𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

VI.

- 2 hónappal később -
2020. Július 29.
[ nincs valóság alapja (D) és a Hedda közötti párbeszédnek!! ]

Az elmúlt két hónapban eszméletlenül sok dolog történt. Kezdem azzal, hogy a pocakom már akkora, hogy alig látok tőle. A kicsi szépen fejlődik és már csak három hét van a szülésig, ami még jobban türelmetlenít, ugyanis már úgy vagyok vele, hogy túl akarok esni rajta és a karjaimba akarom tartani a kisfiam.

A szobám egyik részén szépen be lett rendezve egy baba sarok, ahol minden meg van, ami Maximiliannak kellhet. Nicole és Stefanie segített a vásárlásban és a berendezésben. Anya nagyon sok tanáccsal látott el, ahogy Hanna és Lizzie, ugyanis ők már elég tapasztaltak ebben.

Nagyon sok időt töltöttem a családommal, annyit amennyit csak lehetett. Anyával mindig együtt főztem, a nővéreimmel filmet néztem, apával az erdőbe sétáltam, Nicoleal a városban teáztunk, mamáékat is sokat látogattam. Fabianék pedig a vártnál hamarabb jöttek, hogy még több időt legyenek velem, még az fiam meg nem születik. Mellesleg bébiszitterkedtem is. Ariara és Henryre vigyáztam nagyon-nagyon sokat. Kelly-ékkel minden nap telefonáltam és elvileg Kelly eljön majd meglátogatni, aminek borzasztóan örülök.

Szóval röviden és eléggé tömören így telt az elmúlt két hónap.

— — — —

- Rendben Mrs.Vettel, a mai ultrahanggal megvolnánk! — mosolygott lágyan rám a szülésznőm, majd a kezembe adott egy papírtörlőt, amivel a zselét le tudom törölni a pocakomról.

- Köszönöm.. — ültem fel, miközben gondosan letöröltem azt.

- Meg lehet, hogy a következő napokban nagyon fáradt lehet, ugyanis a baba annyit mozog, hogy az ultrahang képen alig tudtam követni.. — ámuldozott.

- Már eléggé megszoktam. — egy kacaj hagyta el a számat. — Nem is tudom majd milyen érzés lesz, amikor már nem lesz a megszokott helyén.. — a doktornő lágyan elmosolyodott, majd leült mellém az ágyra.

- Ettől nem kell aggódnia! — helyezte a kezét a vállamra. — Tapasztalatból mondom. Amikor a lányom megszületett annyira féltem, hogy nem tudom majd úgy szeretni, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És, hogy a karjaimba lesz és nem a pocakomba. De ez mind csak röpke félelem, ugyanis azt a szeretetet nem tudnám leírni és azt az érzést, amikor elsőnek megérinthettem Őt.. — ábrándozott a saját kis csodáján. Elmosolyodtam azon, ahogy ezt elmesélte nekem, és a szívemen melegség, megnyugvás suhant át.

- Köszönöm. — bólintottam hálásan. A doktornőm az ábrándozásból feleszmélve a fejéhez kapott, leugrott az ágyról és a nyomtatóhoz szaladt, ahonnan kivette a kinyomtatott vizsgálati eredményeket és az ultrahang képeket. Levakarhatatlan vigyorral vettem el tőle azokat.

- És ha minden jól alakul már csak augusztus 14-én találkozunk! — szemüvegét letette az asztalára.

- Viszontlátásra! — vigyorgva hagytam el a vizsgálót. A folyosón anya és Stefanie várt, akik abban a pillanatban felálltak, mihelyst kiléptem az ajtón.

- Na, mi volt? — idegeskedett anya, de amikor meglátta a vigyorgós, önelégült képem egy fokkal megnyugodott.

- Mindent mesélj el! — ölelte át a vállam Stef, miközben elhagytuk a kórházat.