- A barátod? Úgy értve? Mióta? – ámultam el. Márk hasonlóan döbbenten vizslatta a lányt mint én, ami egy kicsit javított a helyzeten, mégsem tudta elfeledtetni velem a tudatom peremén lüktető fájdalmat és csalódottságot.
- Kábé az őszi szünet óta... Vagyis akkor kezdtünk beszélgetni, de nagyon hirtelen történt minden – hadarta a hajával babrálva. – El akartam mondani, komolyan, csak sose éreztem azt, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Mindig volt valami – pirult el a nyakáig, miközben magyarázkodott.
- Hogy mi? Gergő? Meg te? – szólt közbe Márk fejben számolva.
- Aha – mondta félszegen Lina. – Igazából mindegy, hogy mit gondoltok róla, mert szeretjük egymást és ezen nem fog változtatni senki véleménye – győzködte inkább magát, mint minket. – Most pedig megyek és megkeresem őt – hátrált ki gyors léptekkel a szobámból.
- Hát ez kurva jó. Márk esetleg még valami panaszt óhajtasz benyújtani? Vagy már kiugorhatok az ablakon? – bámultam ki a sötétedő égboltra fókuszálva. Még négy óra sem volt, mégis egyre sötétebb volt odakint. A koli körül lévő fák a köd homályába burkolózva álltak odakint a hidegben, miközben az égbolt pillanatok alatt egy árnyalattal sötétebb lett.
- Én... Nem is tudom, mit kéne mondanom. Ha csak feleekkora a káosz az életedben, mint ami most történt, akkor is megértem, hogy miért vagy ilyen zárkózott – dörzsölte a homlokát, és egy fáradt sóhajjal leült az ágyam szélére.
- Hát nem vagy egyedül. Komolyan elállt a szavam, pedig velem sose volt még ilyen korábban – nevettem el kissé hisztérikusan magam, és lerogytam mellé.
- Nem is értem... Ezek ketten? Sose gondoltam volna, nem is látszott rajtuk semmi – értetlenkedett Márk.
- Én már semmin nem lepődök meg szerintem – álltam még mindig az egész nap hatása alatt. Gergővel egy csomót beszélgettem és meglepően sokszor jöttek szóba párkapcsolatok és az, hogy kinek ki tetszik. De azt sosem sejtettem, hogy eközben Gergőnek végig barátnője van, ez a lány pedig nem más, mint a legjobb barátnőm. Egyáltalán hívhatom őt ennek? Vagy barátnőnek? Milyen barát az olyan, akinek semmit nem mondanak el? Egyáltalán miért nem beszélt nekem soha semmiről?
- Ne idegeskedj most emiatt – simított végig a karomon Márk, mire kicsit távolabb húzódtam tőle.
- Nem idegeskedek – vágtam rá azonnal.
- Ja, persze hogy nem, csak véletlenül süt rólad az idegesség – forgatta a szemét Márk, és egy kicsit közelebb húzódott hozzám.
- Azt se tudom, mit gondoljak... Hogy mit kéne gondolnom ahhoz, hogy egy normális barátnő legyek – tértem inkább arra a problémára, amivel tudunk is kezdeni valamit. Úgy éreztem, hogy Márknak bármit elmondhatok, nem fog elítélni miatta, mégis olyan nehezen mondtam ki ezeket a szavakat. – Egyszerűen képtelen vagyok örülni Lina boldogságának, csak azt érzem, hogy kurvára fáj hogy eltitkolta előlem ezt az egészet.
- Persze hogy fáj – biccentett Márk, és kedvesen rámmosolygott. – Nehéz helyzet ez az egész... Lina is annyira nehezen tud megbízni az emberekben, mint te. Ezért is csodálkoztam, hogy ilyen jóban lettetek. Szinte nem is beszélt senkivel korábban, amióta itt vagy meg teljesen megváltozott.
- Hát lehet hogy megváltozott, de nem az, ahogy velem viselkedik – gondoltam arra, hogy mennyire elhidegültünk egymástól... Az őszi szünet óta.
Ó, akkor ő is olyan lány, aki abban a pillanatban, hogy bepasizik, el is felejti az összes barátját?
- Nem várhatod el valakitől, hogy néhány hónap alatt egy új ember legyen – felelt Márk meglepően türelmesen. Gergő már négyszer kirontott volna a szobámból, Norbiról nem is beszélve.
- De olyan nagy kérés az, hogy ha valakire azt mondja, hogy a barátja, úgy is viselkedjen vele?
- Mit jelent egyáltalán valaki barátjának lenni? Minden egyes embernek teljesen mást – válaszolt is rögtön a saját kérdésére. – Lehet, hogy neki csak ilyen barátai voltak korábban, akikkel nem került túl közel egymáshoz. Neked megadatott, hogy egy olyan társaságba tartoztál, ahol feltétel nélkül megbíztatok egymásban, de nem mindenki mondhatja el ezt magáról.
- Ó – akadt el a szavam, miközben Márkot hallgattam. – Igazad lehet – hagytam rá, mert túl sok „ha" és „talán" volt ebben az egész gondolatsorban ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyem. Engem a tények érdekeltek, az itt és most, és amíg nem kaptam biztos információt, nem hittem el semmit.
- Amúgy amíg mindenki azzal volt elfoglalva, hogy panaszkodik amiatt, hogy menyi baja van, én utánaolvastam néhány érdekes témának – húzta ki magát Márk, és felém fordult az ágyon. Lerúgta a cipőjét, felhúzta a lábát és a fejem felett lévő függönytartót kezdte szemrevételezni. Na jó, most ugyan milyen kényelmetlen témáról fogunk beszélni? Ha ma még egyszer belémáll valaki, vagy verekedni, vagy sírni fogok... És egyiknek sem lesz túl jó vége.
- Na mondd, essünk túl rajta – húztam össze magam, miközben a falnak vetettem a hátamat. Mély levegőket véve készültem az újabb fejmosásra, hiába a kedves felvezető szöveg.
- Olvasgattam dolgokat és csináltam pár fotót róluk... Felolvasok neked néhány dolgot, mit szólsz? – kapta elő a telefonját a farzsebéből és gyorsan pörgetni kezdte a fotóit. Egy pillanatra elmosolyodtam a rengeteg mai kép miatt, amik a matekleckémről készültek óra előtt, hogy gyorsan le tudja másolni azt. – Itt is van – köszörülte meg a torkát és olvasni kezdett. – A depresszió tünetei több területen megjelennek, így érzelmi, motivációs, viselkedéses, kognitív és testi tüneteket azonosíthatunk – darálta a szöveget hivatalos stílusban. A legelső szót meghallva azonnal görcsbe állt a gyomrom, és ökölbe szorultak a kezeim.
- Semmi bajom nincs, szó sincs depresszióról – védekeztem azonnal. – Nem is tudom milyen hülye oldalról szedted ezt, de egyébként is baromság az egész – legyintettem remegő kezekkel.
- Csak hallgass meg most az egyszer – nézett mélyen a szemembe. – Kérlek – sütött róla a határozottság, mégis kedvesen pislogott rám. Félelem, fájdalom és idegesség kavargott bennem, míg mélyzöld szemeit fürkésztem. De volt még valami a tekintetében, amire még gondolni sem mertem – és amitől azonnal engedett kicsit a csomó a gyomromban, és megadtam magam.
- Jó – biccentettem, de nem bírtam tovább állni a tekintetét. A plafont kezdtem fürkészni, hátha elvonja valami a figyelmemet a szavairól.
- Érzelmi tünet lehet például a szomorúság, hogy valaki képtelen örülni dolgoknak, szeretni, gyűlöli magát. Hogy valaki elveszíti minden érdeklődését, nem motivált semmire; a produktivitása lecsökken, negatívan gondolkozik mindenről. És... Igazából ennyi, rengeteg dolgot olvastam de hiába jövök neked a tankönyvi példákkal. Mondom inkább azt, amit tapasztalok – mondta, és már közbeszóltam volna, de egy figyelmeztető pillantással elhallgattatott. A következő pillanatban a combomra ejtette a kezét, az ujjai a nadrágom térdnél lévő szakadásnál landoltak. Miközben beszélt, a nadrágból kilógó cérnaszálakat kezdte piszkálni. A gyomrom hirtelen más okból rándult össze, mint eddig, mikor az egyik ujja a bőrömhöz ért. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk, csak a lélegzetünk hangja törte meg a köztünk beálló csendet.
A következő percben egy hatalmas csattanást hallottunk, én azonban meg sem rezzentem. A folyosón valószínűleg bevágott egy ajtót a huzat, én azonban azzal voltam elfoglalva, hogy próbáljam a totál összegabalyodott gondolataimat rendbe szedni és megmodzuljak végre. El kellett volna húzódnom, leráznom magamról Márk kezét, de...
- Szóval – köszörülte meg Márk a torkát, de a kezét a lábamon hagyta. – Kedvtelenség, szomorúság, állandó elutasítás, a megszokottól is bunkóbb beszólások, semmi részvétel a közösségi programokban, még a kötelezőkben sem, lógás, érdektelenség úgy kábé mindennel kapcsolatban, soroljam még?
- Nem kell – ráztam meg a fejem. Semmi baj nincs velem. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, ahogy a szavait hallgattam. De akkor sincs semmi baj.
- Ne csináld ezt. Ne zárkózz be, kérlek – szorította meg a lábamat, amitől azonnal magamhoz tértem. Rögtön leráztam magamról a kezét és felhúztam a térdeim a mellkasomhoz. – Kérlek. Így tényleg nem jutunk sehová, ha sosem leszel képes belátni, hogy van valami baj – emelte fel a hangját Márk is. Körülbelül kétszer hallottam tőle ezt a hangot eddig, így gyorsan leesett, hogy most tényleg túllőttem a célon.
- De én nem érzem úgy – kezdtem a mondatba, de Márk meg sem várta, hogy befejezzem azt.
- Elég volt – nézett rám, a szemében a harag apró szikráit véltem felfedezni. – Elég. Nem tudom, mi mást mondhatnék még, de most már komolyan hagyjuk ezt a színjátékot. Engem csak az érdekel, hogy mi van veled, leszarom hogy mások mit gondolnak rólad vagy hogy állnak ehhez az egészhez. Itt vagyok, és maradok is bármit mondasz nekem – dőlt felém, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust velem. – Hidd el, hogy az igazat mondom. Bízz bennem – kérlelt, amitől egy percre megremegett minden ellenállásom.