𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XXV.

Egész délután Davina-val napoztunk és medencéztünk, mint a kislányok. Felismertem benne azt, akit évekkel ezelőtt megszerettem. Egy kedves barátnőmet, csak éket vert a Max-al való (kamu) kapcsolata közénk, ezért az elmúlt pár napban a világ összes könyörtelen tájára kívántam, csak ne legyen itt. Davina sajnos este már tovább állt, mert videóklippet forgat a legújabb zenéjéhez Barcelonában, ez a kiruccanása csak egy kitérő volt. Ha Hollandiában járok kötelező lesz összefutnunk valahol, elvégre hálával tartozom neki, amiért Max karjaiba vezetett a bosszantgatásaival.
A medencézés után vidóhívást kezdeményeztem anyával. Ő volt az első, akinek el szerettem volna mesélni, hogy Max-al újra neki vágunk a nagy kalandnak. Természetesen, több oktávval magasabbra ugrott a hangja úgy sikított és tovább adta a telefont Melanie-nak, aki Maxievel a karjaiban ült a fotelben és próbálta elaltatni, de anya visítására ez meghíúsulni látszott. Max ekkor nyitott be a szobám ajtaján mostmár felöltözve egy fekete pólóba és egy türkíz úszónadrágba.
- Zavarok? — csukta be maga mögött az ajtót, mire mosolyogva megráztam a fejem és magam felé intettem, hogy jöjjön közelebb. Max kíváncsian figyelve a telefont lépkedett felém és helyet foglalt mellettem az ágyszélén. Meglepődött, amikor a szőke babáját látta meg a képernyőn, aki Melanie mellkasán figyelte a történéseket. Max aranyosan mosolyogva hajolt közelebb, hogy a fiúnk minden moccanását láthassa. Melanie-nak rögtön szemet szúrt Max jelenléte és elvigyorodva nézett le Maxie-ra.
- Itt van anyukád és apukád. — suttogta neki németül és egy puszit hintett a tejföl szőke buksijára. — Nagyon hiányzol már nekik. Alig várják, hogy a karjaikba vegyenek téged és így megpuszilgassanak, mint Mellie néni.. — mesélte neki a nővérem, miközben csókokkal záporozta. Tagadhatatlanul az első számú rajongója ennek a csöppségnek.
- Nagyon szeretünk Maxie baba. — vékonyabb hangon mondtam a picikét bámulva és neki dőltem Max vállának. — Te vagy a legfontosabb nekünk. — Max átkarolta a nyakam és közelebb vonva magához egy csókot nyomott a hajamba. Szerintem egy kicsit a könnyeivel is küszködött ő is. Mellie arcán egy ravasz vigyor jelent meg, ami csak akkor szokott, ha készül valamire és fiatalabb korunkba ez jót nem jelentett, de most valahogy még sem aggódtak, mert tudom, hogy a nővérem vigyáz Maximilian-ra.
- Nemsokára találkozunk! — köszönt el Melanie és bontotta a hívást. Max-al továbbra is egymásnak dőlve ültünk és a csendbe burkolóztunk. A mi kis buborékunkba. Nem is értem, hogy bírtuk ki egymás nélkül és azok a folyamatos háborúink, te jó ég. Max az ölemben lévő kezemhez nyúlt és ráfűzte az ujjait.
- Mostmár itt vagyok. — döntötte a homlokát az arcomnak és egy apró csókot nyomott a csupasz vállamra. Szemeimet lehunyva élveztem ezt a pillanatot vele és azt kívántam, hogy bárcsak ne múlna el.
- Szerinted.. — fordult felé és szemeim kíváncsian cikáztak az arcán. — Működni fog ez? Köztünk. Nem akarom, hogy Maxie.. — folytattam elbizonytalanodva, mire Max azonnal a fejét rázta és közre fogta az arcom.
- Hedda-Rosa Vettel. — parancsolt figyelmet magának azáltal, hogy a nevemen szólított és égkék szemei megtalálták az enyémeket. — Elmondhatatlanul szeretlek titeket és ti vagytok nekem a legfontosabbak. Ha nem lennék biztos abban, hogy ez működne, akkor elmennék és távolságot tartanék tőletek, mint pár hónappal ezelőtt. — sóhajtott fusztráltan és elengedte az arcom, miközben távolabb ült. Tudtam, hogy valami olyanról fog beszélni, ami annyira bensőséges neki, hogy felhúzza a falait. — Nem akarok Maxie-nek olyan gyerekkort, mint az enyém volt. Én nem vagyok az apám. — mintha kést forgattak volna meg a szívemben, amikor meghallottam a szavait. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok és bástya leszek az életében. Otthon, ahová hazatérhet. A kezéért nyúltam, amit egy kicsit összerezzenve elhúzott, de végül megengedte, hogy megérintsem. — Amikor megszületett és bementem a kórházba, akkor rettegtem. Komolyan. Féltem, hogy nem leszek képes egy olyan apává és társsá válni mint, amilyet megérdemeltek, mivel csak Jos példáját láttam egész életemben, ami szörnyűséges volt, de valahol csak az apám.. — csuklott el a hangja és közelebb hajolt hozzám, hogy menedekét nyújtsak neki a démonjai elől. — Utána rájöttem, hogy mennyire szeretnék veletek egy család lenni. Belgium után még biztosabb voltam ebben. Láttam, ahogy megbántottalak és harcoltál. Elsőnek dühös voltam, amiért ennyire letámadtál, de igazad volt, mert nem tudhattad, hogy csak Davina üzent. Láttam a szemedben, hogy a családunkkért harcoltál. Maxie-ért, hogy biztonságban legyen, hogy olyan emberek vegyék körül, akiknek tiszta a lelke és értem is harcoltál, hogy jobb legyek. Csalódtál bennem, mert azt akartad, hogy egy olyan Max legyek, akiről álmodtunk, mert hidd el, én is ábrándoztam arról. Reménykedtél egy év után is, hogy a gyerekes viselkedésem mikor hagyom már a múltban. Miattatok hiszem azt, hogy tudok jobb is lenni, mint az apám, mert kitartottatok mellettem, amikor baromira nem érdemeltem volna meg, én viszont sokszor cserben hagytalak.. — vallotta be és kiöntött mindent a lelkéből, ami azt nyomta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szárazak maradtak a szemeim. Szorosan rántottam magamhoz és úgy öleltem, hogy minden fájdalmát át tudjam venni, ha lehet. — Bocsáss meg Hedda.. — suttogta a nyakamba, mire a pólóját markolászva megráztam a fejem. — Bocsáss meg. — kérlelt tovább.
- Én.. — szólaltam meg egy számomra is ismeretlen elgyengült hangon. — Én nem haragszok rád Max. Semmiért, már régóta. — nyomtam egy puszit a nyakára, majd folytattam egy kis erőt gyűjtve. — Csak azt akarom, hogy velem legyél, mert félek nélküled.. — szakadt fel belőlem a sírás, ahogy visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor mennyire magányos és üres voltam. Féltem, hogy elbukok anyaként, nőként, mert a hiánya tönkretett.
- Itt vagyok. — suttogta gyengéd hangon, ami Max-tól szokatlan és igen ritka. — Csak mi ketten a célegyenesig?
- Csak mi ketten. — ismételtem meg egy mosolyt eresztve a könnyeim alatt.

- Jó, de ha lehet ne égesd oda a sajtot, mert az a kedvencem. — kérte Cate csípőre tett kézzel a barátjától, aki a húsokat és a különféle grillsajtokat sütötte. Mosolyogva ráztam meg a fejem beszélgetésüket hallva, amikor a salátás tálat az asztalra helyeztem. A csapat úgy döntött, hogy az utolsó estén egy nagy családi vacsorát tartunk a kertben, így azonnal az első opciók között felmerült a grillezés ötlete. Gia, Isa és én a konyhában ügyködtünk az egyéb hozzávalókon. Carlos a húsokat pácolta és a grill kolbászokra figyelt. Daniel és a csapat többi alkohol imádó tagja a kellő alkohol fogyasztást biztosították. Charles egy pohár vodkával téblábolt körülöttünk, de Gia mindig kilökdöste a kertbe, amin jól szórakoztunk.
- Úgy látom, hogy rendben vagytok. — biccentett Isa, mire lefagytam egy másodpercre, de miután rájöttem, hogy Giada-nak intézte kérdését, mivel ő válaszolt, ezért kifújtam egy kisebb adag levegőt.
- Megoldjuk, nagyok vagyunk. — kacagott az olasz lány. Mosolyognom kellett rajta, ugyanis napokkal ezelőtt még kész csatatér volt körülöttük. A kapcsolatuk mérlege nagyon szélsőségesen billegett és csak reménykedtünk, hogy túl élik. — Egy olyan pontra jutottunk, ahol nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan tovább. Már három éve alkotunk egy párt és annyira egymásra koncentráltunk, hogy elment melletünk az élet, ezért már besokaltunk. Neki ott van a Ferrari, nekem az egyetem és az utazás. Sok stresszforrás. Végül, rájöttünk, hogy ugyanazon vagyunk kiakadva. Nem élveztük az életet, ízeket, hangokat, helyeket, zenéket, csak vakon sétálgattunk az időben. Úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy mostmár együtt élünk meg mindent ebben a rövidke emberi létben. — mesélte. Meglepett ez a vallomása és őszintén büszke voltam rájuk.
- Csodálatosak vagytok ketten. — böktem meg az oldalát, mire kacagva elugrott. — Komolyan. — bólintottam mélyen. Az olasz érzelmes ölelésbe vont.
- Sajnálom, amiért gonosz voltam veled! — motyogta bűnbánatosan, mire felhorkantam.
- Ugyan már Gigi! — legyintettem a vállára és egy puszit nyomtam az arcára.
- Úgy szeretlek titeket! — csatlakozott be az ölelésbe Isa és csak éreztük egymás szeretetét. Egy kamera kattanása ugrasztott ki minket ebből az érzelmekkel teli pillanatból. Mindannyian a hang irányába kaptuk kíváncsian a tekintetünket és egy vigyorgó Lando-t láttunk, akinek az arcát eltakarta a fekete fényképezőgépe. Nevetve léptem közelebb hozzá és a kamera után nyúltam, de még mindig hallottam, hogy fényképeket készít.
- Készítek egy képet! — álltam meg vigyorogva előtte és átvettem tőle a kamerát. Hunyorogva néztem bele és lefotóztam az ördögvillát mutogató Landot, majd a magasba emelve a készüléket, megfordítottam. Lando tudta, hogy mit akarok csinálni, ezért mögém állt és kinyújtotta a nyelvét. Isa a konyhapulton ült, amikor is észrevette, hogy "szelfit" készítünk. Elfeküdt a konyhaszigeten, hogy ő is benne legyen. Giada pedig egy fakanalat fogva nevetett. Lenyomtam a gombot, majd a kattanás után készítettünk pár képet még, mielőtt visszaadtam volna Lando-nak a fényképezőgépét. A fiú visszament a kertbe, hogy megörökítsen a többiekről is pillanatokat.
Miután mindennel kész lettünk és rendet varázsoltunk a konyhában, mi is csatlakoztunk a többiekhez egy pohár ital társaságában. Nem kellett sokáig keresnem, mert amint helyet foglaltam az asztálnál Daniel már nyomta is a kezembe a poharat, amit a korcáig öntött borral. Ügyelve arra, hogy ne borítsam az egészet magamra kortyoltam bele. A lányokkal az asztal körül ülve beszélgettünk és vártuk a vacsora utolsó pár elemét, amire Carlos és Pierre ügyelt, hogy elkészüljön, addig a többiek a medencénél beszélgettek, nagyom komoly, érett férfias témákról, például, hogy ezt a flamingós matracot ki hozta vagy éppen, hogy Charles miért egy virágmintás úszónadrágot vett fel. Max-al néha egymásra pillantottunk, amikor valamelyik olyat mondott, hogy összeröhögtünk volna.
- Most nézzétek meg! — mutatott feléjük Cate. — Mint a gyerekek.. — sóhajtott fáradtan, de egy halvány mosoly ott pihent az ajkán.
- Te még mindig meg tudsz lepődni rajtuk? — kérdezte Isa, mire jóízűen elnevettük magunkat.
Az este végül nem kapott senki sem étel, sem alkohol mérgezést. A vacsora után lassan behordtuk a terítéket és visszatértünk az asztalhoz még több itallal és zenével. Az egész csapatból áradt a szó és mindenki beszélt mindenkivel, az asztal túlsó végéhez kiabálva is. Baromira hiányoztak az életemből ezek a pillanatok, amiket csak szimplán együtt töltünk, távol a médiától, botrányoktól és legfőképpen a világtól. Olyan sebeket gyógyítanak be nekem, amikre kézzel fogható orvosság nincs. Nem hittem volna, hogy a fiatalabb Hedda tartozni fog valahova, aki csak buliból-buliba ment, magányosan a kamerák előtt pózolt, de a mostani énem a leghálásább az életnek, hogy nekem adta őket. A barátaimat.