" Szeretnék szép lenni... " Hogy mennyiszer... De mennyiszer futott át ez a gondolat a fejemben egymás után. Akármikor elhaladtam egy tükör előtt, vagy bármilyen olyan dolog előtt, amiben láthattam magamat, folyton ezekkel a gondolatokkal küzdöttem. Egy idő után már nem mertem belenézni semmibe se. Se egy tükörbe, valami visszatükröződő dologba, vagy az emberek szemébe. Mert láttam milyen szemekkel néztek rám. Láttam a tekintetükben a megvetést. Szinte hallottam a gondolataikat. Azokat a szavakat, amiket nap, mint nap megkaptam. Ilyenkor hazaérve mindig megkérdeztem anyukámtól, hogy ő milyennek látott. A válasza mindig ugyanaz volt:
- Számomra te vagy a leggyönyörűbb lány a világon.
Tudtam, hogy hazudott. Vagy csak képtelen volt elmenni azon tény felett, hogy a lánya voltam. A barátaimtól is megkérdezhettem volna ugyanezt, de nem nagyon voltak. Akik a közelemben is maradtak, mind csak a tanulással foglalkoztak. Együtt tanultunk iskola után, majd elváltak útjaink. De legalább ők nem bántottak. Se szavakkal, se tettekkel.
Sokáig éltem így az életemet. Suliba jártam, tűrtem, majd hazamentem vagy éppen beültem a könyvtárba és olvastam. Ez volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatott. Egy helyet biztosított számomra, ahol nem kellett aggódnom. Ott ugyanis senkit nem érdekelt ki hogyan nézett ki. Úgy se egymásra figyeltek, hanem vagy a könyvekre, vagy pedig a tanulnivalójukra. Szerettem a könyvek illatát, a lapok sercegését és a szemem előtt képet öltő történeteket. Eljátszottam párszor azzal a gondolattal, hogy milyen jó is lenne egy könyvben élni, ahol magam választhattam volna ki a kinézetemet. De sajnos ez a valóvilág volt, ahol ilyesmi csoda nem létezett.
Szinte sírva kívántam, hogy legyen vége az utolsó évemnek és mehessek át egy másik suliba, hogy aztán valahogy átvészelhessem azt az utolsó három évemet. Utána pedig reménykedtem, hogy javulni fog a kinézetem. Nem lesznek miteszereim, se pattanásaim és majd olyanná válhatok, mint azok az ulzzang lányok, akiknek szinte tökéletes hófehér bőrük volt. Igen... Sokáig ebben reménykedtem. Aztán eljött az évzáró, a ballagás és egy olyan emlékkel gazdagodtam, amit ki akartam örökre törölni az emlékezetemből. Hogy soha még csak eszembe se jusson. Azok után úgy gondoltam, hogy el akarok tűnni. El, valahova nagyon messze. Emlékszem, hogy anya vigasztalt meg és vitte haza összetört lényem darabkáit. Azok után bezárkóztam a szobámba és nem jöttem ki több napon keresztül. Csak néha fogadtam el bármilyen ételt és mentem ki a mosdóba. Az sem dobott fel, mikor anya örvendezve csúsztatta be az ajtóm alatt a levelemet, amiben az állt, hogy melyik gimnáziumba vettek fel. Igazából nem érdekelt. Már nem érdekelt semmi. Anya emiatt nélkülem felbontotta a levelet és közölte velem izgatottan, hogy hova is jutottam be. Legnagyobb meglepetésemre viszont a tőlünk egy órányira lévő középiskolába nyertem felvételt. Ez anyát elgondolkoztatta arról, hogy lehet érdemes lenne már egy költözés. Születésem óta ebben a kis társasházban éltünk és soha nem is gondolkoztunk azon, hogy elmenjünk. Sok emlék kötött minket ide. De egyik nap anya mégis beállított a szobámba a laptopjával és leülve mellém az ágyamba vett rá, hogy nézzünk együtt lakásokat. Úgy érezte, hogy talán nekem is jót tenne, ha elkerülnénk erről a környékről. Nagyon hálás voltam anyának, amiért meghozta ezt a nehéz döntést az én érdekemben. Emiatt az én szívemben is felcsillant egy kis remény afelől, hogy talán ott majd más lehet. Egy új hely sokat segíthet az emberen. Szerettem volna ebben hinni.
- Két hét és kezdődik a suli. Vajon kész leszünk addigra mindennel ?! - kiáltottam anyának be a szobájába, miközben a nappaliban – egyben konyhában - pakoltam ki a dobozokat. Sok keresgélés után végül rátaláltunk egy olyan lakásra, ami elég nagynak bizonyult kettőnknek és nagyon is újépítésű volt. Nem úgy, mint az előző lakóház, amiben éltünk. Volt egy nagy nappali, aminek egyik felében a konyha volt és csak egy pult választotta el a szoba másik részétől. Két oldalt egy-egy szoba nyílt, amik a nappalinak és a konyhának a felének feleltek meg. Bőven elfért bennük egy-egy ágy, íróasztal, könyvespolc és ruhásszekrény is.
- Ne nevettes kislányom, persze, hogy készen leszünk - sétált ki hozzám anya és megigazította kontyba fogott rakoncátlan barna tincseit. Majd mint ahogy az szokása volt áttért egy teljesen másik témára. - Az egyenruhád jövőhéten érkezik, úgyhogy majd azt mossuk ki először... Aztán a többi ruhát - sóhajtott fel gondterhelten, ahogy a kanapén heverő ruhahalomra nézett. - Most viszont együnk, mert éhen halok - sétált a pulthoz, amin ott hevert egy pizzás doboz. Mellé szegődve felültem az egyik bárszékre és felnyitva a dobozt vettem ki belőle egy szeletet. Eközben unottan pörgettem lefelé a YouTube-on és néztem bele egy-egy videóklippbe, de annyira nem nyerték el a tetszésemet a maiak. Épp emiatt inkább léptem volna ki, amikor is megakadt a tekintetem egy sminkes videón. Soha nem néztem ilyesmiket, mivel csak a szívemet fájdítottam azzal, hogy tökéletes kinézetű lányokat bámultam, ahogy alapból is szép arcukat még szebbé varázsolták. Szemüvegemet megigazítva nyomtam rá végül a videóra... Majd még egyre és még egyre... És végül fel is iratkoztam a lányhoz. Körülbelül velem egy idős koreai lány volt, aki nem csak sminkes videókat csinált, de sok arcápolási tippet is megosztott. Szimpatikusnak tűnt, mivel nem látszott olyannak, aki túlságosan is önimádó lenne a kinézete miatt. Pedig tényleg szép volt. És ekkor jutott eszembe valami olyasmi, amivel eddig egyáltalán nem foglalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy fölösleges. Mert rajtam már semmi sem segíthet. Mert mások mindezt el is hitették velem. Hisz, ha valamit túl sokáig hallasz, akkor egy idő után magad is úgy gondolod, hogy az úgy van.
- Anya... Láttál a közelben drogériás boltot ? - néztem fel telefonomból, mire anya lenyelte az éppen megrágott falatját, majd bólintott.
- Pont a sarkon volt egy elég nagy. A ruhabolt és a cipőbolt közelében - folytatta, mire fellelkesülve leszálltam a székemről és nem is folytatva tovább az evést elindultam az ajtó felé, útközben gyorsan beugrottam a szobámba és pénztárcámat valamint egy táskát megfogva bele is bújtam a szandálomba.
- Fél óra és visszatérek - magyaráztam és meg sem várva anya válaszát már ki is léptem az ajtón és balra fordulva megindultam a lépcsők felé. A negyedik emeletről pont rá lehetett már látni a Namsan toronyra és a közelben még egy park is volt, úgyhogy eléggé meg voltam elégedve a környékkel. Nem volt túl zajos, de közel volt a buszmegálló, amivel tíz perc alatt már a metrónál voltunk, így könnyen eljuthattunk bárhova. Eléggé örültem, amiért ide költöztünk.
Ahogy haladtam a keresett üzlet felé, végig lehajtva tartottam a fejemet és fehér baseballsapkámat is jobban a fejembe nyomtam, hogy még kevésbé legyen látható az arcom. Ennyi év után szinte már szokásommá vált ez a fajta rejtőzködés a tekintetek elől. Sokkal jobb volt, mintha mások reakcióját kellett volna elviselnem. Minden egyes alkalom, amikor csak elhagytam a lakásunk védelmező falait, a gyomrom görcsbe rándult és hevesen dobogott a szívem. Görcsöltem attól, hogy mások láttak, szabályos rosszullétet éreztem egyes alkalmakkor. És nem tudtam semmit se tenni ellene. Nem mertem kihúzott háttal, felemelt fejjel lépkedni az utcákon, nem törődve pár ismeretlen emberrel, akiket többé talán nem is fogok látni. Azok után pedig ez még jobban felerősödött bennem. Néha már azon is elgondolkoztam, hogy jobban jártam volna egy maszkkal, ami eltakarja a fél arcomat, a baseball sapka pedig a másik felét. Anya viszont megtiltotta, hogy ilyen butaságot csináljak. Neki talán őrültségnek tűnt, számomra viszont egyfajta megnyugvást jelentett volna.
Belépve a drogériába, már azonnal mellém lépett egy alkalmazott és kérdésekkel kezdett el bombázni. Megszeppenve bámultam rá, miközben egyszerre annyi ismeretlen kifejezést hallottam, hogy azt se tudtam melyiknek a megkérdezésével kezdjem.
- Öhm... Hogy mégis milyen ecset ? - böktem ki végül ezt, ugyanis annyi megragadt, hogy ecsetekkel kapcsolatban szeretett volna segíteni. Több se kellett a fiatal nőnek és már el is vezetett az ecsetekhez, ahol tulajdonképpen minden fajtát bepakolt nekem, ugyanis én eggyel sem büszkélkedhettem otthon. Ezek után átvezetett az alapozókhoz, segített kiválasztani a bőrömhöz illő színt, majd ezek után jöttek a rúzsok, szemfestékek, highlighterek, púderek, szemhéjceruzák, szempillaspirálok és a végére már teljesen elveszítettem a fonalat, csak pakoltam, amíg úgy nem éreztem, hogy ennyi bőven elég nem lesz.
Ezek után egy jól megrakott csomaggal indultam haza és a maradék két hetemben semmit nem haladtam szinte a pakolásban, de legalább már normálisan ki tudtam festeni a szememet és nem néztem úgy ki a végén, mint egy panda. Hogy én mennyit is szerencsétlenkedtem mindennel. De nem csoda, hisz azelőtt egyáltalán nem is mentem sminkek közelébe...
- JungKook szemszöge -
Szaporán véve a levegőt dőltem el a földön, miközben csapattársaim egymás után ugrottak rám, ezzel kinyomva belőlem a maradék életet is, ami még a játék után megmaradt bennem. Nevetve rúgtam és toltam le őket rólam, majd húztam el a számat, mikor megláttam, hogy mind a négy fiú szeme milyen könnyes volt. Már előre féltem, hogy még mi következhet ezután.
- Nyertünk ! Végre először megnyertük az iskolák közötti kosárbajnokságot !
- Ez nélküled nem sikerült volna JungKook !
- Oké, oké - nevettem fel, miközben próbáltam a srácokat eltolni magamtól. - Örülök, hogy segíthettem, de azért ne öljetek meg légyszi - kértem őket mosolyogva, majd hirtelen előre dőltem, mert valaki ráugrott a hátamra.
- Te vagy az én legjobb barátom ! - kiabálta a fülembe Taehyung, miközben úgy csimpaszkodott belém, akár egy majom.
- Tae... - sóhajtottam fáradtan, ugyanis még pont az ő kitörését nem bírtam volna már.
- Fúj - húzódott el tőlem lassan - izzadt vagy és büdös.
- Kösz, ez igazán kedves - forgattam meg a szememet, majd lepacsiztam a hozzánk csatlakozó Jiminhez. Az igazság az, hogy valójában ő játszott volna a mai meccsen, csak egy hete sikeresen eltörte a karját, így ez érthető okok miatt nem valósult meg. Helyette rávett arra, hogy helyettesítsem.
- Tudod mennyire szurkoltam neked ? - rázta a fejét olyan kifejezéssel az arcán, mintha még mindig nem hitte volna el, hogy nyertünk.
- Hallottam, le is tagadtalak, mikor megkérdezték, hogy hozzám tartozol e - vágtam rá, mire lábát felemelve kezdett el rugdosni. - Jól van, hagyjál - hessegettem el nevetve, majd a többiek segítségével felálltam és elindultam az öltözők felé. Egy kissé kifárasztott, hogy egész meccs alatt mindent beleadva rohangáltam fel és le a pályán. Azt hiszem rekordot is döntöttem ezzel. Felülmúltam saját magamat...
- Oppa ! - kiáltott valaki hozzám és normál esetben biztos, hogy felhúztam volna magamat azon, hogy valaki így szólított meg, de szerencsére ezt most pont az a személy tette, akinek joga is volt hozzá. Már mindenem ki volt vele, hogy a meccs alatt is idegen lányok így kiabáltak nekem és buzdítottak.
- HaRin ! - költözött egy hatalmas vigyor az arcomra és még pont időben tártam ki a karomat, ugyanis a lány pár másodperc múlva már nekem is csapódott. Fejét felemelve mellkasomból mosolygott rám és nyomott egy csókot a sok futástól kiszáradt ajkaimra, de mintha ez nem is zavarta volna hajolt el tőlem boldogan.
- Nagyon ügyes voltál oppa. Remélem, hogy a fiúk megjutalmaznak valamivel ezért - fordította most fejét a többiek felé, akik vigyorogva figyelték az eseményeket. Főleg Jimin és Taehyung, akik nagyon is jól ismerték a kapcsolatunkat.
- Persze hogy - bólogatott mind a négy fiú hevesen, mintha hirtelen megbabonázták volna őket, mire elégedetten bólogattam és nyomva egy puszit HaRin fejére toltam el magamtól.
- Köszönöm az ingyen kaját - simogattam meg a fejét, mire csak büszkén kihúzta magát és válasza csak annyi volt, hogy ez semmiség. Na igen... Az ő kinézetével ez valóban semmiségnek számított. Olyan aranyosan pici volt, legalábbis hozzám képest mindenképpen. Egyáltalán nem volt csontvékony, de mégsem látszott rajta semmi sem meg. Gyönyörű sötét barna már-már fekete nagy szemei voltak, kis orra, telt ajkai, az arcán volt egy kis anyajegy. A bőre hófehér volt és hibátlan. A mosolya pedig elbűvölő, komolyan. Csak emiatt a lány miatt váltam olyan nyálassá olykor. Még a gondolataimra is hatással volt.
- Na, elég a merengésből Jeon JeongGuk, mennünk kell - veregette meg a vállamat Jimin, mire lövelltem felé egy gyilkos pillantást, de be kellett látnom, hogy valóban nem állhattam ott örökre HaRint csodálva.
- Este találkozunk - hajoltam HaRin füléhez, majd nyomva bele egy puszit indultam meg a többiekkel az öltöző felé. Ahogy beléptünk mindenki rám dobta a levetett cuccát és egy hosszas kiakadást tartottak arról, hogy mégis hogyan lehettem már alapból én ilyen tökéletes erre még a barátnőm is az volt. Azért én ezzel a kijelentéssel erősen vitatkoztam volna. Mármint, ami engem illetett, hisz korántsem voltam én tökéletes. Rengeteg hibám volt, csak azt próbáltam nem mutatni. Jimin, Taehyung és HaRin viszont ismerték ezeket a hibáimat és még mindig velem voltak, ami mutatta, hogy ők tényleg kedveltek. Nem csak úgy akartak tenni.
Zajongva haladtunk az utcákon a kedvenc éttermünk felé, ami közel volt a sulihoz és a legtöbb diák ide is járt enni délutánonként. Épp ezért volt bőven forgalma a kis, barátságos étteremnek, amit egy nagyon aranyos idős házaspár vezetett. Az egész családi vállalkozás volt, ugyanis a felszolgálók is a család tagjai voltak, valamint a szakács és a többi ott dolgozó is.
Hangosan köszönve léptünk be az étterembe és vetettük le magunkat az első nagyobb asztalhoz a kirakott párnákra. Mivel már voltak közöttünk felsőbb évesek is, így ők rendeltek sojut valamint sört, míg mi "kicsik" titokban szintén ittunk belőle. Már csak egy év választott el bennünket a legális ivástól, úgyhogy annyira már nem tartottunk kipróbálni ezt azt a srácokkal.
- Komolyan... Még a hússütésben is tökéletes - magyarázta a csapatkapitány, mire elvigyorodva raktam ki az elkészült darabokat egy közös tálra.
- És még nem kóstoltátok a ramyont, amit ő készít... Isteni - cuppogtatott mellettem Tae, mire azonnal oldalba böktem és én magam is neki láttam az evésnek, miközben elégedetten kortyoltam bele a sojus sörömbe.
- Ooo, de HaRinnal ma este biztos, hogy lesz ramyonozás, ugye Kook ? - bökött oldalba Jimin, miközben megállás nélkül húzogatta a szemöldökét. Abban a pillanatban majdnem félrenyeltem az italomat, mire a többiek is felkapták a fejüket, így gyorsan muszáj volt rávágnom, hogy semmi gond, mégha éppen haldokoltam is. Nem akartam, hogy akkor is figyeljenek, mikor Jimin tovább forszírozta a dolgot, hisz tudtam, hogy nem fog egy könnyen leakadni a témáról.
- Lehetséges... - válaszoltam sejtelmesen.
- Jaj, ne hülyéskedj már ember. Több mint fél éve jártok, nem tudsz előlünk mit titkolni - magyarázta Tae teli szájjal, és bár tudtam, hogy igazat mondott, azért eléggé kínosnak tartottam pont ilyesmiről beszélgetni. Mármint oké, barátok voltunk meg minden, de a magánéletemnek egy részét szerettem volna legalább egy kicsit megőrizni magamnak. Hisz tudtam, hogy előbb-utóbb amúgy is kiszedték volna belőlem.
- Aigooo... Inkább hagyjuk őt TaeTae, már tiszta vörös a feje - piszkált Jimin is, amit tudtam, hogy csak azért tett mert állandóan csesztettem a magasságával. Oké, megérdemeltem, de miért pont most kellett ?
- Mind a ketten befoghatjátok - fogtam meg két húst és betömve a szájukba ettem én is tovább. A kezem pedig egy kicsit jobban megdőlt a soju kiöntése közben, mint terveztem, de erre nem is figyelve ittam meg az egész pohárral. Szememet összeszorítva nyeltem le az utolsó kortyot is, majd számat megtörölve nyúltam az újabb üveg után, de Jimin megállított.
- Tudod, hogy nem bírod az alkoholt. Ha tovább iszol, az estédből nem lesz semmi - figyelmeztetett, mire észbe kapva bólintottam és tömtem inkább tovább magamat.
Az estémből pedig ennek hála igenis lett valami...
Mikor másnap kézen fogva jelentünk meg HaRinnal a suliban, azonnal tudta Jimin és Tae is, hogy történt valami, így ki nem hagyták az alkalmat arra, hogy megjegyzéseket tegyenek nekem, ezzel valóban zavarba hozva. Jól tudták, hogy bár fiú voltam, nekem ez volt az egyik gyenge pontom témaügyileg. Ők pedig nem szalasztották el az alkalmat arra, hogy ezt ki is használják.
Minden tényleg nagyon nagy boldogság volt az életemben. Valóban tökéletesnek éreztem. Egészen addig a napig, amikor is kezdett megváltozni a fogalmam erről a szóról.
Ebédszünet volt, így HaRin keresésére indultam, hisz megbeszéltük, hogy most vele eszem. Csakhogy nem akadtam rá se az ebédlőben, se az udvaron a padoknál vagy a kedvenc fánknál. Már a fele is eltelt a szünetnek, de még mindig nem leltem rá, így aggódni kezdtem. A telefonját se vette fel, ami valószínűleg vagy le volt halkítva vagy ki volt kapcsolva, mint ilyenkor mindig. Utolsó reményemként felmentem a tetőhöz. Már akkor tudtam, hogyha ő nem is azért valaki volt fent, hisz a karbantartói doboz alatt nem volt ott a titkos kulcs a tetőre, aminek helyét csak a diákok tudták. Lassan ráfogtam a gombkilincsre és elfordítva nyitottam ki az ajtót, majd léptem ki a nyári melegbe. Először, mikor körbenéztem senkit se láttam. Kicsit hátrébb mentem az eldugottabb részhez, ami kedvelt helye volt pároknak. Most is volt ott egy lány és egy fiú. Először fel se ismertem őket, csak azt láttam, hogy a lány próbálta megcsókolni a srácot, de az igen erősen tiltakozott ellene. Csak mikor jobban ráláttam az arcukra vettem észre, hogy kik is voltak azon. Abban a pillanatban elernyedt a kezem, így a telefonom és az ebédes dobozom is a földön végezte. Mindezt olyan nagy hanggal, hogy mind a két személy felém kapta a fejét. Mivel HaRin végre nem Jiminre figyelt, így az el tudta magától tolni és egy lépést távozott is tőle. Nem is tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem hirtelen. Mérges voltam, ez biztos, hisz a testem lassan remegni kezdett és önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezemet. Egy pillanatra még a látásom is kuszává vált. De nem akartam bántani őket. Hiába tettem Jimin felé pár lépést, hogy aztán ki tudja mit csináljak vele, nem bírtam megtenni. Mert a barátom volt. A látásom egyhamar kitisztult, így észrevettem Jimin bűnbánó tekintetét, mire azonnal elfordultam tőle, hisz nem bírtam tovább nézni rá. Egyszerre voltam szomorú és dühös. És csak kérdés volt, hogy melyik érzés hatalmasodott el inkább fölöttem. Ekkor HaRin felé fordultam, aki már épp nyitotta szólásra a száját, de megállítottam benne.
- Kérlek... Magyarázd meg - néztem szemeibe őszintén. Pont azért nem tudtam jobban ráförmedni vagy ordítozni, mert szerettem. És ez baromira fájt abban a pillanatban. Még jobban azért, mert mindezt az egyik legjobb barátommal tette. Viszont a magyarázatára nem számítottam.
- Én... Én csak kíváncsi voltam... Mármint. Te egy nagyon helyes fiú vagy JungKook és tehetséges is, egy tökéletes barát. Kíváncsi lettem, hogy vajon milyen lenne egy hasonló személlyel, mint te. Vajon vele más lenne ? Vagy te tényleg különleges vagy ? Ráadásul én is csinos vagyok, tudom is magamról. Épp ezért nem érzem úgy, hogy egy személy mellett kellene maradnom.
- És ezért másztál rá Jiminre ? - mondtam ki az egyetlen értelmes dolgot, ami megfogalmazódott bennem ezek után a magyarázat után, ami szerintem életem végéig az agyamban maradt.
- Igen... De ő túl jó barát és kedves fiú szóval nem akart belemenni. Rá ne haragudj - rázta a fejét, bár ez sokkal nem nyugtatott meg.
Az volt az a pont, amikor megkérdőjeleztem magamban, hogy mi is az, hogy szép, hogy tökéletes. Mert ő azután minden volt a szememben, csak szép nem.
------------------>
Sziasztok^^
Huh, nem is tudom mit mondjak... Remélem tetszeni fog nektek ez az ajándékom így karácsonyra. Úgy gondoltam, hogy belekezdek, hisz a The Liarnak hamarosan vége. Viszont épp emiatt nem fognak olyan gyorsan jönni a részek itt, mint a másik két sztorimnál. De azért igyekszem :) A másik pedig... Mikor megszavaztattam ezt a sztorit, akkor írtam, hogy sok lesz benne a megtörtént esemény, így talán jobban átérezhető is lesz a karakter gondolata, érzése. De nem hiszem, hogy külön le fogom írni, hogy mi az, ami kitalált és mi az, ami igaz. Szerintem ez érthető is. Úgyhogy a ti képzeletetekre hagyom mindezt :)