The Secrets of the Forest II. - Katherine nyomában

24. fejezet

Mind dermedten álltunk, senki sem mozdult. Csak a szél süvített és hordta odébb a színes leveleket. A lény vicsorgott, fogai közt egy kar lógott ernyedten, ahol leszakadt, cafatokban látszottak a véres húsdarabok. Felfordult tőle a gyomrom. Most jól jönne Damien képessége, hogy mozdulatlanul tartsuk, viszont Ő most nincs itt. Csak Alex és én. Ahogy Linda sárga szemébe néztem, eszembe jutott, amikor először láttam. Gyorsan elhessegettem azt az estét, és a mostani „küldetésre" koncentráltam. Azonban még mielőtt bármit is tehettem volna, a véreb még egy utolsó morgást hallatott, majd eltűnt a fák között. Alexszel meghökkenve néztünk össze.

- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte.

- Nem tudom – hazudtam. –De... te is láttad, mi volt a szájában, igaz?

- Igen, láttam. Sandra igazat mondott. Azt a manikűrözött kezet azzal a harminc ezüst-arany karkötővel bárhol felismerem.

- Itt kell lennie valahol. Meg kell találnunk –mondtam, miközben elindultunk.

- A közelben kell lennie. Nem hinném, hogy ez az izé messzire elkóborolt volna tőle.

- Csak azt nem értem, hogy miért... wáh! – hirtelen megbotlottam valamiben. Azt hittem, hogy csak egy kiálló gyökér az. Aztán megfordultam.

- Elena, jól vagy? – hallottam Alex aggódó hangját, azonban nem figyeltem rá. Csak egy dolgot láttam magam előtt. – Ne nézz oda! Hallod?!

- Semmi baj – feleltem elszakítva a tekintetem Cindytől. Vagyis... inkább Cindy maradványitól. A bal karját letépték, az egész testét szétmarcangolták, véres sebek tátongtak az oldalán, a mellkasán, a másik karján, a nyakát átharapták. Még Noránál is rosszabb látvány volt. Friss vértócsa terült el körülötte, s én is abban feküdtem. Az Ő vérében.

- Már hogy ne lenne baj? Mondtam, hogy maradj ott! Ezt nem kellett volna látnod! – förmedt rám a hajába túrva, de szerintem meg is tépte kicsit a kócos szőke fürtöket idegességében.

- Mondom, hogy semmi baj – sikerült elszakítanom a tekintetem a tőlem pár centire heverő holttesttől. Szilárd volt a tekintetem, a hangom magabiztos, nem remegett. Bár belül undorodtam a látványtól, de megfogadtam, hogy erős leszek. És tartom is magam a megállapodásomhoz saját magammal.

- Biztos ez?

- Nem látszik? Nem okádok, nem sírok, nem ájultam el. Jól vagyok, Alex. –idő közben sikerült feltápászkodnom. A karom és a ruháim vérben áztak, fintorogva néztem végig magamon.

- Rajta már nem tudunk segíteni – mondta ki, amit eddig is tudtunk.

- Valóban nem. Vissza kéne mennünk a városba. Sandrát sem ártana hazavinni. Vagy lehet, hogy először inkább látnia kéne egy orvosnak.

- Bevisszük kórházba. És amint lesz térerő, értesíteni fogjuk a rendőrséget –ismertette a tervet, mire csak bólintottam, majd visszaindulunk az elkényeztetett osztálytársunkhoz. Csak remélhettük, hogy valóban ott van, ahol hagytuk.

Szerencsénk volt. Ugyanúgy ott kuporgott a farönkön, ahogy pár perccel ezelőtt hagytuk. A térdét rázta megállás nélkül, a fejét a tenyerébe temette, szőke haja előreomlott. Amint meghallotta lépteink zaját, felkapta a fejét, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban mi vagyunk azok, felugrott. Egy pillanatra megszédült, azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát. Én Alex mögött jöttem – addig jó, amíg nem lát meg. Bár ez elkerülhetetlen, de inkább utóbb, mint előbb.

- Megtaláltátok? – kérdezte reménykedve, sírástól vörös és feldagadt szemeibe ismét könnyek gyűltek.

- Megtaláltuk – felelte Alex halkan. – De már késő volt.