𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XVI.

A szenvedésem újab heteket őrült fel nem csak az én, hanem a környezetemben élő emberek életéből is. Hogy lehetek ennyire önző? Anya már hozzám sem szól, annyi csúnya dolgot vágtam a fejéhez, mivel szinte Max pártját fogta. Apa kimaradt ebből ugyan, de nehezére esik már egy szót is váltani a családdal, mert annyira mérgező hangulat uralkodik itthon miattam. Stef próbál lelket önteni belém és az esti nasizások alatt sokat beszélünk. Nicole egyszer meglátogatott és körbe jártuk a várost, legalább arra a kis időre elfelejtettem minden gondom. Kelly naponta felhív és egy órát minimum beszélünk. Seb és Fabian már ritkábban jelentkezik, megértem őket, mert tudom, hogy nem én vagyok a legfontosabb és ez így van rendben. Egyedül Melanie az, aki élvezi a drámát, ami körülötte folyik, bevallása szerint nem unatkozik már így. Örülök, hogy a nyomorom életet lehel belé, kicsit nárcisztikus hajlama van azt hiszem.

Hogy tudnák továbblépni? Azt hittem már megtettem és túl vagyok Maxen, de úgy látszik mégsem. Ki a fene az a Davina? Valahányszor eszembe jut az üzenete az ereimben a vér megfagy és a gerincemen végig fut az a keserű féltékenység. A világ összes Davina-ját felkutattam már és még így sincs semmim, csak pár vak tippem. Maxet sok Davina követi, Max is követ Davina-kat, ki a fene az a csaj?!

Dühösen dobtam el az ágy másik végére a telefonom és puffaszkodva hajtottam az állam a térdemre, amit felhúztam a mellkasomig. Az ablakom látványában gyönyörködtem. Igazi német ősz. A távolban sárgulnak a növények, de a fenyőfáim zöldek maradnak, amiken a napsütés miatt a dér csillámként viselkedik. Ha kidugnám az orrom biztosan kipirosodna, bentről minden melegebbnek és kényelmesebbnek tűnik. Maxie mellettem aludt szétterpeszkedve, kezeivel az arcát takarva. Ahogy gyermeki arcát fürkésztem rádöbbentem, hogy nem akarom, hogy felnőljön, azt akarom, hogy ilyen kicsi maradjon, akkor egyre jobban csak Maxra emlékeztet majd.. Hogy lehetek ennyire önző? Te jó ég. Az ajkaim összepréselve feküdtem vissza mellé és gyengéden magunkra húztam a takarót. Fejem az oldalánál pihentettem és nem tudtam betelni az illatával. Ő volt az én kis altatóm, csak hát most nem aludtam, mert negyed órával később kis híján az orrom törte, amikor fejbe vágott, mert felébredt. Mozgása egyre fejlettebb, ezért néha félnem kell tőle, mert izeg-mozog és sosem nyugszik le, csak ha alszik. Halk visítás hagyta el a száját. Vigyázva rá fölé kerekedtem és az alkaromon támaszkodva csókolgattam a fejét, amire kacagva reagált és ide-oda rángatta.

- Jól hallom, hogy csókcsata van? — nyitott be Melanie önfeledt vigyorral. Ha Maximilianről van szó, akkor Melanie egy tündérkeresztanyává válik.

- De még milyen! — nevettem és egy nagy puszit nyomtam Maxie homlokára.

- Ma van a futam, ezért lent nagy az izgatotság.. — ült le az ágy szélére. — Ha gondolod fent maradhatsz.

- Nem! Seb-et nem hagyom cserben! — vágtam rá ellentmondás nélkül, még ha a szívem megfeszült a bordáim között. Melanie kúrtán bólintott és izgatottan Maxiere pillantott. Tudom, hogy nagyon szereti és imád vele játszani, amitől semmi féleképpen nem akarom megfosztani, úgyhogy lemásztam az ágyról és magukra hagytam őket, ilyenkor általában össze tudom szedni magam.

- Amúgy Hedda! — szólt utánam. — Néha hallgatnod kellene anyára. — tanácsolta. Megtorpantam és keserű arckifejezéssel fordultam vissza.

- Talán egyszer. — válaszoltam és siettem rendbe tenni magam. Megmostam az arcom és a fogam, majd felöltöztem, igazából csak ennyiből áll a reggeli készülődésem, nem úgy mint régen, amikor fél óráig a tükör előtt sminkeltem, hogy tökéletesen nézzek ki, amúgy is minek? Rá kellett ébrednem, hogy nincs tökéletes, mert sminkben sem voltam az, csak egy illúzió keltés volt, hogy ne mutassam meg önmagam. Fáradt karikáim már csodálom és nem próbálom korrektorral elfedni. Van egy kisbabám, a karikák természetesek. Odaadtam Magam, Érte. A testemet, a lelkemet, a szívemet. Egy gyermek minden áldozatot, fájdalmat megér. Minden kialvatlan éjjelt, minden fájdalmas nappalt, mert ő az, akinek életet adtam, odaadtam egy részem, nagy részem. Hálás vagyok minden létező istennek, hogy taníthatom, hogy láthatom benne magam, hogy nevetni látom, hogy hallhatom a kis szívének dobogását. Hálás vagyok azért is, amiért megtanított küzdeni. Megtanított arra, hogy a legszörnyűbb pillanatok is lehetnek a leggyönyörűbbek. Ő a szerelmem. Az életem szerelme.

Ameddig Melanie vigyázott Maxie-ra, addig megreggeliztem, igyekeztem gyorsan, mert anya és Stefanie a Tv-re függesztette a szemét, ahol már a futam előtti interjúk mentek. Hatalmas falatokban pusztítottam el a gabonapelyhet, hogy lelépjek mielőtt Max megjelenik a képernyőn csak, hogy kiszámíthatatlan, hogy mikor vágják be pont őt. Utolsó előtti kanálnyi falatot nyomtam a számba, amikor megjelent a képernyőn.

- Max! — szólította meg a riporter. Nekem most lépnem kell. Köhécselve vágtam bele a mosogatógépbe a tálat a kanállal együtt, mire anya és Stefanie a válla felett hátra nézve méregettek engem, azért is bosszantott anya és még hangosabbra vette a Tv-t. — Remek hétvégének nézel elébe!

- Nos, igen. — emelte le a sapkáját és kicsit megborzolta a haját, majd visszatette a fejére a sapkát. Tudja mit csinál.

- A második helyről indulsz! Mit szólsz hozzá? — a fülemre tapsztva a kezem terveztem felrohanni az emeletre mielőtt az egész interjúnak fültanúja lettem volna, de tervem meghiúsulni látszott, amikor Melanie megjelent karjában Maxie-val, ők aztán kicsípték magukat. Melanie, te áruló..

- Hedda, nem akarsz leülni mellénk? Sebastian nem sokára interjút ad! — vigyorgott gonoszan anya.

- De. Pont erre gondoltam.. — sziszegtem kínosan és leültem Stefanie mellé.

- Nyugodtan nézd, én addig megreggelizek Maxie-val! — mondta választási lehetőségeket sem hagyva nekem. Na, szép. Összedolgoztak ellenem. Köteles voltam végig hallgatni Max Verstappen interjúját, ami alatt végig a hullámzó mellkasom ütögettem, hogy leállítsam ezt a ragaszkodó érzést ehhez az idiótához. Förtelmesen arrogánsa válaszai után és sejtelmes tekintetétől kedvem lett volna egy kád hajszárítós vízben megfürödni.

- Igazán helyes nem? — kérdezte anya a haját birizgálva.

- Nem! — vágtam rá. — Hogy mi a fenét láttam benne annó.. — fintort kerekítettem az arcomon, mire anya egy gyilkos pillantást vetett felém. — Amúgy is.. — húztam ki magam. — Maxie nem fog az apjára ütni. Ő helyes lesz és nem hagyja, majd el az anyját!

- Te hagytad el. — javított ki Stefanie. Idegesen felhördültem és a combjaimra csaptam.

- Elengedett! — emeltem fel a hangom ércesen.

- Kész tények elé állítottad, hogy szakítottál vele.. — idézte anya, mellesleg helytelenül. Hát, nem így volt! Elengedett! Hagyott elmenni. Így volt. Én voltam ott és nem ők!

- Mi lenne ha leszállnátok a magánéletemről? Éljétek a sajátotokat! — kiabáltam az idegességtől égvörös fejjel. — Egyetlen egy Verstappent lehet megemlíteni ezentúl ebben a házban, aki Maximilian és nem Max! — parancsoltam, majd felugrottam a kanapéról és az emeletre rohantam, ahol elgyengülve rontottam be a szobám ajtaján és az ágyra vetve magam kuporodtam össze annyira amennyire csak képes voltam. El akartam tűnni. Örökre.