𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XVIII.

Sebastian egész úton titkolózott és a szemfedőmet sem vehettem le, még egy pillanatra sem, amit a leszállásom után aggatott a fejemre. Nagyon viccesen nézhettem ki amikor vakon vezetett. Szerencsére a véget nem érő utazásnak is vége lett, amikor az autó leparkolt valahol és Sebastian nagy nehezen kiszedett a járműből. Igen, még mindig vakon voltam. Óvatosan sétált velem, majd hallottam, hogy nyílik egy ajtó és kilép rajta valaki.

- Ha baja lesz kinyírlak! — mondta halál komolyan. Max?

- Ne, ne! Seb vigyél haza! — hátráltam meg, miközben lerántottam magamról a szemfedőt. Ekkor találtam szemben magam Pierrel, Carlos nyaralójának ajtajában. — Pierre? — kérdeztem inkább magamtól egy boldog vigyorral az ajkaimon és a karjaiba vetettem magam. Szorosan öleltem át, nagyon hiányzott. Nem hittem volna, hogy valaha is látni fogom majd a történtek után. Pierre a hátamat simogatta, majd felnézett Sebre.

- Nem lesz baja ígérem neked! — ígérte meg neki határozottsággal a hangjában.

Amikor kibontakoztunk az ölelésből Pierrel, Sebastianhoz fordultam és elbúcsúztam tőle. Seb rám parancsolta, hogy ha bármi olyan történne azonnal hívjam és jön értem.

Feltételezem, hogy az egész csapat itt van. Remélem a többiek megbocsátanak nekem és nem utálnak, vagy ha mégis, akkor remélem meg tudom majd velük beszélni a dolgokat és rendben leszünk újra.

- Gyere.. — simította Pierre a hátamra a kezét és betessékelt a házba. A bőröndöm maga mellett húzta és úgy mentünk a nappali felé, ahol a többiek hangja szűrődött ki.

- Várj! — állítottam meg, Pierre pedig kíváncsian nézett le rám. — Mondd, utálnak a többiek? — kérdeztem a válaszától rettegve.

- Dehogy is! Felejtsd el ezt a butaságot! — rázta meg karakánul a fejét. Halványan elmosolyodtam. Amikor beértünk a nappaliba legtöbben nagyot néztek rajtam. Ott volt mindenki a csapatból. Charles, Carlos, Lando, Cate, Daniel, Giada és Isa, de Max nem volt ott. Annyira jó volt őket látni, szinte majdnem sírva fakadtam.

- Hedda néni! — ugrott fel Lando a kanapéról és szinte letepert engem, plusz a visítós nevetése is társult hozzá.

- Te bolond! — nevettem folyamatosan.

- Na végre! — szinte Cate eltette az útból Landot és azonnal rám ugrott, a lendülettől majdnem mindketten elestünk. Giada és Isa is becsatlakozott az ölelésbe.

- JUHÉÉ! — visított kislányos hangon Charles, miközben szapult minket. Hercegnősen idepattogott hozzám és megölelt.

Carlos valamit spanyolul motyogva szorongatott meg, Lando pedig újra rám vetette magát. Pierre látta, hogy mindjárt összeroppanok, ezért megpróbálta őket leszedni rólam. Lando olyan volt, mint egy kis pióca, vagy mint Maximilian. Pierre valahányszor próbálta rólam leszedni Landot, mindig visszaugrott, végül még a karjait is hátrafogta, hogy ne tudjon szabadulni.

Utoljára már csak Daniel maradt, megállt előttem és széttárta a karjait.

- Semmi baj, itt van apa.. — színészkedett meghatódottan. Felkacagtam majd felugrottam rá. — Lessy hazatért! — kiáltotta fel Daniel, erre a fiúk röhögni kezdtek, Cate pedig a tenyerébe temette az arcát.

- Ti hülyék vagytok! — emelte fel a hangját, de a fiúkat nem tudtam túl kiabálni.

Bármi is történt. Bármennyi idő is eltelt. Bármennyire is makacs voltam, ők itt voltak nekem mindvégig, mindig itt lesznek és azt hiszem ez kölcsönös. Egy család vagyunk bármi is történjen, mert a család sosem mondd le a másikról. Mindig azt hittem, hogy az otthon egy hely, az ahol éppen lakok, de sosem éreztem még ennyire otthon magam, mint amikor velük lehetek. Ők az otthonom és úgy érzem, hogy hazatértem.