The Secrets of the Forest II. - Katherine nyomában

31. fejezet

Az autóban ülve nem tudtam gondolni semmire. Minden gondolatom egyetlen szó körül forgott: Miért?!

Csak bámultam ki az ablakon üres tekintettel. Elöl Linda Scott vezetett, mellette pedig Mr. Sullivan ült az anyósülésen. Csend uralkodott az autóban. A légkör izzott a feszültségtől, különösen az előttem ülő férfiből áradt a negatív energia. Ő nem akarna nekem rosszat. Vagyis eddig ezt hittem. De már nem tudom. Miért kerültem én ide? Miért nem hívtak be csak tanúskodni, vagy tudom is én? Miért tartóztattak le? Mi az, hogy gyilkossággal vádolnak? Még ha csak gyanúsítanának! Ki sem hallgattak, nem tettek semmit. Egyszerűen csak behoztak. Szerencse, hogy anya ügyvéd, így tudok a dolgokról egyet, s mást. Csak ő meg ne tudja, hogy itt vagyok! Kivéve persze akkor, ha szükségem lenne rá. Akkor biztosan őt hívják, és én is őt kérném, mert senki másban nem bízom. De mindenek előtt igyekszem kimászni a dologból egyedül. Nem öltem meg őket, és ezzel nem csak én vagyok tisztában.

A rendőrség szürke épülete előtt, vagy húsz egyforma autó közé parkoltunk le. Linda szállt ki először. Míg megkerülte az autót, Mr. Sullivan hatalmasat sóhajtott, majd hátrafordult hozzám. Szokatlanul fáradtnak tűnt, mintha pár ősz hajszál is költözött volna szőke hajába.

- Tényleg sajnálom. Kitartás!- mosolygott rám bánatosan, majd kiszállt.

Idő közben Linda az ajtómhoz ért, kinyitotta, és segített kiszállni. Szerencsére nem nagyon járkált errefelé senki. A városnak ez a fele nem túl forgalmas, eléggé messze esik a belvárostól. Korábban azt hallottam, hogy ez a bűnözők kedvelt környéke volt, amióta azonban a rendőrség kitelepült mindez a negyedére csökkent.

Betereltek arra a szürke folyosóra, amihez (sajnos) már volt szerencsém. Linda leültetett az egyik székre, majd bement a kis szobába, ahonnan a kihallgatásokat figyelik. Mindeközben Mr. Sullivan a „recepciónál" írt alá néhány papírt. Amint azokkal végzett, odasétált mellém.

- Miért vagyok itt?- néztem fel rá, mire fáradtan sóhajtott, és megdörzsölte az arcát.

- Nézd, Elena. Nem én akartam ezt, és hidd el, ha rajtam múlna, most nem ülnél itt bilincsben.

- De?- kérdeztem, mert tudtam, hogy nem ennyit akart mondani.

- De nem tehetek ellene semmit.

- De hiszen maga a rendőrkapitány!

- Nem fogom engedni, hogy börtönbe menj, ne aggódj. Én hiszek neked, és tudom, hogy nem te tetted.

- Akkor miért vagyok itt?!

- Odabent mindent elmondanak neked –felelte.

- Ugye a családom nem tudja?- kérdeztem halkan.

- Nem. És szóltam az otthoniaknak is, hogy senkinek se mondjanak egy szót se. Még édesanyádnak se.

- Köszönöm –feleltem megkönnyebbülve.

- Elena. Fáradj be, kérlek!- lépett ki Linda, és kitárta előttem az ajtót.

- Csak nyugalom – szólt utánam Mr. Sullivan, de már nem volt időm reagálni. Az ajtó bezárult. Leültem a Lindával szemközti székre. Túlságosan is ismerős ez a szituáció – a bilincset leszámítva.

- Üdv újra itt!- húzta gúnyos mosolyra a száját. Jelen pillanatban nem hiszem el, hogy lehet valakit annyira utálni, mint amennyire én utálom ezt a nőt.

- Köszönöm a csodálatos vendéglátást – emeltem fel a kezeim, hogy éreztessem, mennyire nem tetszik az, ami rajta van.

- Még ebben a helyzetben is megvan a humorod – jegyezte meg, miközben elrendezgetett egy papírköteget az asztalon.