𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XXVI.

- Utolsó doboz? — kérdeztem nevetve, csípőre tett kézzel a lépcső legtetején állva. Max morcosan rám nézett és kinyújtotta a nyelvét, miközben a karjai között szorongatott egy nagy dobozt, ami a kiságyé volt.

- Még jó, hogy Charles tegnap segített felhozni a szekrényeket. — lihegte a holland, majd amikor mellém ért egy csókot nyomott a homlokomra és tovább ment a dobozzal, egyenes Maxie szobája felé, amit ha meg lehet nevezni, akkor egy tároló, mert minden bútorját és holmiját csak bepakoltuk oda, amikor megérkeztek a csomagok.

Három hónap telt el Barcelona óta és ez csak az előnyünkre formálódott. A futamokat a tévén keresztül kísértük végig Maxie-val, ugyanis még nem tartottuk jó ötletnek, hogy megjelenjek vele a pályán. Korai még neki is és nekem is. Nem akarom azonnal a mélyvízbe dobni, az újságírók, pletykahajhászok tömegébe. Sokáig csak a családunk és a barátaink tudták, hogy egy új esélyt adunk ennek a kapcsolatnak. Decemberben költöztünk össze, úgyhogy a Verstappen és Vettel rezidencia központja azóta már Monacóban van. Imádtuk, ezt az új helyzetet és azt, hogy Max mindig hazatér hozzánk. Maxie nagyon élvezi az apukája jelenlétét és figyelmét, mióta együtt rosszalkodnak azóta Maxie nagyon hangos kisbaba lett. Annyi energia van bennük, hogy néha megőrjítenek.
Hála az égnek nagy segítségemre van a mai napig anya és Sophie, akik az ünnepek alatt besegítettek. Természetesen a testvéreink is elkényeztetik Maxie-t, úgy ahogy csak kell.

- Maxie, szerinted meddig alszik még? — sétáltam Max után, hogy megkérdezzem. Miután nagyot puffanva letette a dobozt. A tenyerét megtörölte a melegítőnadrágjába és fáradtan elvigyorodott.

- Tegyük meg tétjeinket. — tudtam, hogy Max az éjszakázásunkra gondolt, mert mostanában lett Maxie új szokása, hogy hajnali háromtól ötig fent vagyunk.

- Nagyon jó apa vagy. — horkantam fel a szememet forgatva. Max közelebb lépett hozzám és a derekamat megragadva rántott magához egy csókra.

- Készítek neked egy kávét. — mondta, majd egy csókot nyomott a homlokomra és az ujjait az enyémekre fonva levezetett az emeletről.

Amíg Max az életmentő kávémon ügyködött, addig felültem a konyhapult előtti székre és a karjaimon támaszkodva figyeltem. Eszembe jutatta, hogy több, mint egy évvel ezelőtt mennyi mindent csináltunk ebben a házban. Tervezgettünk, már akkor is. Hihetetlen, hogy mindezek valóra váltak, de minek az árán? Sosem sejtettem, hogy a szerelem mennyi fájdalmat cipel, néha önkénytelenül is. A szerelem nem tehet róla, csak hozza magával, ahogy mi is sodródunk vele. Újabb akadályok, meglépjük vagy maradunk. Ez vele jár és akkor csinálod jól, ha ezt érzed, de a legfontosabb, hogy együtt kell érezni. Egymás karjába dőlve túlélni mindent, mert a világ mindig fájdalmat fog okozni, de nem mindegy, hogy mennyit áldoztok fel azért a világért, ami csak a tiétek. Ez a szerelem. Több és kevesebb. Nincs skála, amin meg lehet jelölni az erejét, mert ez mozgat meg mindent a világon.

Max elém csúsztatta a bögrét, aminek a tetejét ellepte a tejszínhab. Csillogó szemekkel kerestem a tekintetét. Hát, emlékszik.

- Köszönöm. — mosolyogtam és megragadtam a bögre fülét, hogy a számhoz emeljem. Max a hűtőhöz fordult és kinyitotta. Egy darabig a szemeivel kutatott benne, majd leemelt az ajtajának a polcáról egy energiaitalt. A dobozt felszisszentve fordult vissza felém és megtámaszkodott a pulton. Én a csoda kávémat kortyolgattam, miközben a fél arcomat ellepte a hab. Biztosan gyerekes látvány lehettem. Max észrevette az orromon és az arcomon maradt habot, mire jóízűen kinevetett.

- Ne nevess, Verstappen! — mordultam fel és az ujjaimmal tisztogattam az arcom. Max nevetve törölte le az orromon maradt habot.

- Aranyos vagy. — mondta. Láttam, ahogy a tengerkék szemei beszélnek, amikben összecsaptak a hullámok. Lágyan elmosolyodtam és továbbra is a szemeit fürkésztem.