𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

IX.

- Max?

- Szia.. — motyogta, miközben lepillantott Maxie-ra.

Úristen ez mennyire kellemetlen lesz..

A nővér megigazgatta a kiságyat, majd a kezembe nyújtotta Maxie személyi adatait. Kicsit meglepetten vettem át tőle a papírt, amin a vezetékneve mellette még mindig üres hely szúrta a szemem. Elszörnyülve néztem a lapra és most a világ legrosszabb anyjának képzeltem magam, amiért ezt teszem, tesszük a gyermekünkkel. Ha már most sem tudunk megegyezni vagy kételkedünk a dolgokban akkor mi hogyan is akarunk egy gyereket felnevelni? Így is hadilábon áll a helyzetünk, nem akarom megnehezíteni Maximilian helyzetét.

- Kérhetnék egy tollat? — vezettem fel a tekintetem a nővérre, aki mosolyogva bólintott és idenyújotta azt. Gyorsan leírtam Maxie vezetéknevét, majd visszanyújtottam a lappal együtt a tollat. A nővér bólintott, majd a zsebéből kihúzott egy kék karszalagot és ráírta Maxie nevét. Max még mindig ugyanott állt és tartotta a kezei között a kisfiunkat, eközben teljes kíváncsiság uralta a tettem miatt. Victoria és Sophie meghatódva néztek minket és megörökítették a pillanatot. Hát persze, hogy megörökítették. Ők miről másról nem híresek? Simán fel lehetne őket bérelni ünnepségekre fényképészeknek.

A nővér Maxiehez fordult és rácsatolta a kezére a karszalagot. Max ezt végig nézte, majd miután leolvasta a nevét egy mosollyal rám pillantott, amit halványan próbáltam viszonozni.

- Üdvözöllek kis Verstappen! — "fogott" Maxie-val esetlenül kezet a nővér, ezen mindenki elkacagta magát. — Ha bármire szüksége van csak szóljon! — nézett vissza rám szigorúan a nővér, majd elhagyta a szobát.

- Kis Verstappen.. — ismételte el könnybe lábadt szemekkel Sophie.

- Anya menjünk, ne kellemetlenkedjünk! Ki tudja mi lesz itt még? — kezdte el kitolni a holland lány Sophiet a szobából, miközben rám kacsintott. "Tudod, hogy esélytelen." fejet vágtam válasz képpen. Sophie nagy nehezen fogta magát távozásra. Ekkor maradtunk kettesben, vagyis mostmár hármasban a szobába. Max esetlenül közelített meg engem, majd ült le a mellettem lévő székre. Sosem láttam még ennyire határozatlannak. Elég hosszú idő telt el azóta mióta ott hagytam. Most találkozunk elsőnek a veszekedés óta. Annyi mindennel kezdeném, de mégsem tudom semmivel. Szerintem ez nála is ez volt a felállás.

Látszott Max-en, hogy fáradt. Nem ilyen szokott lenni. Biztosan a futamok miatt, de inkább nem firtattam. A tekintetem Max karjaiban szundító Maximilianra tévedt, akinek egyik keze az égnek állt.

- Nézd csak! — böktem meg vigyorgva azt a kezét, mire kinyújtotta az egyik ujját. Max halkan felnevetett, majd a hatalmas tenyerébe zárta Maxie apró kezeit és leengedte azokat, még mielőtt elzsibbadna neki. Legszívesebben agyonra csókoltam volna Maxiet, de nem akartam kivenni Max karjaiból, hisz olyan jót aludt benne, meg csak az apja és a futamok miatt elég keveset látná. Hagytam had élvezze ki a pillanatot.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz, kínos csend uralta a szobát, elég hosszú ideig. Max pedig továbbra is ragaszkodóan fogta Maxiet.

- Mikor mész vissza? — tettem fel a kérdést, ami bár elég félreérthetően hangzott, most még sem úgy értettem. Max arcára pedig furcsa arckifejezés ült ki.

- Ennyire vissza akarsz küldeni? — nevette el magát kínosan. — Mondjuk a történtek után meg is értem.. — tette hozzá epésen.

- Nem! Ne értsd félre, mármint igazából nem akarlak elküldeni, csak hát holnap van az időmérő és..

- Visszafogok érni addigra. — hunyta le a szemét egy pillanatra, majd mikor kinyitotta rögtön azzal a csábítós szempárral találkozott össze a szemem, amelyek nap, mint nap rengeteg nőt levesznek a lábukról. Egy ideig álltam ragyogó íriszeit, majd zavartan kaptam el a tekintetem Maxról, amit érzett is ezért feszélyezően Ő is arra az irányba vezette égkék szemeit amerre én is.

- De fáradt leszel. — ráztam meg értetlenül a fejem.

- A repülőn tudok aludni.

Ezután megint csend telepedett közénk, de hamarosan Maxie ezt megtörte — hála az égnek —, mert hatalmas sírásba kezdett.

- Elrontottam valamit? — kérdezte rémülten Max, mire elnevettem magam.

- Most jelenleg nem, de a múltból lenne pár dolgot firtatni.. — Max erre megforgatta a szemeit.

- Átveszed? — kérte inkább könyörögve, bólintottam. Amikor átadta Maxie-t a keze hozzá ért az enyémhez, forró érintései áramként ütötték meg a kezem, ezért inkább gyorsan átvettem Maximiliant és ringatni kezdtem. Úgy tűnt mintha nagyon érteném, hogy mit csinálok, de valójában egyáltalán nem így volt. Igazából gőzöm sem volt, hogy most mi a baja, de improvizáltam. Végül bevált a ringatás, mert lassan elkezdte abbahagyni a sírást, majd kezeivel eltakarva az arcát aludt vissza.

- Irigylem, hogy ennyit alszik. — bámulta Max a kis hétalvót, én pedig erre mosolyogva fürkésztni kezdtem a a kisfiunkat.

Kisfiunk. Olyan furcsa ez kimondva. Már semmi közünk sincs egymáshoz Maxal, de mégis Ő a miénk és összeköt minket.

- Annó téged is irigyeltek. — fordítottam a fejem Max felé, aki csak halványan elmosolyodott. Nem szólalt meg, de látszott rajta, hogy nagyon szeretne mondani valamit. Vártam, hátha elkezdi mondani, addig is hiper-szuper gyorsan feltérképeztem újra az arca minden vonását, szegleteit. Rengeteget változott. Kezdhetném az apróbb jelentéktelen dolgokkal, hogy borostásabb az álla és volt fodrásznál. De ez nem számít. Az számít, hogy viselkedik. Minden mozdulatán, beszédén, szemein látszik, hogy mi történt vele. Szemei csillognak, de mögötte néha elő villan a reményvesztettsége.

Nem mertem megszólalni és kérdőre vonni, hogy mit és miért? Persze vannak ötleteim, de inkább nem találós-kérdéseznék magamban. Így csak csendben hallgattam és vártam valami "csodára", hogy ennyire azért ne legyen kínos ez az egész találkozás.

- Nagyon sokat változtál. — jegyezte meg. Az egyik szemöldököm felvontam és kíváncsian fúrtam bele a tekintetem az övébe, amitől Ő kissé zavarba jött.

- Igazán? — egy aprót bólintott, nem tudta eldönteni, hogy most kiosztom a fenébe vagy rákérdezek, hogy miért is? Mondjuk majdnem egy éve annak, hogy utóljára láttuk egymást, szóval miért is lepődne meg ezen, hogy megváltoztam. — Te is megváltoztál. — tettem hozzá, kissé oldva a köztünk lévő kellemetlen levegőt, ami nem igazán sikerült ugyanis Max arcán átsuhant valami keserűség, amit nem is tudtam hova tenni, ezért próbáltam valami mást kitalálni, hogy ne kezdjünk el sírni mindhárman fájdalmunkban. — Mellesleg én híztam is. — emeltem Maxra szempárjaim a pajkos mosolyom elrejtve az arcomon. Max szemet forgatva nevette el magát.

- Hoztam valamit.. — nyúlt bele a fekete kabátja bal zsebébe.

- Tudod, hogy nem kell! — állítottam meg, mert tényleg szükségtelenek az ajándékok. Semmi sem tudná felülírni a kis ajándékom, Maximiliant.

- Ez más! — húzta ki a zsebéből a kis horgolt oroszlánt, amit annó a karácsonyi vásárba vettem a leendő babánknak, de helyette mindig is mi aludtunk vele.

- Azt hittem már rég nincs meg.. — meglepetten Maxra pillantottam, aki tudta, hogy mit is értek ez alatt.

- Soha nem dobnám ki! — rázta meg a fejét, majd felállt és odadta Maxie-nek. A drágaság pedig elkezdte óvatosan markolászni.

- Nézd babám, ez anyáéké volt.. — gügyögtem neki halkan, Max lopva rám vezette a tekintetét és elmosolyodott. — Szerintem tetszik neki.. — súgtam halkan Max felél fordulva így már csak centik választottak el minket. Pontosabban az ajkainkat. Titkon egymáséra vezettük a tekintetünk. Ekkor került a figyelmembe az ajkán lévő apró anyajegye, amit régen mindig csókolgattam. Egyik felem elkeseredett erre gondolva, másik sóvárgott újabb csókokért. Pontosan magam sem tudtam, hogy mi játszódik le bennem. Az agyam és a szívem háborúja. Testem újra melegség lepte el, amit közelsége váltott ki. Mindig ezt történt amikor valaha a közelembe került, megpillantottam Őt, megölelt vagy megcsókolt. Régóta nem éreztem már és újra fellobbantotta bennem ezt az érzést Verstappen. A hosszas gondolatmenetem Max zavarta meg, amikor szólásra nyitotta az ajkait.

- Minden bizonnyal. — ezzel hátrébb hajolt és visszaült a székbe. Kösz, minden bizonnyal. Kínosan néztem le az alvó Maxie-ra, aki velünk mit sem törődött..