The Secrets of the Forest II. - Katherine nyomában

12. fejezet

Bár a naplóbejegyzés kétségkívül az egyik legizgalmasabb résznél ért véget, mégis inkább úgy döntöttem, hogy később folytatom az olvasását. Pont olyan, mint amikor egy jó könyvet olvasok: teljesen belemerülök, majd az egyes fejezetek végén elkap az alkotási vágy, és inkább elvonulok a műhelyembe, papírra vetni az olvasmány szereplőit, helyszíneit, ahogy én képzelem őket. Ez most sem volt másképp. Leültem a rajztömböm elé, megfogtam a kedvenc ceruzámat, és rajzolni kezdtem. A grafit úgy siklott a papíron, mintha nem is én irányítanám, mintha valami természetfeletti erő mozgatná a kezem. Ahogy lehunytam a szemem, láttam magam előtt Sheilát, ahogy látomás közben eltorzult arccal vonaglik Katherine holtteste fölött. Egész testemben megborzongtam.

Jó néhány óra finomítás után végül két jelenetet vetettem papírra: az első, amikor a boszorkány első látomása történt az erdőben; a második pedig, amikor Sheila feláldozta magát, hogy megmentse Katherine lelkét. Miután elkészültek, elrejtettem őket a matracom alá, a többi legendával kapcsolatsom rajzaim közé.

Odakint már sötét volt, így nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Komótos léptekkel battyogtam lefelé a lépcsőn, és beléptem a nappaliba. Az ódon bútorok, a sötét tölgyfa burkolat, és a plafonon lógó hatalmas csillár jól illett az épület régies külsejéhez. Mindettől a hatalmas, modern plazmatévé a mellette felállított házimozi-rendszerrel nagyon elütött. A tévével szemben elhelyezett kissé kopottas bőrkanapén Danny terpeszkedett, és a csatornákat váltogatta unottan.

- Mit nézünk?- kérdeztem, miközben átmásztam a háttámlán, és szó szerint leestem Danny mellé-vagyis félig rá.

- Ezt nem –húzta el a száját, amikor épp egy gyerekcsatornára kapcsolt, ahol rózsaszín egyszarvúk csúszkáltak a szivárványon.

- Pedig neked való –veregettem meg a vállát. –Az értelmi szintednek pont megfelel.

- Kedvességed, mint mindig határtalan, drága kishúgom –felelte szarkasztikusan, rám sem nézve.

- Tudom –vigyorogtam. –Na, ezt sem nézzük –böktem a készülékre, amin épp hatalmas szörnyfurgonok versenyeztek egymással a mocsokban.

- Most miért nem?- kérdezte felháborodva. –Inkább néznéd az orrszavúkat, akik a szivárványon csúszdáznak?

- Azok egyszarvúk, és ennél még az is jobb!

- Akkor ne nézzünk Dora-t? Vagy Diego-t?- kérdezte, mire csak a szemem forgattam.

- Inkább add oda azt a távkapcsolót!- kértem, mire idedobta az említett készüléket. –Kösz.

- Most visszamész arra a gyerekcsatornára? Mert engem amúgy tényleg érdekel, mi van a szivárvány túloldalán –szólalt meg hirtelen, mire belőlem kitört a röhögés, és a visszanyomtam az említett csatornára.

- Ez is egy orrszarvú?- kérdezte a tévére mutatva.

- Még mindig egyszarvú, és nem, ez már nem az. Ez egy hercegnő –feleltem, mire megszólalt a kislány a tévében.

- Sziasztok! Sophia hercegnő vagyok!- mutatkozott be vékony hangon.

- Egészen pontosan Sophia hercegnő –pontosítottam. –Attól tartok, hogy az egyszarvús mesédnek vége.

- Neeeee!- kiáltott fel a 18, lassan 19 éves bátyám, mire ijedtemben ugrottam egyet, és még a távkapcsoló is kiesett a kezemből. Pár másodperc múlva mindketten hangos röhögésben törtünk ki.

- Na, nézzünk valami értelmeset.

- Hello Kitty?- kérdezte, mire megint kuncognom kellett.

- Olyan hülye vagy, tudod?- kérdeztem a távirányító gombját nyomkodva.