A látogatása óta három nap telt már el. Elég fáradtságos három nap volt ez, de szerencsére mehettünk már haza, ahol anya nagy segítségemre akadt.
Maxal hosszasan beszélgettem még aznap amikor úgy döntött, hogy Ő is meglátogat. Igaz, voltak kellemetlen pillanatok, nem is várhattuk el egymástól, hogy olyan közvetlenül társalogjunk egymással, mint akik gyermekkoruk óta együtt nőttek fel. Az egészet úgy kell elképzelni mint két idegen akiknek van egy újszülöttjük. Elképzelni sem kell hisz a szituáció teljesen reális ránk tekintve. De belegondolva, ugye mennyire idegen ez szituáció? Mi sem éreztük másképpen.
Nem nagyon firtattuk egymás magánéletét sem múltbéli sérelmeit. Nem azért voltunk ott. Azért, hogy közös döntésre jussunk, hogy legyen tovább a jövőt illetően. Hárman vagyunk, külön élve. Semmiképp nem akarom újra megpróbálni. Már nincs az a pénz se, hogy osztogassan neki az esélyeket. Tudom az lenne a legésszerűbb és legjobb ebben a helyzetben, de már nem merek. Maximilian miatt sem. Legfőképpen miatta nem. Ha megint az lenne mint régen, akkor legjobban rajta csattanna az ostor, az ártatlanon. Nem akarom, hogy végig szenvedje és a további életében maradandó sérülés lenne ez neki. Inkább külön, de boldogan.
Próbáljuk majd megoldani, hogy Max-nal is legyen, Sophie-nál, de még idő kell hisz nagyon kicsi még Maxie és semmiképpen nem szakíthatja el tőlem az Ő bagatell hülyesége miatt.
Amíg a kórházba voltam Maxie-vel addig csak páran látogattak meg. Csak is közeli családtagok, külön kértem, ugyanis szerettem volna Maxie-val kettesben lenni. Azt mondják, hogy miután megszületik egy baba attól a perctől kezdve az anyja ismeri és tudja mi kell a gyermekének. Nos ez nem igaz. Barátkoznunk kell egymás jelenlétével. Meg kell ismernünk egymás hangját, mozdulatait, szokásait. Igazodni kell egymáshoz. (Igaz egy darabig Ő irányít, még nem nő egy kicsit.) Az alatt a három nap alatt is nagyon sokat ismerkedtünk egymással. Kis szerelmesek vagyunk.
A kórházból Fabian, anya és Kelly hozott haza. Pont elfértünk így az autóban. Nagyon szokatlan volt így hazajönni, tudván, hogy már nem egyedül leszek és nem lesz annyi szabadidőm, sőt magamra sem. Felelősséget kell érte vállalnom. Vigyáznom kell rá. Gondoskodnon kell róla. Fel kell nevelnem. A korom alapján hamar elítéltek az emberek. Sokan kérdezték, hogy nem tartom még ezt korainak? Amikor meg tudtam, hogy terhes vagyok, akkor igen, annak tartottam. Féltem, hogy mit fognak szólni az emberek vagy, hogy egyáltalán képes leszek-e felnevelni egy gyereket. Amikor megszületett tudtam, hogy készen állok rá, hogy felneveljem. Ott legyek mellette, amikor egy kisbabából már felnőtt férfivá érik. Nem számít más véleménye. Csak Ő számít.
Ezeken gondolkozva gurult le egy könnycsepp az arcomon, amit gyorsan letöröltem mielőtt bárki észrevette volna, hogy sírok. Kelly meleg kezeit az enyémre helyezte és bíztatva szorította meg. Halvány mosolyt csalva ezzel az arcomra. Kelly tudta, hogy min jár az eszem. Nem kellett, ahhoz megszólalnom. Ez a lelki támogatása is most a világot jelenti nekem, ugyanis innentől kezdve nem tudom mi legyen az életünkkel. A babaülésben alvó Maximilianon állapodott meg a tekintetem, aki már sokadjára alszik úgy, hogy eltakarja az arcát. Mintha védekezne valamitől.
A tenyerem lágyan simult végig a kicsi baba pocakján. Ettől a férfitől esek újra és újra szerelembe.
Fabian óvatosan parkolt le a Vettel rezidencia előtt, elsőnek azért is mert nagyon sok autó áll itt és az kéne még, hogy valakinek az autóját még ha csak egy kicsit is, de megkarcolná. Második, ha Maxie felkelne akkor kitörne a III. világháború, ami senkinek sem lenne az ínyére. Fabian azonnal kiszállt és a hátsó ajtóhoz fordult, ahol Maxie világbékét megszégyenítő nyugodtsággal szundított a babahordozóba. Követtük mi is a bátyják előbbi cselekedetét. Fabian kivette Maxiet az autóból a hordozóval együtt, ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Mosolyogva figyeltem a bátyjám, aki olyan aranyos ilyenkor, amikor nem csinál hülyeséget.
Nem akarok önzőnek tűnni, de Fabian helyett mást képzeltem volna el aki a hazaérkezésünkkor viszi be a házba Maximiliant. Próbáltam ezen nem elszomorodni, úgyhogy ezt a förtelmes gondolatot gyorsan elködösítettem, majd Kelly és anya segített be a házba, mert a járással még akadnak problémáim.
- Drágaságaim! — sietett hozzánk mama amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását és egy-egy puszival köszöntött minket. Szorasan a karjaiba zárta akkor még gyenge testem, majd büszke pillantásokkal csalt mosolyt az arcomra az én legszeretettebb nagymamám. Tudtam, hogy nem én vagyok a szenzáció, hanem a kis jövevény, még ha ezt a többiek nem is szándékozták a szememre vetni, ezért mamát Maxie feléfordítottam, aki éppen készült az egész öklét lenyomni a torkán, annyira "rágcsálta" az ujjait. Mama felnevetett Maximilian figyelem kirívó cselekedetén. Mintha az apja feküdne abban a babahordozóban. Minden szempárnak rajta kell tündökölnie, mert ha nem akkor jön a jól ismert hisztéria, amit garantálok, hogy senki sem kíván
- Jaj de dili! — nevetett mama a könnyeivel küszködve. Anya kacagásban tört ki és ő sem titkolta az érzelmeit, mert egy zsebkendővel törölgette a szemeit. Én vigyorogva próbáltam nem elolvadtam a fiam cukiságától, még ha azzal is teljes mértékben tisztában vagyok, hogy a rivalda fénybe szeretne kerülni. Kis piszok. Szemet forgatva hagytam rá erre a kis gazemberre.
- Olyan mint az anyja. — jelentette ki az ajtó félfának főlve Melanie, de a szemei nem tudtak hazudni. Szemei körüli barázdákban jól láthatóak voltak mosolya apró ráncvonalai, ami miatt önkénytelenül is felkanyarítottam az ajkaim.
Vállig érő sötétbarna haját a füle mögé tűrte ártatlanul. Most simán megsérthetett volna a kijelentésén, de akkor csak növeltem volna a szórakozottságát. Anya eközben kikerült minket és csatlakozott a többiek társaságához a konyhában, őt követte Kelly, akit Penelope szólítgatott, így neki kötelező volt mennie.
- Na gyere ide Lanie! — kaptam el a nővérem, haját amikor anya eltűnt a szemünk elől.
- Áú, te állat! — visított fel. — És nem vagyok Lanie! Én Melanie vagyok bolond! — barna íriszei olyan dühösen tükröződtek rám és Fabianra, hogy szinte teljességgel lyukat égettek az arcomba, ezért Fabiannal elnevettük magunkat. — Ne nevessetek! — fonta össze sértetten Melanie a karjait bőszen fefuvalkodott mellkasa előtt. — Most min nevettek? — fújtatott egyet miközben feltette a kérdést.
- A fejed.. — nevetett Fabian a combját ütlegelve a nevetéstől. Én Fabian hátára görnyedtem és úgy kapaszkodtam benne, miközben a nőieséget megszégyenítő visítások és röfögések hagyták el a számat a nevetés hatása miatt.
- Marha vicces! Gyerek meg hol van? — ekkor mindketten azonnal abbahagytuk a segítségért kiáltó rémes kacajunkat és rémülten néztünk fel. Mama és Maxie eltűnt.
- A nagyi gyermekrabló lett.. — viccelődött Fabian, erre beleszúrtam az oldalába. Melanie legnagyobb meglepetésünkre felnevetett ezen. Melanie tud nevetni? Ilyen a világon sem létezik!
- Maximilian szólalj meg ha biztonságban vagy.. — kúrjantotta el magát poénos hangulatában Melanie. Természetesen Maxie nem szólalt meg, azon lepődtem volna meg ha visszaválaszolna.
Melanie-nak oldódott a hangulata és nagy társat lelt Fabiannal való poénkodásaiban. Még ők ketten jól elmulattak én egy szemforgatás kíséretében hagytan ott ezt a két bohócot és a nappaliba folytattam királyi körutam a többiekhez. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, aki arra vár, hogy a trónra kerülhessen és fejére aggasszanak egy csodaszép, gyémántoktól ragyogó díszes koronát. De eközben belerondít a képbe az újonnan érkezett kisherceg, akinek embert megszégyenítően több joga vanna trónt illetően, mint a hercegnőnek. Ezért a hercegnő azt a pillanatot várja, hogy a kisherceg lemondja igényét a trónról.
Szép kis történetet találtam ki a fejembe, ameddig nem csatlakoztam a többiekhez. Talán egyszer elmesélem Maxie-nak ezt az önző ötletemet.
A távolból már megpillantottam papát, aki a kezében tartotta Maximiliant és jókat játszott vele. Mindenki körül ülte őket és csak ámulkodtak a fiamon, úgy mintha életükben babát nem láttak volna.
- Ugye tudod, hogy egy kis Verstappent fogsz papa? — vigyorodtam el tudván, hogy papát nagyon bosszantja ha ezzel a témával húzom az agyát.
- Hedda ne idegelj engem! — rázta papa rosszállóan a fejét, de ajkai még is széles mosolyra voltak kanyarintva.
Amikor papa fiatalabb volt és normál munkaidőben dolgozott a gokart vállalatjánál, mindenben kivette a részét. A tervezésben, kivitelezésben, hisz az egész cég az övé és annó volt annyi tudása, hogy az alapoktól kezdve összerakjon egy gokart autót, amiben elsőnek Sebastian, majd később Fabian is nyert bajnoki címeket. A 2000-es években viszont sok afférja akadt Jos Verstappennel, aki akkoriban a saját gokart márkáját próbálta elindítani, a fiát ezen a vonalon felsegíteni a forma-1-ig, ami nagyon sok gonddal járt. Akkoriban Jos sok szabállyal nem volt tisztában így papa rendszeresen ki volt akadva, amikor este hazaért a gyárból. — Júniusban egy nap nagyon sokat beszélgettem papával, mert eljött apához valami alkatrészért. Emlékszem itt maradt, elfogyasztott egy kávét a teraszon, ahol én éppen olvastam. Olyan dolgokat mesélt el akkor, amik világ életemben egyszer sem jutottak el a fülemig. Még a sajtó sem írt róluk, pedig az lépten-nyomon ott van az ember háta mögött. Sajnos sokszor szószerint. Az egyik legmegdöbbentőbb történet, amit papa elmesélt, hogy körübelül 2005 nyarán történt, az hogy egy nyári táborba sem mentem el, mert papának akartam a műhelyben segíteni a versenyek előtt. Max is ott volt, csak az apjával. Ő már akkor versenyzett és sorra nyerte a bajnokságokat. Nagyon is jól ismertük egymást, de nem éppen a legpozitívabb oldalról. Papa elmondása szerint azért kerültem teljes feszültségbe Maxal, mert egyszer odamentem és fenéken billentettem, semmi különös ok nélkül. Ezért berágott rám és mindig csúfolt én meg rúgdostam Őt. Eléggé agresszívnak tűnhettem az emberek szemében, papa nem győzött szabadkozni a gyerekes viselkedésem miatt. Maxal később kezdtem megbékélni és már a jelenlétét is elviseltem olyan annyira, hogy játszottam is vele szükségtelen alkatrészekkel, vagy bújócskáztunk. Nyár végén a velem egyidős húgával is megismerkedtem. Vele azonnal szerelem volt a kapcsolatunk. Egyszer sem vesztünk össze annyira jól meg voltunk együtt. Volt barátság karkötőnk is, amit fűszálakból fűztünk egymásnak a pálya mellett. A nevére nem emlékeztem, mindig fűszálas lányként emlegettem.
Nem csak Max versenyzett abban a szériában, hanem Charles, Alex, George és Pierre is. Papa azt mesélte, hogy én nagyon tetszettem Charlesnak és ő is nekem. Amikor papa ezt elmesélte nekem szégyenemben elsüllyedtem a széken, nem azért mert Charles nem helyes, de az. Viszont ő napjainkban csak a barátom. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a viselkedésem miatt már az sem. Talán azt kívánja, hogy a legrosszabb rémálmába se kerüljek elő.
Majdnem mindenkit ismertem már hat éves korom óta, akik a világot jelentik számomra. Egyik még a plátói szerelmem is volt, aki mára már legjobb barátként ágyazta be magát a szívembe. Victoria és Max akiknek a nevét sem tudtam, és a mai napig csak úgy emlékeztem rájuk, hogy a gokartos fiú és a kishúga. Tizenöt évvel később a gokartos fiútól egy gyermekem is van, a kishúga pedig a másik felem. — Emlékeztem a "nyári" barátaimra, de a nevükre sohasem. Így ők mindig úgy éltek az emlékeimben, hogy elvesztett barátaim, de amikor papa elmondta a nevüket köpni-nyelni nem tudtam abban a percben. Mindvégig ismertem őket, ők is engem, ugyanígy barátok voltunk, de mégsem emlékeztünk egymásra ennyi év után.
Életem legjobb nyara volt az, amikor még minden a helyén állt és mindenki gyermeki vigyorral az arcán rohangált. Soha sem fogom elfelejteni.