--- LILY ---
A következő két napban turistaként vegyültünk el New Orleans-ban és egyikünk sem ejtette ki az angyal, a Sors vagy a gyerek szót. Ki akartuk élvezni a pár nap „szabadságot", mielőtt visszamegyünk a gondok világába, ahol egyfolytában azokat a szavakat fogjuk csak használni.
Szóval, járkáltunk és minden apró, érdekes dolognál fényképet készítettünk. Még a morcos Luke-ot is sikerült mosolyra bírnunk és leültettük egy jósnőhöz. Luke majdnem ráborította a nőre az asztalt, amikor az azt mondta neki, hogy „halált látok az aurádban". Egy pszicho-harcos nephilim volt. Mi mást látott volna az aurájában?
Carter majdnem leült egy hasonló asztalhoz, hogy Ő jósoljon a „népnek". Azt gondolta, hogy több pénzt keresne egy óra alatt a Francia Negyedben, mint egy este a Sárkányok Házában. Szerencsére, Ashton nem ült le egy jósnőhöz és nem próbált meg Ő jós lenni. Mi csak járkáltunk a két jómadár után és hülye maszkokat próbáltunk fel, amiket valószínűleg egy horror boltból csentek el.
Bátran kimondhattam, hogy az előző napoktól eltekintve, a legjobb nyaralásom volt.
És, amit más nem tudott, teljes szívemmel azt gondoltam, hogy... nem is lesz több nyaralásom. Nem mutattam ki az utcán, nem gondoltam rá és nem is éreztem magam rosszul miatta, így Ashton nem érezte. Csak akkor bőgtem el magam, miután elaludt és teljesen biztos voltam benne, hogy a hüppögésemre nem ébred fel.
Nem voltam hülye, tudtam, hogy nem maradhat örökké titok az, hogy nem reménykedek egy cseppet sem abban, hogy életben leszek a nyár végéig. Reménytelen eset voltam. Reménytelenül meg akartak ölni. És ezt nem bírtam figyelmen kívül hagyni. Mindig megtalálta az útját, hogy betévedjen az agyamba és az éjszakai sötétség, mindig előhozta a rémálmomat.
Két nappal a támadás után, már nem hasogatott a fejem és nem szédültem, amikor felálltam a kanapéról. A karomon hegek maradtak és úgy néztek ki, mintha egy dühös nagymacska támadott volna meg.
Szóval, mondjuk úgy, normális lett a kinézetem.
A nap sütött, a pulóverek és a hosszú nadrágok a bőrönd aljába kerültek, a napszemüvegek, pedig a fejünkre. Sosem éreztem olyan égető napsütést azelőtt és még sosem kellett napszemüveget felvennem.
Ez a nyaralás kétség kívül az elsők tavaszi szünete volt.
A hazautazásunk előtti délután ismét a Francia Negyedben sétáltunk, ujjatlan felsőben és térdnadrágban voltam, teniszcipővel és igen, napszemüveggel. Luke megint balhézott egy jósnővel, Carter, pedig egy bűvész trükkjeit fedte fel a nagyközönség előtt.
- Hány percre tippelsz? – Ashton az asztal másik oldalán állt és a hátam mögött balhézó Luke-ra biccentett. A barátom egy Halál maszkot emelt fel és illesztett az arcára.
- Maximum 4-re – mondtam, és nevetve szedtem le az arcáról a Kaszást, mielőtt még valami rossz jutott volna eszembe.
- Így nem tetszek? – biggyesztette le az ajkát és visszadobta a helyére a maszkot. Áthajolt az asztalon a maszkok felett, hogy megcsókoljon, de én elhajoltam előle, amikor megéreztem az arcán a maszkról ottmaradt szagot.
- Próbáld fel ezt, és tökéletes leszel számomra! – adtam oda neki mosolyogva egy álarcot, ami hasonlított azokra a szobrokra, amik a Húsvét-szigeteken vannak.
- Gyere csak ide, babám – kapta el a kezemet és átkarolta a derekamat. Az én arcomhoz illesztette azt a nevetséges álarcot, mire ránéztem, faarccal, persze, de szerencsémre Ő nem látta.
- Ez szörnyű – jegyeztem és beleszagoltam a maszkba. – És rohadt büdös.
- Pedig te mindenben gyönyörű vagy – hajolt oda hozzám, miután visszadobtam a helyére a maszkot. Nyomott két csókot a számra, utána, pedig tovább rakosgattam az ócskábbnál ócskább maszkokat és teljesen vörös volt a képem. A Francia Negyed közepén smároltam a pasimmal a büdös maszkok között, miközben minden második percben arra gondoltam, hogy vajon hány hónapom van még hátra – ha egyáltalán beszélhetünk hónapokról.
- Na és ehhez mit szólsz? – emelt fel még egyet.
- Na jó, távol foglak tartani azoktól az ócskaságoktól – Ashton a legrondábbakat választotta ki, minden egyes mozdulatával. De nem tudtam hibáztatni, az asztalon csak rondák voltak. – Az egy indián maszk?
- Mit gondolsz, Dél-Amerika vagy a Húsvét-szigetek? – végre valahára elkezdtünk távolodni a maszkos üzlettől és Luke közelébe értünk. Lassan letelt a négy perc és én látni szerettem volna, ahogyan Luke kiborul és a jósnő sírva rohan el. Egyszer már előfordult.
Ashton átkarolta a vállamat és közel húzott magához.
- Mit akarsz Dél-Amerikában vagy a Húsvét-szigeteken? – kérdeztem vissza, amikor megálltunk pár lépésre Luke Hill-től.
- Hát... - Ashton keze lecsúszott a vállamról a derekamra. Elkaptam a kezét, mielőtt lejjebb csúszott volna.
- Eszedbe ne jusson! – morogtam fel és kisimítottam a hajamat az arcomból. – Szóval... el akarsz utazni?
- Mit gondolsz a nyárról? – próbáltam nem azon gondolkodni, ami... nos, nyilvánvaló volt. Nyaralni akar velem. El akar utazni az országból velem. Atyám!
Azelőtt válaszoltam, mielőtt ráharaphattam volna a nyelvemre.
És ezzel mindent elrontottam.
- Kevés sansz van rá, hogy megélem a nyarat – suttogtam, talán ennyi volt a szerencsém, de ezt már nem lehetett visszavonni. Kimondtam, amin már egy ideje gondolkoztam. Pontosan el tudtam képzelni a gondolataimban, hogy milyen arcot vágna Ashton, hogy mit mondana, ha elmondtam volna neki. És kiböktem, akaratomon kívül.
Ashton lesápadt, a karja, pedig leesett a derekamról. A szeme elkerekedett, a hátterünkben, pedig Luke kiakadt és elviharzott a milliomodik jósnőtől is.
- Ash, én nem... én nem úgy gondoltam – felnyúltam, hogy megérintsem az arcát és felém fordítottam a fejét, hogy rám nézzen. Nem az állításom csalta a szemembe a könnyeket. Hanem az arca.
Elhúzódott tőlem. Nem ért hozzám és ellépett a kezem elől.
A tenyerembe hajtottam a fejemet és majdnem felüvöltöttem, hogy milyen idióta vagyok.
Amikor újra felnéztem, Ashton már nem volt a közelemben. Körbeforogtam, Carter lépett oda hozzám.
- Mi a franc folyik itt? – kérdezte Carter és elbiccentett fejjel nézett rám, majd Ashton nyoma után. – Mit mondtál?
- Nem hallottad? – kérdeztem.
- Nem, Luke kiborulását figyeltem és nem titeket – rázta meg a fejét. Ahogyan körbenéztem, Luke-ot sem láttam már sehol.
Rohadt életbe!
- Gyere, biztos a hotelben vannak!
________________
Carter támogatásával jutottam csak el a hotelig, amúgy csak botladoztam volna a járdán. El sem hittem, hogy hogyan voltam képes Ash szívébe döfni a tőrt és még meg is forgatni benne. Ennél sértőbbet nem is tudtam volna a fejéhez vágni.
- Egy szemét dög vagyok – morogtam, miközben doboltam a liftben és a hajamat tépkedtem idegességemben.
- Te komolyan azt mondtad neki, hogy nem fogod megélni a nyarat? – hüledezett Carter. Erre még szarabbul éreztem magam.
Olyan jó volt minden. Két napig nem is gondoltam Sean-ra vagy Lexi-re, nem voltak fájdalmaim, egy kis ideig nem volt semmi baj az életemben.
Ameddig nem kreáltam magamnak egyet.
- Mi a francért nem bírok ki 3 napot drámakreálás nélkül? – tettem fel a legköltőibb kérdést a világon. Minden lében kanál Lily visszatért. Mindenen problémáznom kellett és minden jóban megláttam a rosszat. Sőt, a rosszat hamarabb vettem figyelembe, mint a jót.
Én totálisan nem vagyok normális!
Amikor beléptünk a lakosztályba, készen álltam arra, hogy beszéljek, hogy mindent tisztázzak. Már nyitottam is a számat, hogy belekezdjek a beszédembe, de a nappaliban csak Luke volt.
- Megteszitek, hogy nem hallgatóztok? – néztem rá a fiúkra. Megvártam, hogy bemenjenek a szobájukba, csak ezután nyitottam be a miénkbe.
Ashton hanyatt feküdt az ágyon, de, amikor becsapódott a hátam mögött az ajtó, nem ült fel és nem nézett rám. Levegőnek nézett.
- Remek, kösz, ez igazán jól esik – morogtam, de tudtam, hogy akármilyen halkan is mondom, meg fogja hallani.
Rosszabb volt, hogy nem vett tudomást rólam, mint az, ha kiabált volna velem.
- Komolyan, levegőnek nézel, ez a terved? – persze, ez tőlem álszent tett volt, hiszen én sértettem meg őt, volt oka, hogy haragudjon rám. – Ashton!
- Szia – morogta, de még mindig nem nézett rám.
- Miért nem engeded, hogy megmagyarázzam? – kérdeztem és összeszedve a bátorságomat, leültem az ágyra.
- Nincs mit megmagyarázni – mondta erre Ő, de továbbra sem ült fel. Megérintettem a karját, de olyan sebesen húzta el, mintha áramütést kapott volna.
- De igenis van – ellenkeztem hevesen, mintha meg tudnám magyarázni. De nem tudtam. Hivatalosan magamnak adtam a világ legrosszabb barátnője címet.
- Amikor te hirtelen megharagudtál rám, te sem engedted, hogy én megmagyarázzam – hangzott a válasz. Jó, de mindketten tudjuk, hogy én vagyok a nem normális, aki minden hülyeségen be tud sértődni.
- Az... teljesen más volt – ellenkeztem. Persze, ez nem a legjobb indok volt.
- Igen, mert nem gondoltad azt, hogy meg fogsz halni! – hallottam a savanyú választ. Ha eddig még nem akartam elbőgni magam, akkor ezután már el akartam. De ez egyszer, meg akartam tartani a szervezetem irányítását.
- Miért, te nem gondoltál már bele, hogy talán nem fogom túlélni? – egy árnyalatnyival felemelkedett a hangom.
- De, képzeld, Lily, gondoltam már rá! – erre már felült és szembe nézett velem. – Többször, mint gondolnád.
- Akkor miért nem látod be, hogy így van? Meg fog történni – gyengült el a hangom és elhomályosult a szoba a könnyeim miatt.
- Nem tudjuk biztosra – rázta meg a fejét. Az összetört arcát látva még kisebb darabokra törött a szívem. – Nem veheted biztosra.
- A rosszat biztosra venni ésszerűbb. Mert akkor legalább nem csalódsz. Nem esel pofára – mondtam és inkább felálltam az ágyról.
- Meg fogok halni, vagy nem fogok meghalni. Tök mindegy. Mindkét lehetőséget el kell tudnunk fogadni. Még neked is. Nem menthetsz meg mindentől – és ezzel kimentem a szobából.
____________________
Carter-hez menekültem. A próféciát tartalmazó lapokat tanulmányozta, de rögtön eldugta, amikor meglátott.
- Mi újság? – kérdezte, mintha az arcom nem lenne elég árulkodó.
- Azt hiszem, hogy meg fogok halni – mondtam ki egyszerűen. – És ezt Ő nem képes megérteni.
Carter egy pillanatig elgondolkodott, majd ezután válaszolt.
- Lehet, hogy nem akarja megérteni. Csak életben akar téged tartani, ennyi az egész – vonta meg a vállát Car, de én úgy éreztem, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet.
- Egy kérdés – jelentette ki Carter. Leültem az ágyra mellé és magamhoz öleltem egy párnát. – Miért nem mondtad el neki, hogy mit érzel?
- Nem akartam, hogy csalódjon bennem – válaszoltam kelletlenül. – És most megtette.
- Nektek tényleg párterápiára van szükségetek – erre a kijelentésére fejbe vágtam a párnával. – Oké, figyelj! Ashton 9 hónapja nem törődik mással, mint, hogy életben tartson. Tehetetlenül kellett néznie, hogy szétszakadsz belülről, és nem léphetett közbe. Most, hogy együtt vagytok, teljes mellbedobással meg tud téged védeni és meg is akar. Mindent meg akar azért tenni, hogy életben maradj. És azt hiszi, hogy ha meghalsz, akkor az teljes mértekben az Ő hibája. De meg kell értenie, hogy valami nem rajta áll vagy bukik.
- Ha valami meg fog történni, akkor meg fog, mindegy mikor, de meg fog – mondtam erre én és elkezdtem megemészteni, amit Carter mondott. – Minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy te mindig azt mondod, amit kell.
- A véremben van – vonta meg egyszerűen a vállát, mire elnevettem magam,
... egy arkangyal gyermekéhez rendelte hozzá, aki teljes biztonságban fogja tartani. Ez a szerelemnél sokkal több – jutottak eszembe Delia szavai.
Nem voltak érzéseim Carter iránt, nem szerelmi érzések, legalábbis. A legjobb barátomnak tartottam ebben a bonyolult világban, aki segítségével mindig tisztán láttam a dolgokat.
A lány, aki rendelkezik a tisztánlátás képességével. Na, persze. Inkább az össze-vissza drámázás képességével.
_________________
Az éjszakát Carter szobájában töltöttem és akkor mentem vissza az Ashton-nal közös szobánkba, amikor Carter jelzett, hogy Ash elment zuhanyozni. Visszasettenkedtem, puhán becsuktam az ajtót és kivittem a cuccaimat. Ash nem vett észre belőle semmit.
Nem akartam összefutni vele. Úgy nem, hogy tudtam, még mindig dühös rám. Várni akartam és egy nyugalmas pillanatban megbeszélni az egészet.
Kiürítettük a lakosztályt, becsekkoltunk a repülőtéren és teljes nyugalomban szálltunk fel a gépre. Persze, hogy nem. Megállás nélkül doboltam a lábammal, vártam egy megfelelő pillanatra, amikor odamehetek Ashton-hoz, de a bátorságom elszállt. Puff és már sehol sem volt. Így távolságot tartottam.
A fiúk előreengedtek, hogy keressem meg a helyemet, és ezután jöttek utánam. 2 személyes sorok voltak és az egyik sor, amiben ültünk, 4-gyel a másik mögött volt. Automatikusan a hátsóhoz mentem és... ekkor csodálkoztam.
Mert Ashton nem jött utánam, nem is nézett utánam, hanem leült Luke mellé.
- Te most szórakozol velem? – suttogtam, de tudtam, hogy hallja. Ki fogom nyírni Ashton Hill-t.
Carter leült mellém, de meg sem próbált hozzám szólni, mert láthatta, hogy éppen majd' felrobbanok. Carter elővett egy füzetet és lefirkantott rá valamit.
Carter: Jól vagy?
A kezembe vettem a tollat, hogy jelezzem, megértettem a helyzetet. Nem akart hangosan megszólalni, mert akkor Ashton meghallhatott volna minket.
Én: Nem. Ki fogok akadni!!!
Carter: Hagyd a francba! Nem fog örökké tartani.
Én: Gondolod?
Carter: Biztos vagyok benne. Szeret téged. Nem képes 2 óránál tovább haragudni rád.
Lily: Az már megvolt. És még mindig nem beszél hozzám.
Carter: Te lopóztál be a cuccaidért, hogy ne fuss össze vele.
Az egyik kezemmel rácsaptam a vállára, mielőtt választ írtam volna.
Én: Azt hittem, hogy én oldalamon állsz!!!
Carter: Nincsenek oldalak. Elfogadás van és KÉSZ! A megbeszélés mindent megold. Hallasz? MINDENT!!!
Én: Értettem, főnök. De... Nem bírunk ki egy hetet anélkül, hogy összevesznénk valamin. Előbb-utóbb egyikkőnknek elege lesz.
Carter: Nem lesz. Mivel szeretitek egymást. Nem vagytok képesek egymás nélkül élni. És ezt nem csak azért mondjátok, hogy megmutassátok, mennyire kicseszett boldogok vagytok. Hanem, mert tényleg nem bírjátok ki egymás nélkül. Létfeltételek vagytok egymásnak. Mint a levegő.
Én: Hordozható oxigénpalackok vagyunk egymásnak?
Átgondoltam. Aztán rájöttem, hogy nem kell semmit átgondolni. Mert így volt. Tényleg nem bírtuk ki egymás nélkül. És éppen ezért volt rám Ashton dühös. Mert nem bírná ki, ha nem lennék.
Én: IGAZAD VAN! Én tévedtem. Köszönöm.
Carter: Semmiség, apróság!
__________________
A repülőút után rögtön hazafelé tartottunk. Nem néztem az első visszapillantó tükörbe, mert akkor Ashton arcát láttam volna az anyósülésen. Éreztem, hogy Carter engem figyel. Várta, hogy mondjak valamit. De én nem voltam képes. Csak a nyakamban lévő angyalszárnyas nyakláncot piszkáltam és próbáltam kitalálni valamit.
Nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy Ashton figyelte a kezemet, amint a nyakláncot piszkáltam.
Luke vezetett, olyan gyorsasággal, hogy az ülését markoltam a sztrádán. Carter, miután látta, hogy nem fogok megmukkanni, dobolni kezdett az ablakon, ezzel őrületbe kergetve mindannyinkat.
Életemben először, fellélegeztem, amikor visszaértünk Carber-be. Péntek révén, egy kocsi sem gurult az utcán, egyedül a belvárosban lehetett látni embereket, és sejtettem, hogy a fél város lelépett a tavaszi szünetre.
Luke szinte meg sem állt a házunk előtt, amikor kipattantam a hátsó ülésről, kikaptam a bőröndömet a csomagtartóból és köszönés nélkül berohantam a házba, nem is törődve azzal, hogy a fiúk milyen meglepődve nézhetnek rám.
- Megjöttem! – kiáltottam fel és a hátamat a bejárati ajtónak vetettem. Őszintén, nem számítottam arra, hogy egy árva lélek is lenne otthon. Így, nem kicsit lepődtem meg, amikor mindkét szülőm lesétált az emeletről. Nem is emlékeztem, hogy mikor láttam mindkettejüket egy időben.
Anya egy sikoltással üdvözölt és egy tipikus anyai ölelésbe vont. Szinte minden délután próbáltam felhívni, de mivel ügyeletben volt a kórházban, nem sokszor vette fel. Az Ő szemükben elég radikális változást jelentett az elmúlt másfél hónap. A kissé depressziós lányuk egy olyan tinédzserré vált, aki 5 napra elhagyta a fészket, hogy elutazzon a tavaszi szünetre a barátjával, aki ráadásul idősebb volt.
Apa is megölelt és mindketten kérdezgetni kezdtek, legfőképpen az érdekelte őket, hogy nem tettek-e kárt bennem a fiúk. Hát, nem, a fiúk nem tettek kárt bennem. Azt egy velejéig gonosz ribanc tette. Minden általános kérdésre felkészültem, hogy megfelelő válaszokat tudjak adni és még én is elhiggyem, amit mondok.
Meg kellett mutatnom az összes kényszeresen elkészített képünket, már a szállodában kiválogattam a vállalhatókat, amiken mondjuk egy ölelésnél több nem látszott Ashton-ból és belőlem, és melyikeken Luke nem látszott totális pszichopatának.
Bűntudatom volt, hogy az életem szerves részéről nem tudtak. Nem tudhattak. A szüleim a tudományban és a tényekben hittek, nem a természetfelettiben. Amilyen lényekkel én körül voltam véve, azok számukra nem léteztek. Amik magyarázatot adtak az életem dolgaira, azokat nem árulhattam el nekik. Így a tinédzserkorra fogtam mindent, ha velük voltam.
Viszonylag hamar szabadultam, mert mindkettőjüknek kezdődött a műszakjuk a kórházban. Így fel tudtam menni a szobám édes magányába.
Levakartam magamról a farmert és a pólót, lezuhanyoztam, megmostam a hajamat és próbáltam nem felszisszenni, amikor az ujjam a puklit érte a fejemen.
Rövidnadrágot és Ashton piros pulcsiját húztam magamra, vizes hajamat turbánban tekertem a fejemre. Ashton illata szinte teljesen elnyomta a tusfürdőm illatát és ettől összeszorult a torkom.
A telefonomat az ujjaim között forgatva mentem az ablakhoz közelebb és szándékosan nem néztem a fák közé. Be akartam indítani a gyorshívót, hogy tisztázzak mindent Ash-sel, amikor megláttam valamit a polcomon. Pontosabban, valamit nem láttam meg.
A könyvespolcomról hiányzott egy könyv. Szerencsére, jól ismertem a borítóját, mert az volt gyerekkorom kedvenc könyve, így sebesen végigfutottam a szobát érte. Az asztalomon pillantottam meg az Alice Csodaországban egyik régebbi kiadását, amit 9 évesen rongyossá olvastam és a lapjai már szakadtak voltak. Szentségtörés volt, hogy valaki hozzányúlt a könyvemhez.
A vizes hajamat törölgetve léptem közelebb az asztalhoz, és elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy mi is van az íróasztalom kupijának közepén.
Egy elhervadt liliomcsokor, a szirmok szinte feketék voltak és természetellenes szögben konyultak le.
- Édes Istenem – suttogtam és az egyik kezemmel megérintettem a virágot. Megpillantottam a virágszálak között egy üdvözlőkártyát, amikkel, a virágküldő szolgálatokkal szoktak üzenetet küldeni a feladók.
Szálkás és horrorfilmbe illő betűkkel volt ráírva az aprócska borítékra a nevem.
A kezem megremegett, amikor feltéptem a csomagolást és kihajtottam a papírt, amire tintával írtak.
A rózsa vörös. Az ibolya kék. A liliom már rohad, s nem lesz többé ép.
Az üzenet, a liliom, minden a fenyegetés része volt.
Rohadt liliom.
Hervadt liliom.
Halott liliom.
És ki akart engem halottnak, rohadtnak és semmirekellőnek látni? Sean Avery.
Az Alice Csodaországban a vázának volt támasztva. Nem kellett ahhoz atomfizikusnak lennem, hogy tudjam, a könyv is az üzenet része. Lassan végigpörgettem a lapokat, néha elkapva pár mondatot, de amikor megláttam egy fekete filccel bekarikázott szövegrészt, kiesett a kezemből a könyv.
A koppanás ragadott ki a pár másodpercnyi halálfélelmemből és lehajoltam, hogy elolvassam a mondatot, ami be volt karikázva.
„Ha ez így van, a kislányok sem jobbak a kígyóknál."
Kígyó? Az a szemétláda a kígyóval hasonlít össze engem? Alig hittem a szememnek és közben visszaemlékeztem arra, hogy Ashton elmesélte, neki is küldött egy fenyegetést, utána lévő nap, pedig megtámadott engem. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy támadás várható hamarosan. Ismét.
Beletúrtam a vizes hajamba és legszívesebben összegyűrtem volna a papírt a könyvemmel együtt. Összeszorítottam a szememet és vettem pár mély levegőt, hogy megnyugodjak. Nem akartam elbőgni magam. Túl sokat sírtam már, hogy többé soha ne akarjak. Főleg Sean és az idióta fenyegetései miatt ne.
Megrezzent a telefonom a kezemben és a képernyőre sem nézve fogadtam a hívást.
- Sajnálom, én vagyok a világ legidiótább védelmezője. Tudom, hogy legszívesebben szóba se állnál velem, de...
- Hol vagy? – szakítottam félbe hadarva, nem engedve, hogy Ashton folytassa a bocsánatkérő köreit, amik egyébként megmelengették a szívemet.
- Most fordultam be az utcátokba – válaszolta kissé gyámoltalan hangon, de rögtön hallottam, hogy érezte az aggodalmat a hangomban.
- Gyere fel, a szobámban vagyok, a szüleim nincsenek itthon! – hadartam, majd kinyomtam a telefonomat, és az ágyra dobtam.
Róttam a köröket a szobámban, miközben Ashton-t vártam, félve, hogy a padlón ott marad az utam nyoma. A körmömet rágtam idegességemben, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire alul vagyok öltözve, amikor Ashton eltátotta a száját.
Nem hagytam sokáig, hogy legeltesse rajtam a szemét, hanem odaléptem hozzá, lábujjhegyre álltam és átöleltem.
- Szia – köszönt halkan és a hátamra tette a kezét.
- Szia – köszöntem vissza és belefúrtam az arcomat a nyakába. Beszívtam az ismerős illatát, ami rögtön megnyugtatta a lelkemet.
- Jól vagy, kicsikém? – kérdezte és átnézett a vállam fölött. Amikor érzékeltem, hogy meglátta a liliomot, elengedtem és visszaálltam a lábamra. – Mi az?
- Nézd csak meg! – intettem, de az egyik kezemmel még mindig átöleltem.
Két perc sem kellett neki, hogy átnézze a két papirost.
- Az a szemétláda – morogta és a virágok közé dobta a borítékot. Rám nézett, kereste az aggodalom vagy a félelem – számomra – átlagos jeleit. – Jól vagy?
- Meg vagyok lepve, de... igen. Jobban viselem, mint máskor – biccentettem és valóban így éreztem. Hátráltam egy lépést és leültem az ágyam szélére. Ashton letérdelt a lábaim közé és a combomnak döntötte a fejét. Megsimogattam az arcát, mire belepuszilt a tenyerembe. A közelség bensőséges volt, de annyira kellemes, mint még kevés dolog az életemben.
- Sajnálom – nyögtem ki, amit már 12 órája akartam. – Idióta vagyok és nem gondoltam bele, hogy...
- Tudnom kellett volna, hogy valami aggaszt. Nos... a nyilvánvalón kívül – mondta erre Ő és feljebb ült, hogy egy szintben legyen a szemünk.
- A nyilvánvalón kívül? Hogy én vagyok az angyalok és a démonok akkumulátora? Nem mondom, hogy nem akasztott ki, de... elég hamar el tudtam fogadni – vontam meg a vállamat. És ez így is volt, elfogadtam, mert belefáradtam abba, hogy ellenvetés keressek és elfogadtam, hogy nem vagyok egyszerű ember, akármennyire is az akartam lenn.
- Nem vagyok ember. Azt hiszem, hogy ezért kuncsorogtam 13 éves korom óta – mondtam elmerengve, mire Ashton elnevette magát a tenyerem alatt. Megsimogattam az arcát, mire lehunyta a szemét és finoman felsóhajtott.
- Egy angyalnál nagyobb rangú személy, akinek van őrangyala. Ez hihetetlen – rázta meg a fejét, mire én nevettem el magam.
- Te nem vagy angyal – javítottam ki.
- De én mindig is tudtam, hogy te az vagy – közelebb hajolt hozzám és egy puha csókot nyomott az ajkaimra. Mint máskor is, akkor is elfelejtettem mindent, amin addig gondolkodtam és csak a csókja létezett, ahogyan az ajka finoman hozzáért az enyémhez. – Mindig tudtam, hogy különleges vagy.
- Nem értem, hogy miért... - jegyeztem meg egy szomorú mosollyal. Mint már korábban is mondtam, kuncsorogtam a különlegességért. Azért olvastam a fantasy könyveket, hogy elmeneküljek a világukban, különleges lényeket kerestem, akiknek bizonyították a létezésüket. De volt egy pont, amikor a valóság és a képzelet, kettévált. Az életemben, ez a határ már elmosódott, sőt el is tűnt. Beleléptem a képzelet világába, és nem csak a fantáziámmal. Az angyalok és a démonok világában éltem, egy olyan lényként, aki mindkét fél számára fegyver lehet. Én magam is egy képzeletbeli lénnyé váltam, a másik lények között, akik a „történelem legborzalmasabb teremtményei". Azt hiszem, hogy a Biblia nem ismerte a jólelkű harcos Luke Hill-t, a tudós íjász Carter Samuels-t és az őrangyal Ashton Hill-t. A világ legcsodálatosabb embereit, akik egy emberlányt védelmeztek.
- Te máshogy látod magad, mint ahogyan én látlak téged – Ashton intett és a lábára állt. Magával húzott engem is. Ahogyan felém magasodott, olyan aprócskának éreztem magam, mint akit észrevétlenül el lehet taposni.
A homlokomhoz illesztette az ajkát és úgy kezdett el beszélni.
- Okos és mérhetetlenül intelligens vagy – ahogyan elvette az ajkát és a szemembe nézett, a kezébe vette az arcomat, és simogatni kezdte a homlokomat, képtelesen az agyamra mutatva. – Az agyad talán a legerősebb fegyvered. Hihetetlenül tisztán látsz, még a blöffjeinken is átláttál.
Lélegzetvisszafojtva nevettem és figyeltem, hogy az ujjai a szemhéjamra csúsznak, majd az arcomra, ahol még halványan látszott, hogy Lexi hol talált el. Vagyis, hogy hol értem földet, miután a lány a levegőbe repített.
Ashton érintése továbbra is libabőrt okozott nálam, pont, ahogyan máskor is. Az volt az érzésem, hogy a millió egyedik érintése is lúdbőrt fog okozni.
- Az arcod minden egyes rezdülését ismerem, mintha a sajátjaim lennének – végigsimított az arcomon és végighúzta a mutatóujját az orrnyergemen. – Itt összeráncolódik a bőr, ha kételkedsz vagy, ha elgondolkozol. Ha csalódsz vagy, ha szomorúság tölt el, akkor az arcod követi az érzelmeidet. Tökéletesen tudok olvasni benned. Te, pedig éppígy bennem.
Aztán az apró szeplőimen futtatta végig az ujjait.
- Ezek még ártatlanabbá tesznek, mintha a szemed nem fejezné eléggé ki ezt. Olyan ártatlan, de nem naivan ártatlan. Hanem... érintetlenül ártatlan. Egy szem, ami csak arra vár, hogy felfedezze a világot, annak összes részével együtt – újra lehunytam a szememet és összeszorult a torkom. Sosem hallottam, hogy így beszélt volna rólam. Ismét meg kellett döbbennem, hogy miket tud rólam. Miket látott rajtam, miközben figyelt. Amennyire kiismert engem, úgy, ahogyan senki más.
Ujjával az ajkaimat érintette, mire újra végigfutott rajtam a hideg. Ash közelebb hajolt hozzám, az ajkaink szinte összeértek.
- 9 hónapja, amikor elkezdtél álmodni, a mosolygás nem volt többé a részed, ritka alkalmakkor, pedig csak Maia-val. Egyszer-egyszer láttam, hogy mosolyogsz, de csak halványan és ezeket mind-mind megjegyeztem, az emlékezetembe véstem. Megfogadtam, hogy egyszer... egyszer én fogok mosolyt csalni az arcodra. Alig hittem a szememnek, amikor az első alkalommal, nálunk rám mosolyogtál. A mosoly csak nekem szólt. Minden alkalom, amikor mosolyt csalok az arcodra, egy felejthetetlen élmény nekem. A mosoly gyógyszer minden embernek. Neked még jobban, mint másoknak. És, amikor te mosolyogsz... az számomra a legcsodálatosabb dolog az egész világon – egy csókot nyomott az ajkaimra, egészen finomat és, amikor Ashton újra a szemembe nézett, rá mosolyogtam és azt üzentem neki ezzel, hogy mennyire szeretem.
A keze lecsúszott a nyakamra, az ajka egy pillanat múlva követte, a bőröm minden egyes centiméterét úgy érintette meg, mintha nem lenne annál kellemesebb dolog a földön.
Az ajkát végighúzta a kulcscsontomon, a karjaimon.
- Apró, törékeny tested van, ami egy hihetetlenül erős lelket takar. Annyi mindent éltél túl, amibe más már régen belehalt volna. A te törékeny kis vállaidon akkora súly ül, mint még senki másén. Erős vagy, kitartó – Ashton térdre ereszkedett és onnan nézett fel rám, miközben én a szavait emésztettem. – Igazi harcos vagy.
Lehunytam a szememet, amikor feljebb húzta a pulcsimat, a pulcsiját és a csípőmhöz illesztette az ajkait. Végigcsókolta az apró foltokat rajtam, amik még az első támadásra emlékeztettek, mindkettőnket.
- Te nem ezeket látod magadban, de én viszont igen – Ashton továbbra is térdelt, én, pedig a két kezembe fogtam az arcát. Olyan érzéseket kaptam át tőle, mint még nem sokszor. Sőt, lehet, hogy soha eddig. - Mindig is így foglak téged látni. Gyönyörűnek, intelligensnek és erőteljesnek. Te vagy az értelme az életemnek és...
- Shh... - Tettem az ujjamat az ajkára. - Ha rajtam múlik, nem megyek sehova.
- Akkor se, ha rajtam múlik - Ashton puszit nyomott a mutatóujjamra. – Emlékszem, mit mondtál, aznap, a sikátorban. Hogy sebek vannak rajtad és nem vagy semmi sem. Én már akkor tudtam, hogy nincs igazad, mert te... a világot jelented, akár törött, akár egész vagy.
- Biztos, nem csak hős szindrómád van? – kérdeztem egy halvány mosollyal és olya dübörgő szívvel, ahogyan csak egy szerelmes szíve doboghat. Egy végtelenül, reménytelenül szerelmes szíve.
- Biztos, hogy nem – Ash megrázta a fejét és belepuszilt a tenyerembe. – De, ha az is lenne... csak a te hősöd akarok lenni, mivel... nélküled nem vagyok hős. Csak veled, miattad és... a tiéd.
Kibuggyant pár könnycsepp a szememből és végigcsordogált az arcomon. Hihetetlenül boldog voltam, talán soha nem volt olyan boldog, még akkor is, ha már régen volt részem boldogságban. Úgy éreztem, hogy sose folytak még örömkönnyeim, vagy olyan régen, hogy nem is emlékeztem rá, vagy az idő egy évszázadnak tűnt, az elmúlt hét eseményeit tekintve.
És, újra és újra lepergett előttem az összes támadás, de nem félelmet vagy paranoiát éreztem. Hanem színtiszta tehetetlenséget. Nem tudtam megvédeni magamat, nem voltam képes visszatámadni. És a fiúk nem lehettek mindig mellettem.
Nem akartam többé gyenge lenni.
- Ash – néztem rá egy kérlelő, mégis határozott pillantással. – Taníts meg harcolni!