--- ASHTON ---
Kitámogattam Lily-t a Kivetítés üzletéből, miután Delia Javens eltűnt. Alig bírt a lábán állni. Szinte teljes testsúlyával rám támaszkodott, mindkét karjával átkarolt és csak botladozott a járdán.
- Frászt kaptam ettől a nőtől – jelentette ki Carter, aki szerintem már a legújabb kísérletén vagy kutatásán gondolkozott. Most kapott valamennyi kiinduló pontot. De nem annyit, mint reméltem. Reménykedtem benne, hogy Carter ki tud még találni ebből valamit.
- Ha te így érzel, szerinted, mi van Lily-vel? - megsimogattam a barátnőm haját, mire felemelte a fejét a mellkasomról.
- El fogom hányni magam – jelentette ki és még jobban belemarkolt a pólómba.
- Tudod, a terhességnek ilyen előjelei is lehetnek, nem csak az, hogy úgy nyomod magadba az angyalvért, mint alkoholista a piát – morogta Carter, mire Luke fejbe vágta.
- Nem vagyok terhes! – kiáltott fel Lily, az elhaladó járókelők, pedig visszanéztek ránk. Nem is akartam tudni, hogy mit gondolhatnak rólunk. Talán valaki fejében az is megfordult, hogy elraboltuk Lily-t, azért néz ki olyan szarul. Egész nap ilyen pillantásokban sütkéreztünk. Mintha sorozatgyilkosok vagy zaklatók lennénk.
- Ashton, ugye emlékszel, hogy anyáék 10 évesen felvilágosítottak, hogy mi van a méhekkel meg a virágokkal? Na, most van itt az ideje, hogy az egész összeálljon a fejedben! – láttam a bátyámon, hogy legszívesebben lekevert volna nekem egyet. Ha nem utcán lettünk volna, meg is teszi.
- Seggfej, ez nem az első alkalmam volt! – vágtam oda neki, mire Ő az égnek emelte a tekintetét.
- De Lily-nek igen! – jött a riposzt Carter-től.
- Ó, jesszusom, szó sincs még arról, hogy Lily megerősítette volna, hogy én vagyok a hapsi a látomásban! Luke-ot miért nem kérdezgeted? – kérdeztem felháborodottan. Nem voltam 10 éves, 19 voltam, teljességgel fel voltam világosítva, nem volt szükségem arra, hogy kioktassanak.
- Mert Luke „barátnője" 13 éves! – Luke macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Még én sem vagyok olyan perverz, hogy megugrom ezt. Te rontottál meg egy kiskorút, nem én!
- Ó, ne már! Ennél jobb nem jutott eszedbe?
- Srácok, szerintem itt kéne abbahagyni! – állt közénk Carter, még mielőtt ott az utcán ugrottunk volna egymásnak.
- Szerinted, miért lenne Lily-nek látomása arról, hogy én vagyok apa? Ez tök logikátlan! Ő a te barátnőd, nem az enyém!
- Mit tudom én! A bátyám vagy, neked kéne erre tudnod a választ! Hiszen te voltál az, aki kikotyogta neki, hogy le fog fagyni az öregedésünk!
- Ne hibáztass engem azért, mert olyan dolgot mondtam el neki, amitől megdől a tökéletességed!
- Tökéletességem? Ki beszél tökéletességről? Semmi jogod nem volt arra, hogy elmondd neki!
- Neked meg nem volt jogod titokban tartani előtte! Ő mindent elmond neked, te tedd meg ugyanezt neki!
- Megtanultam a leckét, nem vagyok idióta!
- Srácok!
- Nem vagy? Miattad vált Lexi Abrams démontanonccá, hogy aztán az összes angyalvérűt megölje. Beleértve a lányt is, akit szeretek!
- Persze, az egész az én hibám! Biztos az is, hogy majdnem démontanonccá váltál!
- SRÁCOK! – ordított fel Carter. Ekkor vettem észre, hogy Luke felemelte az öklét, hogy bemosson nekem egyet. Jó, a démontanoncok felhozása kicsit durva volt a részemről.
Hiányoltam valamit. Az apró, ölelő karok és a szőke fejbúb eltűnt.
Lily eltűnt.
- Hol van? – kérdeztem Carter-től, vagy bárkitől, miközben kezdtem bepánikolni.
- Nem tudom, az előbb még itt volt – mindannyian forgolódni kezdtünk, de a Francia Negyed tömege miatt a másik oldal üzleteit sem láttunk, nem hogy az én Lily-met.
- Próbáld a mobilját! – parancsolt rám Luke. Lily mobilja rögtön hangpostára kapcsolt.
- Nem veszi fel – ráztam meg a fejemet és nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom. De, nem. Lily eltűnt a szemünk elől. A szívem őrült iramban dobogott, nem tudtam megnyugtatni magamat. Hogy is tudtam volna?
- Váljunk szét! Nem juthatott messze! Ha bármi van, hívjuk egymást! – szerencsém volt, hogy Luke megőrizte a hidegvérét és tudott gondolkodni. Nekem nem ment. Három különböző irányba kezdtünk el rohanni, minden üzletbe benézve, én, pedig az érzéseit figyeltem. De nem ment. A saját aggodalmam tökéletesen elhomályosította az övét. 1 kilométeres körzetben hallottam a zenét, az összes turistát, de Lily-t sehol.
Lassan elhagytam a Negyedet, Luke-tól és Carter-től sorra jöttek az üzenetek, hogy nem látják.
A rohadt életbe!
A legreménytelenebb üzletekbe is benéztem, de sehol nem láttam a szőke fejét. Míg végül, körülbelül 1 kilométerre Delia üzletétől találtam rá. Egy félreeső helyen ült, egy lépcsőn. Egy apró dobozon dobolt, a haja teljesen eltakarta az arcát, a lábai egymás felé álltak.
Lassan közelítettem meg, de a hangom nélkül is felismerte, hogy érkezem. Felnézett rám, az arca vörös volt és vizes. A tekintete kétségbeesett.
Egy apró kavics legördült a szívemről, hogy megtaláltam, de még több száz maradt ott, a kinézete miatt. Az érzései miatt, amik korlátok nélkül áramlottak felém. Félelem, kétségbeesés, remény, szomorúság és halvány boldogság.
Gyorsan üzentem a bátyámnak, hogy megtaláltam és, hogy majd a hotelban találkozunk. Luke nem kérdezett vissza, hogy miért.
Az aggodalomtól kifulladva ültem le mellé és szinte rögtön a vállamra hajtotta a fejét. Ekkor láttam meg, hogy mi áll a dobozon.
Terhességi teszt.
A jó büdös francba!
- Gondolod, hogy... - kezdtem bele, de nem volt erőm befejezni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Lily terhes-e. Hogy apa leszek-e.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Lily és annyira közel bújt hozzám, amennyire csak tudott. – Annyit tudok, hogy marhára megrémültem, és tudni akarom, hogy ha van... bennem... valami.
- Hé – felemeltem a fejét, amikor rájöttem, hogy... szüksége van rám. Ha terhes, ha nem, rám van szüksége. – Mindent meg tudunk oldani, ha együtt vágunk bele.
- Még akkor is, ha az a gyereknevelés? – vonta fel a szemöldökét és halványan elmosolyodott. – Egyáltalán... hajlandó lennél rá? Mármint, ha... tényleg van gyerek meg minden.
- Közös életet szeretnénk, nem igaz? – nem tudtam, hogy Őt győzködöm, vagy saját magamat. Őszintén, nem tudtam magamat elképzelni apaként. 19 éves voltam, valaki ilyenkor még az egyetemen csajozik és nem démonokat öl, és azon aggódik, hogy gyereke lesz-e vagy nem. Vagyis, lehet, hogy azon aggódik, de a korombeli fiúk nem arról álmodnak, hogy gyereket neveljenek. Én sem vágytam még arra. Évek múlva? Igen. És akkor is csak Lily-vel. De még csak egy hónapja volt az enyém. Több időt szerettem volna csak vele tölteni.
- Jaj, ne már! Mindketten tudjuk, hogy ez nem a „gyereket akarok veled nevelni, kicsim" hangod! – meglepett, hogy mennyire átlát rajtam. Elnevettük magunkat, mintha ez lenne a legnormálisabb téma az egész világon.
- Igazad van, ez a „szeretlek, és mindig melletted fogok állni, akármi történjék is" hangom – megpusziltam a halántékát. – Együtt megoldjuk ezt az egészet, oké?
- Oké.
A hotelban Lily rögtön elvonult a fürdőszobába, hogy elvégezze a tesztet, én, pedig csatlakoztam a barátaimhoz, akik éppen sört kezdtek vedelni.
- Kérsz egyet, haver? – kérdezte tőlem Carter. Nem volt szokásom, de igent mondtam.
- Mi az alkalom? – kérdeztem, miután a Sárkányok Háza tulaja odaadta az üveget.
- „Ashton apa lesz, hurrá"? – vetette fel az ötletet Car, mire fejbe dobtam egy párnával.
- Inkább „egyszer mind apák leszünk, hurrá" – vágta rá Luke. Savanyúan elnevettem magam.
- De miért én először? Én vagyok a legfiatalabb – vettem tréfára a dolgot.
- Neked van komoly barátnőd, Mr. 19 és fél éves – horkant fel Carter.
- Hé, Virágszál, te kérsz piát? – kiáltott Luke a fürdő felé. Lily egy másodperc múlva kidugta a fejét.
- 2 perc és kiderül, hogy terhes vagyok-e. Ha nem, határozottan kérek piát – Lily nekidöntötte a fejét az ajtónak, és két másodpercenként nézte meg a telefonját.
- Ennyi is volt a híres terhes teszt kitöltése? – nézett rá a barátnőmre Carter.
- Te vagy a tudós, tudnod kéne, hogy a pisilés, nem nagy tudomány – Lily csípősen válaszolt, Carter, pedig a szívére tett a kezét, mintha Lily belelőtt volna.
- Miből gondoljátok, hogy a teszt egyáltalán kimutatja? – kérdezte Luke.
- Már vártam, hogy megkérdezitek. Az angyali magzatok fejlődése sokkal gyorsabb, mint az emberieké. Mivel tegnap történt a dolog, ezért mostanra a magzat körülbelül egy hónaposnak felel meg, így igen, a teszt kimutatja – válaszolt Carter tudósosan, mire mindannyian fintorogtunk egyet.
- Valljuk be, ez elég ijesztő – vallotta be Lily és a hasára tette a remegő kezét.
Ekkor csipogott a telefonja.
- Az igazság pillanata – suttogta maga elé, én, pedig feszülten figyeltem. Nem tudtam, hogy miért szorítok, hogy terhes legyen vagy azt, hogy ne.
Lily egy pillantást vetett a tesztre, majd még egyet a papírra, ami gondolom, hogy egyfajta használati útmutató volt.
Hogy teljességgel őszinte legyek, nem akartam 19 évesen apa lennie. Tényleg nem. De, ha megeshetett a dolog, akkor nem fogok hátat fordítani a feladatnak.
- Beszélhetek veled? – kérdezte, mintha lenne jobb dolgom, mint megtudni, apa leszek-e. Sosem féltem attól, hogy démonokat kell ölnöm. De attól, hogy megtudjam, gyerekem lesz-e, rettegtem.
Csak bólintani voltam végül képes, mire Lily magával húzott a szobánkba.
- Oké, jó hír: nem vagyok terhes – Lily megeresztett egy mosolyt, amitől úgy döntöttem, hogy nekem is engedélyezett. Leült az ágy szélére és kissé kétségbe esve nézett fel rám.
- Rossz hír: még mindig nem tudjuk, hogy ki van benne a látomásban – összegezte végül a mai napunkat. Engem nem igazán érdekelt a látomás, ha egyszer meg akar történni, hogy én vagy Luke apák leszünk, tudni fogunk róla. Főleg, hogy egyszer mindkettőnkkel meg fog történni és mivel Luke valóban nem perverz, sanszos, hogy először velem.
De nem zavart. Ez is része a boldogon éltek, míg meg nem haltaknak, nem?
Egy gyerek nem zavart volna, akartam gyereket, ki akartam találni, hogy vajon mit örökölhetett tőlem és mit Lilytől, játszani akartam vele. Apa akartam lenni. Egyszer. De nem akkor, amikor az életünk így is a feje tetején áll. Azt akartam, hogy a gyerekem ne egy háborús időben jöjjön világba, ahol kérdés, hogy élünk vagy meghalunk.
- Hé! – kapta el Lily az egyik kezemet, ezzel visszarántott a valóságba. – Min gondolkozol?
Leültem mellé, és magamhoz húztam.
- Azon, hogy milyen gyerekeink lesznek – mondtam ki őszintén. Lily nem tudta leplezni a meglepődését. Éreztem, hogy az ajkába harap és ezen keresztül is elmosolyodott. Néha nem voltam tisztában azzal, hogy két és fél évvel fiatalabb nálam. Néha, eszembe sem jutott, hogy mennyi fájdalmat kellett átélnie ilyen fiatalon. Mennyi fájdalom, csak azért, mert egy nephilimnek lett teremtve.
- Szóval, lesznek gyerekeink? Így, többes számban? – felemelte a fejét a vállamról és eltűrt a füle mögé egy tincset.
- Naná, a kis szőke gyerekeknek kell játszótárs. Nem hagyhatjuk, hogy mindig Luke kölykeivel játszanak – mondtam teljesen meggyőződve az egészről. Lily elnevette magát.
- Miből gondolod, hogy kis szőke gyerekek lesznek? – kérdezte gúnyosan Lily. A saját hajamra meg az övére mutattam. A DNS-eknek hála, elkerülhetetlen, hogy kis szőke gyerekeink legyenek.
- Miből gondolod, hogy egyszer nem jössz rá, hogy nem én vagyok neked a jó, hanem Carter? – kérdeztem kellően lehalkítva a hangomat. Később akartam feltenni ezt a kérdést, nem akkor, amikor túl vagyunk egy terhes vagy nem kérdésen. De muszáj volt feltennem.
- Delia azt mondta, hogy a Sorsom Carter-hoz köt. Ez így van. De azt is mondta... - Lily nem nézett rám, hanem az ujjával mintákat rajzolt a pólómra. Végtelen jeleket. Ugyanolyan halkan és megfontoltan beszélt, ahogyan én az előbb. -... hogy Isten akarata hatalmasabb, mint az angyaloké. És Isten azt akarja, hogy veled legyek. Én is veled akarok lenni. Veled akarok kis szőke gyerekeket nevelni, amikor majd itt lesz az ideje. Veled akarom leélni az életemet, még akkor is... - nem volt képes befejezni a mondatot és nem is kellett. Ha nem találunk megoldást az öregedésre, az egésznek semmi értelme. Semmi értelme, hogy eljátsszam Lily egyetlen életét, egyetlen esélyét.
- Lily – mondtam a nevét, hogy figyeljen rám. Rám nézett, gyönyörű, ártatlan, kék szemével, pont úgy, ahogyan először a Fekete Lyukban is. Mintha a pillantása keresztül lőtt volna rajtam és a vesémig látott volna. Látta minden egyes hibámat és tettemet, minden egyes érzelmemet. Minden értelmet nyert a tekintetében. A tenyeremet a hasához emeltem, még ha nem is volt ott semmi, lehetett volna. A hüvelyujjammal megsimogattam a pocakját, elképzelve, hogy milyen lenne, ha.
- Ígérem neked, hogy megtalálom a megoldást. Mindenre megtalálom a megoldást.