[Bocsánat, hogy ilyen rövid lett és unalmas :( ]
- 2 héttel később -
30. Hét
- TUDOM MI LESZ A NEVE! — rontottam be hajnalba Kellyhez, aki nekem vágott egy párnát.
- Na, kivele.. — fordult fáradtan felém majd bebújtam mellé az ágyba. Ő átölelte a derekam és egymáshoz bújva pihentünk tovább.
Ezek lesznek az utolsó napok, amiket itt töltök velük, ugyanis az orvosom szerint ideje hazatérnem, mert a későbbiekben nem terhelhetem már magam. Június elején fog értem Seb és anya jönni, azután pedig már csak a babára fogok várni otthon.
Borzasztóan sajnálom, hogy haza kell mennem, de őszintén nem akarom, hogy a fiam brazíliában szülessen. Azt akarom, hogy a szülő hazámban, ahogy én is.
Nagyon hiányozni fog majd mindenki, főleg Kelly, aki a legfontosabb személy szerepét tölti be az életemben. Mellettem állt a nehéz időszakomban és kihúzott abból. A nővéremnek tekintem. Annyira hálás vagyok neki, hogy el sem tudom azt mondani.
- Sokáig gondolkoztam rajta.. — törtem meg a csendet. — igazából anya adta az ötletet, persze előtte is volt elképzelésem, de..
- Kinyögöd még ma, vagy kiküldelek! — förmedt rám türelmetlenül Kelly, mire elkacagtam magam.
- Maximilian Hidde. — mosolyogtam magam elé, igaz ezt a sötét szobába úgy sem láthatta, de akkor is boldog voltam amikor a fiam nevét kimondtam.
- Kis drága.. — motyogta Kelly. — Verstappen vagy Vettel? — síri csönd állt közénk, ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondjak erre. Nem tudom, halvány lila gőzöm sincs, hogy melyikünk nevét viselje majd. Szeretném, ha az apjáé lenne, de hányingert kapnék valahányszor hallanám. Szóval inkább az enyémre voksolnék.
- Mindenképpen Vettel! — szögeztem le. Kelly nem szólt semmit, persze tudhattam, hogy mit gondolt.
- Maximilian Hidde Vettel? — kérdezte furcsálva.
- Igen! — vágtam rá magabiztosan. Kelly hümmögött egyet.
- Szép neve lesz a keresztfiamnak..
- Azért ennyire ne szállj el magadtól! — nevettem el magam, amibe Kelly is becsatlakozott, azután már nem tudtunk elaludni és az egész éjszakát végig beszéltük.
Reggel miután felkeltünk, megreggeliztünk, majd elindultunk a szokásos hajókázásunkra Penelopeval.
Fantasztikusan telt az is, de persze mindig előttem lebegett az a keserű érzés, hogy nemsokára már haza kell mennem.
- Nagyon hiányozni fogsz.. — vallotta be elcsüggedten Kelly.
- Nekem is.. — öleltem meg.
- El sem hiszem, hogy holnap már mész haza.. — lökte meg egy kicsit a hintaszéket, amiben Penelopeval ült.
- De ez is bizonyítsa, hogy milyen gyorsan telik az idő és nemsokára már itt fog szaladgálni Maximilian Penelopeval. — mosolyodtam el e gondolaton.
- Igaz is. — hesegette el egy legyintéssel Kelly ezt a szomorkás hangulatát, helyére pedig az izgatottság ült ki.
- Sziasztok! — köszönt nekünk Nelson, aki ebben a másodpercben lépett ki a házból.
- Szia.. — fordultunk kíváncsian felé, ugyanis kezében egy ajándék doboz volt. Leült mellém, majd átnyújtotta nekem azt. Értetlenül vettem át tőle.
- Hát ez? — forgattam a kezembe a piros csomagolású kisebb méretű dobozt.
- Ez a tiéd Hedda. Felénk ajándéknak hívják.. — pillantottam fel Nelsonra.
- Na nem mond. — ráztam meg szórakozottan a fejem. — De ezt miért kaptam?
- Kibontod még ma? — türelmetlenkedett Kelly.
- Jó, persze.. — motyogtam, miközben elkezdtem kicsomagolni a kis dobozt. Miután kicsomagoltam egy arany karkötővel találtam szembe magam, amin egy kis szív volt és abba belegravírozva "Maximilian". — Úristen.. — kaptam a szám elé a kezem. A szemeim megállás nélkül könnyeztek. Nelson és Kelly elnevette magát, majd Nelson segített a csuklómra tenni a karkötőt.
- Ezt azért kaptad, hogy ha Maximilian megszületik és felnől, bárhol is legyen egy része ott legyen veled.. — puszilta meg az arcom Nelson. — Ez most már a tiéd.
- Köszönöm! — töröltem meg a szemeim. — Mindent köszönök, de tényleg! — bólogattam hevesen. — Mióta itt vagyok, azóta úgy érzem, hogy van helyen ebben a világban és nem csak egy potya utas vagyok.. — kacagtam halkan. — Segítettetek mindenben. Talpra állni, saját magam megismernem. És a legfontosabb, hogy megtanítottatok újra szeretni, ugyanis kibaszottul szeretlek titeket és tényleg nagyon hálás vagyok.. — sírtam el magam és azonnal megöleltem mindkettőjüket. Penelope megint meghúzta a hajam, de ez most mellékes.
Elképzelni sem lehet, hogy mennyi mindent tettek értem és segítettek abban, hogy újra önmagam legyek és egészséges. Megtanították nekem, hogy nem csak a baba egészsége számít, hanem az enyém is. Sok mindent kaptam tőlük, többet mint Maxtól. Nem holmikra gondolok, hanem szeretetre. Sokkal tartozok nekik ezért.
Olyan gyorsan elrepült ez a pár hónap, hogy alig bírtam feleszmélni. Csak arra emlékszem, hogy gyámoltalanul léptem be a Piquet család rezidenciájára, most meg már magabiztosan, de mégis borzasztó szomorúsággal állok az ajtó előtt és búcsúzkodom tőlük.
- Hedda, gyere ide.. — húzott egy szoros ölelésre Kelly. — Figyelj.. — tolt el magától éppen annyira, hogy jól lásson engem. — A múlt nem fontos egyesek szerint, de ez nem igaz. Az elét legfontosabb része ez, mivel ebben van minden. Minden amit átéltél, ami miatt boldog vagy, és minden szomorúság, amiből tanulni tudsz. Emlékszel még erre? — mosolyodott el.
- Persze. Hogy is felejthetném el! — könnyekkel küszködve öleltem meg újra. Sosem tudnám elfelejteni a szavait és a "tanításait".
Miután mindenkitől elbúcsúztam és köszöntem meg azokat a felejthetetlen pillanatokat, végül Sebastiannal és anyával útnak indultunk haza. Egy tizenhat órás út várt ránk, amin sikerült fáradtan legyűrnöm.
Amikor Frankfurtban leszállt a gépünk, elképesztően lehangolt voltam, ugyanis vissza akartam menni brazíliába. Itthon minden a szokásos kerékvágásban haladt, semmi újdonság. Viszont persze azért örültem egy kicsit, hogy itthon vagyok a családommal. Hiányoztak már nagyon ők is, és a barátaim. Főleg Nicole.
- Drágám! — szaladt elém levakarhatatlan mosollyal apám.
- Apa! — nevettem fel és ahogy tudtam én is szedtem a lábaim. Majd szorosan megölelt, ahogy csak bírt a pocakomtól.
- Azt hittem már haza sem jössz! — nevetett.
- Nagyon hiányoztatok már..
- El tudom képzelni! — jelent meg apa mögött Melanie. Én fáradtan oldalra billentettem a fejem, Melanie pedig elmosolyodott, majd szorosan megölelt.
- Nem úszod meg ezt! — suttogta a fülembe fenyegetően, amikor megölelt.
- Borzalmas vagy még mindig. — fintorogtam egyet, mire csak hümmögött egyetértően.
- Ne bántalmazd már a húgunkat! — kacagott Stefanie. Ő volt a következő személy, akit jól megölelgettem.
- Fabian? — kérdeztem értetlenül kapkodva a fejem miután mindekit megölelgettem, ugyanis nem láttam a jelenlékvők között a drága ikertestvérem.
- Visszamentek Monacoba. — válaszolt anya. —Majd csak augusztusban jönnek vissza.
- Ó.. — húztam el a számat.
- De menjünk be mert nagyiék bent várnak! — intett anya mindenkinek az ajtó felé.
- Nagyiék? — csillantak fel a szemeim, mint egy kisgyereknek.
- Igen, szerinted nem akarják látni a tékozló unokájukat? — utalt rám Melanie, amire kinyújtottam a nyelvem.
- Lányok, indulás! — lökdösött meg parancslóan anyánk.
Amikor mindenki bement a nagy családi házba, mama és papa rögtön az ajtónál termett és jól megszorongattak, majd egy nagy csomó ajándékkal halmoztak el. Voltak amit nekem szántak, de a legtöbb inkább a kicsinek kellett.
- Jaj, ennyi minden nem kellett volna!
- Ne is törődj vele drágám! Ezekre szükséged lehet! — zárta a tenyerébe a kezeimet mama őszinte mosollyal az ajkain.
- Köszönöm nektek! — öleltem meg őket.
- De most már ideje mesélned nekünk! — förmedt rám mama. Mintha Melaniet látnám.
- Rendben, rendben.. — nevettem el magam, majd mindannyian leültünk a nappaliba és alig véget nem érő mesélésbe kezdtem.