The Secrets of the Forest II. - Katherine nyomában

23. fejezet

Furcsamód kipihenten ébredtem reggel. Lecsaptam az ébresztőórám, majd nagyot sóhajtva felültem az ágyon. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hol is vagyok. A Sullivan birtokon. Pedig egészen eddig csak reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt: az, hogy ideköltözünk, az újabb találkozás a szőke cicababával, Alex bizarr témájú rajzai, a horrorfilm, és ami utána történt. Még csak egy napja vagyok itt, de mégis olyan, mintha egy év telt volna el az események óta.

Egy lila pulcsiban és fekete csőfarmerban lépkedtem lefelé a lépcsőn, egyenesen az étkező felé. Mikor beléptem, már szinte mindenki ott volt, a tegnapi helyén. Már csak Logan és Liz hiányoztak, ám nemsokára ők is csatlakoztak hozzánk. Mindenki beszélgetett körülöttem, csak én ücsörögtem csendben, a gondolataimba mélyedve. Néha-néha bólogattam, helyeseltem, de nem zaklattak. Végig éreztem magamon vagy Alex, vagy Liz aggódó tekintetét. Azért pedig mérhetetlenül hálás voltam, amiért nem hozták fel a tegnap este történteket. Gondolom Alex beszámolt húgának mindenről, miután magamra hagyott a szobámban. Azt viszont nem szeretném, hogy mások is megtudják. Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy kérdezősködjenek, hogy szomorú, együtt érző pillantásokkal bombázzanak. Nem akarom. Elegem van.

- Indulhatunk a suliba?- nézett rám Liz halvány mosollyal. Válaszul csak bólintottam, majd felmentem a szobámba a bőrdzsekimért és a táskámért. Már november közepe van, viszont még egész kellemes, kora őszi az időjárás. Na meg persze nagyon ködös.

Furcsa volt ekkora társasággal iskolába menni. Mind az öt Sullivan, a bátyám és én. Mint egy banda, úgy vonultunk be az épületbe. Persze minden szempár azonnal ránk szegeződött. Ahhoz már mindenki hozzászokott, hogy a testvérek együtt jönnek, viszont minket is velük látni meglepő volt mindenki számára.

Az aulában feloszlott a csapat, mindenki a saját terme felé igyekezett, így ketten maradtunk Alexszel. Zsebre tett kézzel jött szorosan mellettem, a karunk összeért, a nyüzsgő folyosón esélyem sem lett volna eltávolodni tőle. Megkockáztattam egy oldalpillantást felé: szőkés haja kissé kócosan meredt az ég felé, fáradt, komor tekintettel nézett maga elé, a szeme alatt sötét karikák jelezték a kialvatlanságát. Miért nem tudott aludni? Inkább nekem kéne így kinéznem az éjszaka eseményeit tekintve.

- Minden oké?- kérdeztem hirtelen, viszont nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy egy pillanatra felém néz, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg neki szóltam-e.

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem –mosolygott keserűen.

- Nem ezt kérdeztem.

- Miért ne lennék jól?- kérdezett vissza. Kerüli a témát.

- Hát nem úgy festesz, mint aki jól van –jegyeztem meg.

- Csak... fáradt vagyok –nyögte ki. –Ennyi az egész. De te? Veled minden rendben?

- Persze. Miért ne lenne?

- Tudod te azt.

- Jól vagyok –bizonygattam, és így is gondoltam. A maradék pár métert csendben tettük meg az osztályteremig. Köszöntünk, mire a legtöbben ránk sem nézve visszaköszöntek, akik azonban mégis felén fordultak, úgy is maradtak. Nem törődtem velük, egyenesen Miához és Reach-hez mentem.

- Sziasztok!

- Szia!- köszöntek kórusban, közben furcsán méregettek.

- Miért néztek így?

- Te és Alex...?- kezdett bele Reachel, de egy intéssel félbeszakítottam.

- Jelenleg együtt élünk. Ezen nem kellett volna így meglepődnötök, hiszen tudtok róla.