- 2 hónappal később -
2020. Július 29.
[ nincs valóság alapja (D) és a Hedda közötti párbeszédnek!! ]
Az elmúlt két hónapban eszméletlenül sok dolog történt. Kezdem azzal, hogy a pocakom már akkora, hogy alig látok tőle. A kicsi szépen fejlődik és már csak három hét van a szülésig, ami még jobban türelmetlenít, ugyanis már úgy vagyok vele, hogy túl akarok esni rajta és a karjaimba akarom tartani a kisfiam.
A szobám egyik részén szépen be lett rendezve egy baba sarok, ahol minden meg van, ami Maximiliannak kellhet. Nicole és Stefanie segített a vásárlásban és a berendezésben. Anya nagyon sok tanáccsal látott el, ahogy Hanna és Lizzie, ugyanis ők már elég tapasztaltak ebben.
Nagyon sok időt töltöttem a családommal, annyit amennyit csak lehetett. Anyával mindig együtt főztem, a nővéreimmel filmet néztem, apával az erdőbe sétáltam, Nicoleal a városban teáztunk, mamáékat is sokat látogattam. Fabianék pedig a vártnál hamarabb jöttek, hogy még több időt legyenek velem, még az fiam meg nem születik. Mellesleg bébiszitterkedtem is. Ariara és Henryre vigyáztam nagyon-nagyon sokat. Kelly-ékkel minden nap telefonáltam és elvileg Kelly eljön majd meglátogatni, aminek borzasztóan örülök.
Szóval röviden és eléggé tömören így telt az elmúlt két hónap.
— — — —
- Rendben Mrs.Vettel, a mai ultrahanggal megvolnánk! — mosolygott lágyan rám a szülésznőm, majd a kezembe adott egy papírtörlőt, amivel a zselét le tudom törölni a pocakomról.
- Köszönöm.. — ültem fel, miközben gondosan letöröltem azt.
- Meg lehet, hogy a következő napokban nagyon fáradt lehet, ugyanis a baba annyit mozog, hogy az ultrahang képen alig tudtam követni.. — ámuldozott.
- Már eléggé megszoktam. — egy kacaj hagyta el a számat. — Nem is tudom majd milyen érzés lesz, amikor már nem lesz a megszokott helyén.. — a doktornő lágyan elmosolyodott, majd leült mellém az ágyra.
- Ettől nem kell aggódnia! — helyezte a kezét a vállamra. — Tapasztalatból mondom. Amikor a lányom megszületett annyira féltem, hogy nem tudom majd úgy szeretni, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És, hogy a karjaimba lesz és nem a pocakomba. De ez mind csak röpke félelem, ugyanis azt a szeretetet nem tudnám leírni és azt az érzést, amikor elsőnek megérinthettem Őt.. — ábrándozott a saját kis csodáján. Elmosolyodtam azon, ahogy ezt elmesélte nekem, és a szívemen melegség, megnyugvás suhant át.
- Köszönöm. — bólintottam hálásan. A doktornőm az ábrándozásból feleszmélve a fejéhez kapott, leugrott az ágyról és a nyomtatóhoz szaladt, ahonnan kivette a kinyomtatott vizsgálati eredményeket és az ultrahang képeket. Levakarhatatlan vigyorral vettem el tőle azokat.
- És ha minden jól alakul már csak augusztus 14-én találkozunk! — szemüvegét letette az asztalára.
- Viszontlátásra! — vigyorgva hagytam el a vizsgálót. A folyosón anya és Stefanie várt, akik abban a pillanatban felálltak, mihelyst kiléptem az ajtón.
- Na, mi volt? — idegeskedett anya, de amikor meglátta a vigyorgós, önelégült képem egy fokkal megnyugodott.
- Mindent mesélj el! — ölelte át a vállam Stef, miközben elhagytuk a kórházat.
— — — —
Anyáékkal mindent megvitattam egy kávézóban, ahol ők kávéztak én pedig egy süteményt fogyasztottam el. Ezután hazamentünk, anya rögtön neki látott az ebéd elkészítéséhez, Stefanie a lovardába ment én pedig fel az erkélyre, ahol kényelembe helyeztem magam és elmélkedni kezdtem.
Maxie-n gondolkoztam leginkább. Néha Max is eszembe jutott de azt hányinger is követte, szóval próbáltam mellőzni még a gondolatot is róla.
A karkötőmet forgattam a csuklómon, amit Nelson-éktól kaptam. Ez már egy szokás nálam. Ha Maxie-n és Max-an jár az eszem akkor valamiért mindig forgatom a karkötőt.
A szemeimet eközben lehunytam és hagytam, hogy a nyári napsugarak megvilágítsák az arcom minden pontját. A szellő épp úgy cirógatott meg, hogy ebben a forróságban kellemes legyen. Boldogan mosolyogva simítottam a kezem a pocakomra, amikor megszólalt a telefonom, ami az asztalon pihent.
- A fenébe már.. — morogtam idegesen, ugyanis már elég nehéz felülnöm egy hosszabb fekvés után. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd hunyorogva néztem a készülékre, ahol egy ismeretlen szám villogott.
Nem kellett volna felvennem, de a kíváncsiság még is kísértett, ezért úgy voltam egye fene, nem mindegy?
- Haló? — szóltam bele kíváncsian a készülékbe, ahonnan egy pár másodpercig csönd hallattszódott. Már majdnem kinyomtam amikor egy számomra túl jól ismert női hang beleszólt.
- Szia Hedda..
- Dilara.. — ejtettem ki a számon a nevét egy csöppnyi undorral átitatva. — Ha csak egy jó délutánt akarsz magadnak, akkor szánalmas vagy..
- Hedda várj már egy pillanatra! Csak hallgass meg kérlek! — idegesen szemet forgattam erre. — Tartozok neked egy vallomással, már elég régóta.
- Mi van, talán belém szerettél vagy micsoda? — gyúnyolódtam.
- Azért ennyire ne vidd túlzásba! — halkan kacagott egyet. Teljesen ledöbbentem, szerintem jó maga is. Dilarát megnevetettem? Létezik ilyen egyáltalán?
- Mit akarsz mondani Dilara? — köhintettem egyet a kacaj utáni kínos csendet megtörve.
- Figyelj Hedda, most amit mondani fogok az nem Max védelmére fog szolgálni, majd eldöntöd, hogy mit kezdessz azzal, amit majd elmondok...
- Nem érdekel Max! — vágtam a szavába.
- Csak az igazságot szeretném veled tudatni! — sóhajtott fel idegesen.
- Mégis miért?
- Azért mert Max szenved miattam, és nem akarom. Csak te segíthetsz rajta!
- Na álljunk meg egy pillanatra! Összetörte a szívem és még sajnáljam is? — háborodtam fel. — Amúgy is te voltál az, aki foggal-körömmel kapaszkodott belé, amikor együtt voltam vele..
- Ezzel vannak kétségeim, de ha elmondok mindent akkor megérted. — fáradtan sóhajtottam, nem szóltam bele a telefonba, ugyanis magam sem tudtam, hogy akarom-e hallani az igazságot. — Hedda? Itt vagy még? — kérdezte furcsán. Lehunytam a szemeimet, majd idegesen álltam fel a fotelból és sétáltam a korláthoz, amire rátámaszkodtam.
- Folytasd.. — sütöttem le a szemeimet.
- Elég hosszú lesz. Mi van ha elalszol? — akadékoskodott Dilara.
- Dilara! — förmedtem rá türelmetlenül.
- Jól van már! — vágott vissza dühösen, majd sóhajtott egyet. — Amikor Maxal összejöttem, minden rendben volt. Ez volt körübelül két éve. Azután egy évre rá minden elromlott köztünk. Tavaly júniusban szakítottunk, majd újra összejöttünk és ez így ment folyamatosan. Valamiért mindig kerestük egymás társaságát, ezért a veszekedések után általában hamar kibékültünk, de akkor augusztus végén nem így volt. A belga nagydíjra egyedül ment. Mondjuk nem egészen mert Sophie és Vic is ott volt. Nem lényeg. Szóval azelőtt vesztünk össze, ezért nem mentem arra a nagydíjra. Ekkor ismerkedett meg veled. Ismerkedett.. — fintorodott el utalva arra, hogy az első estén nem egészen megszokott módon ismerkedtünk.
- Istenem.. — forgattam meg a szemeimet.
- A lényeg az, hogy napokig nem is keresett. — ekkor vigyorogva lehunytam a szemem, valljuk be jól esett, hogy Max nem kereste akkor amikor összejöttünk, szóval fontosabb voltam neki akkor. Anyám milyen gyerekes vagyok.. — Nem keresett, mert veled volt.
- Ti akkor együtt voltatok? — kérdésemre a vonal másik végén Dilara elnémult. Szomorúan sütöttem le a szemeimet, amikor rádöbbentem, hogy Dilarát felültette. Várjunk csak, én Dilarát megsajnáltam? Mi van?!
- Igen együtt.. — fogta rövidre. Egy nagyot nyeltem, majd megszólaltam.
- Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy együtt van veled, akkor faképnél hagytam volna! — és ez volt az igazság.
- De nem tudtad. — sajnos nem. — Azért haragudtam rád annyira és próbáltam visszahódítani Maxot, mert azt hittem, hogy tudod és ez így nem volt fair! — fakadt ki. Sajnáltam Dilarát, mert ezt semelyik nővel sem teheti meg, hogy kétségek közt hagyja. Mindkettőnk át lett verve. És így utólag belátva nem is kell haragudnunk egymásra, hisz csak félreértés volt az egész.
- De mi nem is vagyunk ellenségek akkor! — nevettem fel.
- Nem. — nevetett halkan.
- Egy jó dolog van ebben.. — húztam el az ajkaimat.
- Örülök, hogy kettőnk között ezt letudtuk rendezni. — vallotta be végül, a rosszindulatú, pukkancsnak megismert Dilara. De valójában nem annyira az.
- Én is.. — mosolyodtam el.
- Viszont folytatom, ugyanis ez még csak a fele volt az egésznek. Ugye ott tartottam, hogy összejöttetek?
- Igen. — feleltem.
- Ezután megtudtam a hírekből, hogy miért nem keresett Max. Mert új barátnője lett.. — közölte keserűen. — Azt gondoltam, hogy valami prűd modell lehetsz, akit Max felkarolt egy rendezvényen hírnevével izmozva, de mint utólag kiderült nem is vagy te olyan prűd..
- Na kösz..
- És az is kiderült, hogy Maxnak borzasztóan fontos vagy. Elsőnek nem értettem, hogy mit eszik rajtad. Jó persze iszonyatosan szép vagy de azt hittem, hogy kong az agyad az ürességtől..
- Dilara mostmár abbahagyod az IQ szintem becsmérlését? — kérdeztem idegesen a német lánytól. Kis honfitársam.
- Jól van csak őszinte voltam. — védte meg magát,
majd folytatta. — Bármennyire is hihetetlen lehet, Max felkeresett engem, hogy beszélnünk kell. Gondoltam itt a nagy pillanat bevetem neki magam. Hát nem! Elutaztam egészen mexikóba, hogy végül dobjon. — nagyon sajnáltam Dilarat. Megölném magam, ha valaki ezt csinálná velem. — És te meg azt hitted, hogy Max megcsalt téged! — basszus. Tényleg.
- De várj te ezt honnan tudod? — összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy közben Fabian beáll az autóparkolóba, majd kiszáll és int nekem egyet. Visszaintettem, majd újra Dilarára koncentráltam.
- Neked ezt nem kell tudnod. — zárta ezt le ennyivel.
- De ha akkor szakított veled, akkor miért voltál ott a díjkiosztó gálán? — pislogtam furcsán.
- Nem miatta az biztos. De így is alig bírtalak elviselni titeket.. — fintorgott. — Helmut hívott meg, azt mondta, hogy jó cikket írhatnék erről az egyetemen, ami végül tényleg jó lett.
- Ó, értem. Bocsánat, hogy így felhoztam. — haraptam bele az ajkaimba elszégyelve magam. Azt hittem, hogy nem tette túl magát Maxon és megpróbálta visszaszerezni ott párizsban. Nem tudtam, hogy az egyetem miatt volt ott.
- Nem, semmi baj! — vágta rá azonnal. — Ezt az egész történetet pedig eltitkolta előled. De egyszer minden titok fényre derül, és ez így nektek rosszul jött ki.
- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. De nem hiszem, hogy olyan sok mindenen változtatni fog ez..
- Kérlek legalább beszélj vele!
- Dilara ez nem olyan egyszerű. — sóhajtottam lemondóan.
- Miért nem? Tudod, hogy mindvégig téged szeretett és ez nála nagyon nagy dolog!
Maxnak mindig gondjai voltak a kapcsolatok terén, mert nem mindig tudja kifejezni magát, úgy ahogy azt kellene. Az exeivel folyton veszekedett, ahogy velem is. Sosem volt egészséges kapcsolata mindaddig amég veled nem találkozott. Azután tényleg mintha kicserélték volna. Látszott rajta, hogy milyen boldog és, hogy mennyi örömöt adsz neki! Nagyon is fontos vagy neki Hedda. Még ha ezt Ő nem is tudja úgy kifejezni. Nagyon szeret téged! — mosolyogva hallgattam végig Dilara monológját. Valljuk be jól esett, hogy így beszélt Maxról és a köztünk lévő vagy éppen nem létező kapcsolatról. — Ami meg akkor volt, amikor mindkettőnkkel együtt volt.. — kezdte. — bocsásd meg neki kérlek, mert akkor is téged akart! Mi igazából csak azért voltunk együtt mert nem mondtuk ki a szakítást. Semmi olyan kapcsolat sem volt már akkor közöttünk. Neki te számítottál, számítassz Hedda! Csak is te. — egy könnycsepp gördült le az arcomról, amit gyorsan le is töröltem. Dilara szavai nagyon megütöttek. A szívem hevesen zakatolt, a mellkasomban pedig feszítő érzést éreztem. Mintha belülről akarná valami széttépni azt.
- Köszönöm.. — motyogtam. — Tényleg! — bólogattam hevesen, bár Ő ezt nem láthatta. — Nagyon jó ember vagy Dilara, borzasztóan félre ismertelek, amit sajnálok!
- Ugyan Hedda, nem kell megköszönnöd!
- De meg kell, mert..
- Mert? Mindketten szenvedtek. És a rohadt nagy semmiért, mert egymásnak vagytok teremtve! — mondta teli határozottsággal a hangjában. — Ha már Max nem tudja kinyitni a száját és csak "sajnálom"-okat tud hebegni-habogni, akkor segítek nektek és elmondom, hogy mit látnak a körülöttetek lévők! — hadarta le mindezt idegesen. Én pedig tágra nyílt szemekkel hallgattam végig.
- Most én hebegek-habogok.. — még mindig döbbenten pislogtam magam elé.
- Nem kell. — nevetett. — Akkor legalább az uradnak hebegj-habogj!
- Nem is az uram! — horkanottam fel. Elképzeltem, ahogyan Dilara megforgassa a szemeit.
- Ugyan már! — felelte.