XIV.

1.2K 64 4
                                    


Az elmúlt két napban Max egy árva szóval sem illetett meg, ami nem is lenne annyira bántó, de utána már, ahol csak adódott neki belém szúrt és kigúnyolt. Nem hibáztatom ezért, mert tudom, hogy ezt most én csesztem el, de mégis halál komolyan vettem minden egyes szavát, amit a napok során a fejemhez vágott.

Maximilian nem volt velem. Maxel játszott, aludt, ébredt. Ez a két nap döbbentetett rá, hogy mennyire egyedül lennék nélküle, az életet jelenti nekem. Alig aludtam, csak forgolódtam. Mindig ezen járt az agyam. A két Maxen. Mindkettő fontos nekem és elképzelhetetlen lenne nélkülük az életem. Annyira belegabalyodtam a gondolataimba és már olyan vizekre eveztem, amik csak szorongáshoz vezettek. Ezek a nyomasztó gondolatoktól ledobtam magamról a takarót és zihálva ültem fel az ágyba. Mély lélegzet vétellel igyekeztem a felhevült pulzusom lenyugtatni, ami majdnem sikerrel is járt. Pilláim álmosan csuktam össze és zuhantam volna vissza az ágyba, de helyette a mérhetetlenül nagy ricsajra rezzentem össze és ideges susmogásra. Kíváncsian hagytam el a szovát, ugyanis érdekelt, hogy mi történt a jó előbb. A félhomályba csak Sophiet találtam, aki a konyha asztalnál ült és fáradtan böngészte a laptopját.

- Bocsánat.. — szisszent fel és a mellette fekvő tacskóra nézett, aki az imént boríthatta fel a fehér álló cserepet a nappaliban, ami elborulva hevert a padlón, ugyan nem lett baja, de azért nagy viszhangot vert a csend telepedte éjszakában. — Nem akartunk felijeszteni. — szigorúan nézett a kutyájára, aki a fülebotját sem mozdította. Helyette, mint aki jól végezte dolgát nyújtózott el.

- Nem aludtam. — dobtam oldalra a hajam, majd hátra fordultam, hogy visszavonulót fújjak. — Jó éjt Sophie! — Sophie egy csókot küldött a levegőbe, majd én vissza is mentem az emeletre. Max szobája mellet elsétáltam, de megtorpantam. Óvakodva fordultam vissza és nyitottam ki résnyire az ajtót, hogy betekintést nyerjek a fiúk éjszakájáról. Azt hittem, hogy tényleg zűrös látvány fogad majd, de helyette békésen pihentek mind a ketten. Max mellkasán a Maxie szuszogott. Elmosolyodtam kettejükön, majd a vágytól vezérelve beléptem a szobába. Pontosan magam sem tudom, hogy miért, de szerettem volna ott lenni velük.

- Hedda? — szólalt meg a homályba Max, amiért hátrahőköltem. Nem alszik? — Maxie-ért jöttél? — nyögött fel fáradtan Max.

- Max, te ittál? — tettem fel a kérdést.

- Ennyire látszik? — dörzsölte meg az arcát.

- Nem, dehogy! Csak.. — csuktam össze a számat miután nem tudtam ésszerűen befejezni a mondatot.

- Ismersz. — fejezte be helyettem is.

- Igen.. — hebegtem össze. Esetlenül leültem az ágy szélére, ügyelve a tisztes távolságra és a tenyerem Maximilian hátára simítottam. Max a szemeivel végig követte ezt, majd amikor jobbnak láttam távozni és magukra hagyni őket, felálltam, de Max megragadta a kezem.

- Maradj itt, kérlek! — gyanítom az alkohol szólt belőle, mert józanul elküldene a világ végére.

- Nem hiszem, hogy az olyan jó ötlet lenne.. — távolodtam el, de Max visszarántott.

- Csak egy éjszaka Hedda, kérlek.. — egy idő óta most hallottam ezt a fajta könyörgő hangját. Nagyon imádom vagyis imádtam ilyenkor, ezért ébresztett bennem késztetéseket, amiket sajnálatos módon el kellett nyomnom magamban, hisz csak Maxie szülei vagyunk és ezt a kapcsolatot így lenne helyén való megtartani.

- Biztos?

- A legbiztosabban. — a távolságot megtartva közöttünk, feküdtem oda melléjük. Max rám hajtotta a takarót és azt a kezét azután már Maxie hátán pihentette elengedve a csuklómat.

𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//Where stories live. Discover now