagyok, azt hiszed, legyőzhetsz?" - nézést, akkor valld be, hogy ijesztő.- Nem ijesztő, csak meggyőző – válaszoltam, majd bekopogtam az iroda ajtaján. Anya asszisztense, Mario nyitott ajtót. Gyakornok, idén végez a jogi egyetemen. Kicsit kocka, de nagyon kedves fiú. Mellesleg pedig van egy szintén jogot tanuló vörös hajú barátnője. Igazán jól passzolnak. Amikor meglátott, elmosolyodott. - Elena, minek köszönhetem a kellemes meglepetést?- kérdezte miközben oldalra lépett, hogy be tudjunk menni. Egy kis előtérbe léptünk, ami várószobaként funkcionált. Kávébarna falak, egy íróasztal tele iratokkal és egy telefonnal, a festményeim közül néhány felaggatva a falra, egy kanapé és néhány szék. Szemben egy újabb ajtó volt, a tényleges iroda.- Anyához jöttünk – feleltem.- Most épp vannak nála, de nemsokára végez. Addig nyugodtan üljetek le –mutatott a kanapé felé. – Kávét? Teát?- Nem, köszönjük – válaszoltunk egyszerre.

Mario minden további nélkül leült, és tette a dolgát. Szívesen beszélgettünk volna, de végig a telefonon beszélt egy ügyféllel. Úgy negyed óra várakozást követően kinyílt az ajtó, és egy idős férfi lépett ki rajta öltönyben. Röviden biccentett előbb felénk, majd Mario felé, végül távozott. Felálltam, hogy bemenjek, Mia azonban a kanapén maradt. Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Muszáj?- nézett rám meggyötörten. - Igen. – Ezzel karon ragadtam, és behúztam magam után az irodába. Ez is úgy nézett ki, mint a mini recepció, csak nagyobb volt, tele könyvespolcokkal, amik roskadásig meg voltak pakolva szakkönyvekkel, iratokkal.- Sziasztok!- Anyát láthatóan megdöbbentette az érkezésünk. Elegáns volt, mint mindig. Hosszú barna haja kontyban fel volt tűzve, enyhe smink volt rajta, pont amennyi kell, fekete nadrágkosztümöt viselt fehér blúzzal, ami kiemelte az alakját. Megnyerő, mégis határozott és céltudatos nő benyomását keltette.- Szia, anya.- Jó napot, Mrs. Tisdale – köszönt halkan Mia is, majd meghúzta magát a továbbiakban.- Beszélnünk kell – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. - Rendben, üljetek le – mutatott az íróasztala előtti két székre, mi pedig helyet foglaltunk. - Nem köntörfalazok, egyszerűen csak kimondom, miért vagyunk itt.- Nagyon helyes, ugyanis nem sok időm van a következő ügyfelem előtt –közölte rezzenéstelen arccal, majd kíváncsian rám nézett.- Vissza akarok költözni a Danken kastélyba. És nem akarom hallani a kifogásaidat – emeltem fel a kezem, amikor szólásra nyitotta a száját. – Nézd, ha eddig nem jutottak előbbre a nyomozással, akkor ezután sem fognak. Már minden négyzetmillimétert átkutattak vagy ötvenszer. Ha valamit nem találtak meg ennyi idő alatt, akkor ezek után sem fogják. Ezen kívül ott vannak azok a hülye kamerák ahhoz a hülye műsorhoz, aminek a kezdetekor mellesleg arról volt szó, hogy csak egy hónapig tart, de az már vagy három hónapja volt. Annak is örülnék, ha felhasználnád az ügyvégi szaktudásod és eltüntetnéd Lana Moore-t és az idióta sleppjét az életünkből. Minden eszközünk megvan hozzá, és az a hülye szerződés sem ezt írta, és meglehetősen elegem van a nőből. Más szavakkal élve: vissza akarom kapni az életem. A saját házunkat, a saját szobámat, Mr. és Mrs. O'Donnelt, hogy ne kelljen elviselnem Alex Sullivan képét nap, mint nap, hogy meg lehessen szólalni az asztalnál, hogy ne rögzítse minden mozdulatomat egy hülye kamera a nap huszonnégy órájában, hogy ne tegyenek fel hülyébbnél hülyébb kérdéseket egy legendáról, amiről még annyit se tudok, mint az a nő...- Már szinte kiabáltam, és alig vettem levegőt beszéd közben. Rendesen lihegtem, mire a mondandóm végére értem. Mia elkerekedett szemekkel nézett rám. Meglepett ezzel, hiszen ő az az igazi életvidám, pozitív lány, akinek mindig van valami mondanivalója. Most azonban mégis a torkán akadt a szó a kitörésem hallatán. Anya arcán azonban semmilyen érzelem nem tükröződött. Csupán a szeme kerekedett el alig észrevehetően. A rengeteg bírósági tárgyalás, amin részt vett már megedzette az érzelmei elrejtését illetően. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, közben már összeszedtem magam, és kitaláltam mit mondok, ha ellentmondana. Végül csak ennyit mondott:- Rendben.- Hatásos érveim voltak, szóval ne ellen... hogyan? Most komolyan azt mondta, hogy rendben? - Néztem kérdőn Miára, aki csak bólintott.- Rendben, Elena. Visszaköltözünk – mosolygott rám anya. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.- Köszönöm – néztem rá hálásan. Ha nem lett volna köztünk az asztala, akkor talán meg is öleltem volna.- Azonban ami a műsort illeti...- Ezen a ponton elhallgatott, majd a fiókjából előhúzott egy sárga irattartót, és átnyújtotta.- Mi ez?- kérdeztem, miközben visszaültem a székre (a heves magyarázás közben felálltam), és Miával közösen tanulmányozni kezdtük. Rengeteg rész különböző színű szövegkiemelővel volt kihúzva, szinte az egész színes volt.- Ez a műsor szerződése?- kérdezte barátnőm, mire anyám bólintott.- Igen. A kékkel aláhúzott részt nézzétek. – Úgy tettünk, ahogy mondta. A kék az apró betűs rész volt, méghozzá a műsor és a forgatás időintervallumára vonatkozó paragrafuson belül. - Tessék?- vontam fel a szemöldököm. –Itt az áll, hogy „A műsor eredetileg tervezett egy hónapos forgatási ideje meghosszabbítható, amennyiben az szükséges a nézhetőség szempontjából. Ez a hosszabbítás plusz egy hónaptól egészen fél évig terjedő intervallumba sorolható be. Ha a fél év hosszabbítást követően sem sikerült értékelhető anyagot összeállítani a műsor számára, újabb szerződésben kérhető a műsoralanyok beleegyezése az újabb egy hónaphoz, ami később nem több mint hat hónapos hosszabbítást vonhat maga után automatikusan, amennyiben szükséges. Ezen túl nem hosszabbítható meg a forgatási idő egyetlen nappal sem. Amennyiben az első hat hónapos hosszabbítást követően az alanyok nem egyeznek bele az újabb egy hónap forgatásba, a kamerákat és minden egyéb eszközt, amelyeket a forgatás során igénybe vettünk eltávolítunk, azonban kérdéseket továbbra is feltehetünk, és egyéb forrásokból építkezünk tovább. Ennek részletesebb leírása a negyedik cikkely..."- A mondatot már nem fejeztem be, ugyanis nem volt jelentősége. - Aláírtuk a szerződést. És tisztában voltam ezzel az opcióval is, azonban nem hittem volna, hogy szükséges lenne az a bizonyos hosszabbítás. De mint látod, tévedtem – vont vállat. – Még maximum négy hónapig furakodhatnak be az életünkbe. A második hosszabbítást már nem írnánk alá.- És nincs valami kiskapu?- néztem rá reménykedve, miközben újra elolvastam az idióta apró betűt.- Semmi –rázta meg a fejét bocsánatkérőn. – Ez egy nagyon jól átgondolt, gondosan megírt szerződés. Minden lehetséges kibúvót elkerültek. Sajnálom. Legkésőbb négy hónap múlva szabadulhatunk meg a kameráktól. Addig is imádkozz, hogy derítsék ki Katherine üknagyanyád gyilkosát, és előbb elmenjenek. – Ó, ha ez ilyen könnyű lenne...- Hát jó... - sóhajtottam, és intettem Miának, hogy megyünk, azonban még egy gyors kérdésre visszafordultam. – De akkor hazaköltözünk, igaz?- Igen - mosolygott rám.- És mikor?- Még a héten – ígérte meg, mire boldogan bólintottam.