𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XXI.

Nem is tudom, hogy mikor aludtam utoljára ennyire jól, mint most Max ölelő karjaiban fekve. Maxie születése óta nem igazán vannak nyugodt pillanataim, de őszintén azelőtt se nagyon pihentem normálisan. A szakítás nálam beteges inszomniát okozott, ami a mai napig tart vagy éppen tartott azt hiszem. A lehető legközelebb bújtam Maxhoz. Fejem a nyakába fúrtam és lábam, amit átdobtam rajta, még mindig a hasán pihent. Max izmos karjai fonódtak körém, majd jól magához szorított, mire egy nyögés hagyta el a számat. Belepuszilt a hajamba, majd szundított is tovább. Vigyorogtam, habár úgyse láthatta. Felbezsdítette az öröm minden porcikámat, tűzijátékként akart kirobbanni belőlem. Ezeregyszázszor visszajátszanám a délelőttöt, ugyanis az volt a legmeghatározóbb pillanatunk Maxie születése óta. Főleg, érzelmi alapon határozott meg sok mindent. Hálás vagyok. Érte. Miért? Mert Max még akkor sem hagyott el igazán, amikor rohadtul megérdemeltem volna és sok ilyen pillanat volt, amikor gyalázatosan viselkedtem. Türelme mint a tenger, nem hiába a szeme színe.
Ha jobban belegondolok a szíve mélyén sosem hagyott el, ami egyben ijesztő és megőrjít. Szerelmes vagyok, kibaszottul.

- Max? — suttogtam a fülébe és a mellkasára másztam.

- Mondd.. — motyogta és álmosan egy mélyet szusszantott.

- Utállak. — Max a vallomásomtól résnyire kinyitotta a szemét és gonoszan elmosolyodott, annyira aranyos ilyenkor. Főleg, amikor gonoszkodni akar.

- Én is hidd el. A hátam közepére sem kívánlak. — halkan kuncogtam.

- Megőrjítesz. — simítottam végig az ujjam az arcvonala mentén. Hiányzott. Meg akarom érinteni őt minden pillanatban.

Max kinyitotta a szemeit és felnézett rám. Az arcára kiült minden érzelem, többé már nem kell semmit sem rejtegetnie. Ígérem. Szemei ragyogtak. Boldog, ezért én is.

- Mondták már egy páran. — kacsintott rám, mire a mellkasára csaptam.

- Kapd be.. — nevettem fel.

- Ezt én szoktam mondani. — nézett mélyen a szemeimben. Mit művelsz Verstappen?

- Valóban? — másztam fel hozzá szemmagasságba, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amivel az idegeire mehetek. Max egyik kezét a csípőmre csúsztatta, a másikkal pedig a nyakamat cirógatta.

- Miért? Ki szokta még mondani? — vonta fel a szemöldökét a holland.

- Vannak egy páran. — ravaszul mosolyogva húztam az agyát. Max megforgatta a szemeit és azzal a lendülettel maga alá fordított. Kezeivel mellettem támaszkodott és könyörtelenül végig mért, majd a nyakamra csúsztatta az egyik kezét.

- Nem, nincsenek. — jelentette ki. Ki csinál ezzel, ugye tudja? Őzike szemekkel bámultam fel rá. — Még a végén megsajnállak.

- Pedig olyan cuki vagyok. — pislogtam rá nagyokat és minden bájerőmet bevetettem, hogy arra késztessem, hogy adja fel ellenem.

- Hadd ne mondjam inkább, hogy mi vagy.. — sóhajtott.

- Kíváncsi vagyok. Szeretek tudni mindent. — bólogattam hevesen, mint egy óvodás.

- Tudom, hogy nagyon szeretsz okoskodni, főleg okosabbnak lenni nálam.

- Tőled nem is nehezebb. — merész kijelentésem után felhúzta a szemöldökét és amolyan "tehát, így állunk" biccentés után közelebb hajolt hozzám.

- Szebben. — suttogta a fülemhez közel hajolva, szinte égette a bőröm minden egyes szava és egy meleg hullámzás vette kezdetét a testemben.

- Vesztettél. Nem tudsz ellenállni nekem. Elhiteted magaddal és velem is, de nézz magadra baby.. — magabiztos mosolyommal álltam a tekintetét, ami arról árulkodott, hogy most legszívesebben a halálba hajszolna, de nem a szokványos képpen. Állkapcsa megfeszült és azt hiszem, hogy most elképzelte, hogy mit művelne velem, körübelül ezerféle módon. — Picikét feszült vagy, nem de? — vállától, a mellkasán keresztül, a hasizmáig simítottam lassan végig az ujjaim.

- Szerintem nemsokára, azért fogsz könyörögni nekem, hogy bocsássam meg az előbbit. De nem fogom megbocsájtani. — pár tincse a homlokára hullott, miközben rendre intett. — Baby.