Megjegyzés: a fejezetet két részre osztottam, hogy ne legyen annyira tömör, és hogy egy kicsit izguljatok :) Ez a vége, srácok-lányok, az utolsó fejezet első része. Még hozom a második részegységét, aztán még tervezek egy epilógust; és ezzel a történet véget ér. Jó olvasást addig is! Remélem, tetszeni fog!
- Sok sikert, srácok.
- Sok sikert mindenkinek.
- Az Angyal legyen velünk.
- Ég áldjon, Alec.
- Ég áldjon, Clary.
- Izzy, sok sikert.
Az Intézet szobája megtelt a szobormerev álarcok mögül felhangzó, aggodalmas búcsúszavakkal. Alec és Luke kezet rázott, Clary Magnust ölelte át. Simon Izzy kezét fogta, mélybarna szemeinek halott csillogása mögé rejtve félelmét.
Maryse már elment, őt hagyták meg az Intézet fejének, aki, ha tervük balul sülne el, majd New Yorkra, a megmaradt Nephilimekre és a mondikra vigyáz.
Végül a tervet nagy nehezen összekovácsolták, és még melegében akarták végrehajtani. A csapatot két részre osztották: Clary, Simon és Luke Lilith eltakarítására vállalkozott; bár Claryt csak nagy nehézségek árán lehetett lebeszélni Jace megmentéséről; angyali erőit azonban úgy gondolták, a Pokol legmélyebb bugyrában csak bajosan tudná hasznosítani.
A pokolbéli keménymagot Alec, Magnus és Izzy alkotta, megtörhetetlen triójuk és kis csapatuk talán nagyobb titokban tud majd átkelni Edom pusztaságán, mint egy magasabb létszámú különítmény. Maia, mint falkája bétája, az alfa hiányában vezeti és a végsőkig védelmezi a New York-i falkát.
Így Alec irodájának falai a búcsúszavak szomorú, ám tehetetlen megfigyelői maradtak.
Nemsokára a portálok csattogása elnyomta a szívük nehéz kattogását zörgő mellkasukban.
***
Lorenzo Asmodeus előtt térdepelt, ajka fáradt grimaszba szaladt. Amint elmondta a sürgető információkat, elgyengülve elterült volna a földön; de még tartotta magát. Le-lecsukódó szemhéjai mögül pislogott fel a mesterére, akinek olyan öntelt vigyor terjedt szét az arcán, amelyre már hosszú évszázadok óta nem volt példa.
- Á, Rey, nem is hozhattál volna szebb hírt. Tényleg.
Lorenzo hallgatott, lelki szemei előtt egy svédasztalos reggeli és egy pihepuha ágy lebegett, semmi más. A becsvágy konokul kísértő felhőit elfújta felőle a kimerültség és az éhség súlyos szele.
- De Rey... arra gondoltam, amíg Magnus fiam nem ér ide... már el kell kezdenem a rituálét. Lucifer nagy falat lesz, sok energiát követel.
Lorenzo nem hallotta ki a fenyegető élt Asmodeus hangjából, csak fáradtan bólogatott. A háttérben halk nyöszörgés hallatszott; a szőke hajú Jace a földön térdelt, és nagyon igyekezett elfojtani magában a fájdalmas kiáltásait. A boszorkánymester a fiúra pillantott, és átszaladt rajta a sajnálat hulláma; ám jelen pillanatban saját magát jobban sajnálta, így elkapta a tekintetét a szenvedő Herondale-ről.
- Te is halhatatlan vagy, Rey... s bár nem vagy a fiam, de az energiáid azért érnek valamit.
Lorenzo felkapta a fejét, és szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől. Most hallucinál? Asmodeus, a mestere komolyan arra céloz, amire sejti?
- Szóval Rey... állj fel. Kellesz a rituáléhoz.
Rey felállt, remegő lábai alig engedelmeskedtek neki.
- Végig ez volt a célod... végig az orromnál fogva vezettél, hogy áruljak el mindent és mindenkit, akiben hittem, a szebb posztért és a nagy erőkért, amiket ígértél... ez volt a célod, hogy amikor elvégzem a feladatot, feláldozz...
- ... a nagy Célért, Lorenzo – kacagott fel Asmodeus, kacagása undokul visszhangzott a pusztaságban. – És most gyere, mert Lucifer vár rád és az erőidre!
Lorenzo összeszorította fogait, és nagy nehezen kipréselte:
- Azt aztán várhatod, Asmodeus mester.
És még mielőtt a démoni férfi akárcsak felfoghatta volna hűséges szolgájának számára érthetetlen szavait, Lorenzo egy fájdalmas kiáltással később eltűnt Edomból.
Asmodeus nem akarta megállítani. Ahhoz túl jó kedve volt. Így kaján vigyorral Jace felé fordult:
- Hé, Herondale! ...
***
Lorenzo egyenesen Lilith démoni templomába vánszorgott. Még épp elérte az ajtót, de ott térdre esett, és arccal a földre zuhant.
- Ki az, Jonathan? Ki van a küszöbünkön? – kérdezte a dallamos női hang. Egy fiúé követte:
- Ez a boszorkánymester, anyám. De valami baja van.
- Nem érdekel a baja. Hozd ide.
Jonathan felemelte a pihekönnyű Lorenzót, aki már egyáltalán nem bírt talpon maradni, és Lilith lába elé dobta. A boszorkánymester nagyot nyikkant a márványon, és ez a nyikkanás térítette őt észhez még annyira, hogy meg bírjon szólalni.
- Úrnőm, híreim vannak. Híreim...
Lorenzo elájult. Már nem bírta tovább a szervezete, a rengeteg elveszített energiától rongybabaként hullott a padlóra.
Hosszas pofozgatás és rázogatás után a férfi végre kinyitotta a szemeit, és remegő ajkakkal beszélni kezdett.
- Úrnőm. Asmodeus tervei szerint megidézi Lucifert, hogy letaszítson mindenkit. Jace is azért van nála, hogy magához csalja Magnust, akinek az energiáit fel akarja használni Lucifer megidézéséhez.
Lilith szinte világított a dühtől.
- Hogy mit akar? – sziszegte, mire még a démonok is behúzták a nyakukat. – Hogy mit akar az a szerencsétlen? Megidézni Lucifert?! Jonathan! – fordult remegő dühvel a fiához. – Te tudtál erről? Miért nem mondtad el a teljes tervét? Nem erről volt szó!
Sebastian szeme megtelt rémülettel.
- Nem tudtam, anyám! Nem tudtam erről!
Lilth felállt, és forrongó háborút indított a bútorok ellen, akik ugyan semmit sem vétettek, de valamilyen szinten levezették az Úrnő végtelen dühét. Eltörte a gránit asztalt, csapása alatt atomjaira hullott szét. Felborított egy széket, ami karja lendületétől millió darabra esett szét. Beleütött a falba, ahol a végigszaladó repedés nyomán faldarabok és vakolat hullott szerteszéjjel. És közben üvöltött, mint a sakál, gyönyörű női szopránja eltorzult. Lorenzo ismét elájult, Sebastian belerúgott a rongyként elterült testébe, ami így egy elfeledett sarokba görgött; majd az anyjához rohant, és lefogta a karjait.
- Anyám! Elég ebből! – kiáltotta. – Ezzel nem segítesz semmin! Le kell mennünk, és el kell látni a baját! Siessünk!
Lilith nagy levegőt vett, mellkasa hullámzott a sebes légvételektől, majd fiára emelte sötét, most tűzzel vibráló tekintetét.
- Igazad van, Jonathan. Jobb lesz sietni.
Lilith ismét felkiáltott, valamiféle ocsmány nyelven, és a padlóban egy szabályos kör nyílt, amely elnyelt mindenkit, aki csak a sugarában tartózkodott.
A templomra ráborult a csend.
***
Clary, Simon és Luke elegánsan landoltak a különös, démoni templom maradványai előtt, ahonnan már egyszer indult egy démontámadást a városra. Clary gyanúja szerint Lilith itt tartózkodik, jelen pillanatban is; így nagy levegőt véve határozottan caplatott a démoni templomajtó felé. Simonék aggodalmasan követték.
Az ajtó csikorogva tárult fel. Clary szemében azonmód aktiválódott a rúna, és éles látása végre kivette a felborogatott asztalokat, a széttört székeket, a falakon szétmázolt, fekete masszát, amit szaga alapján vérként azonosítottak. Egy helyen a falból is eltűnt egy jókora darab; mintha valaki hatalmas erővel beleöklözött volna, és az erőtől a fal kiszakadt volna. Mindhármukat kirázta a hideg.
A szag elviselhetetlen volt. A rothadásszag és a régen bűzlő vér szaga elkeveredett a bőr súlyos illatával, felforgatva a látogatók üres gyomrát; a vaskos bűz úgy ült a templomban, akárha önálló gondolatokkal rendelkező démonok lennének.
A templomot felforgatták, majd kongó ürességében elhagyták, sietve és cseppet sem vigyázva a nyomaikra.
- Mi a fene történt itt? – adott hangot Simon a mindhármukat foglalkoztató kérdésnek, majd kiáltott fel röviden, miután belerúgott a lába előtt heverő, felborított gyertyatartóba.
- Lilith nincs itt – jelentette ki Clary teljes bizonyossággal csengő hangon. Boszorkányfényét az elhagyatott trónra emelte, ami a terem végében állt, majd rátette a kezét. Képek villantak fel a szeme előtt; arról, hogy alig pár perccel ezelőtt valaki ült itt, és az nem más volt, mint Lilith. A képek további folyásában a dühödt Démonkirálynőt látta, amint végigpusztít a termen, majd viharosan elnyeli őt a föld, magával rántva egy tucatnyi felfegyverkezett démont és egy vékony, szőke hajú figurát a feneketlen sötétbe.
„Clarissa, Lilith Edomban van. Siess!" – susogta egy hang Clary fejében, és a képek áradata kiszaladt a fejéből, akárha sose lettek volna ott.
- Elkéstünk – jelentette ki Clary. – És most hogyan jutunk le?
- Hová? – ráncolta Luke a homlokát.
Clary kínosan kisöpörte a hajat a szeméből.
- Ithuriel beszél hozzám, és szerinte Lilith már Edomban van. Alig pár perce ment le.
- Jók ezek az angyalpajtások.
- Simon!
Ekkor hallották meg a nehéz, szaggatott légzést valamelyik sötét sarokból. Clary előrántotta szeráfpengéjét, majd óvatos mozdulatokkal megközelítette a földön szuszogó rongycsomót.
- Lorenzo?! – kérdezte döbbenten a lány, miközben lehajolt a testhez. Rey rángatózott, és nehezen lélegzett, a bordáit tapogatta.
- Cl.. Clary – sóhajtotta a férfi.
- Mit keres maga itt? – vakkantotta oda Luke gyanakodva, közelebb hajolva a testhez. Simon gyomra hangosan kordult a kiömlött vér émelyítően édes szagára.
- Lucian – sóhajtott egy újabb, hatalmas légvétellel a boszorkánymester. Clary aggodalmasan vizsgálgatta a sebeit, de azok nem tűntek annyira vészesnek, ami magyarázná a boszorkánymester félholt állapotát.
- Mit keres maga itt? -ismételte makacsul Luke, bajosan rejtve forrongó dühét.
- Belefáradtam ebbe – hörögte Lorenzo, nehezen formálva a szavakat. – Belefáradtam ebbe az életbe...
- Miről fecseg? – Clary most a fejét vizsgálta, hátha a koponyája sérülése miatt beszél félre a férfi.
- Hazugság az egész élet – nyöszörögte Rey. – Csupa hazugság...
Clary rosszat sejtett. Kezdte megérteni a boszorkánymestert.
- Ha varázsol nekünk egy portál Edomba, enyhítőbb körülményei lesznek a tárgyalásán, Rey – csikorogta, miközben talpra állította a rongyos alakot. Rey nem szólalt meg, összeesni készült.
- Ide figyeljen – mondta Clary azon a hangján, amitől még Simon is összehúzta magát. Luke Clary vállára tette a kezét, de a lány dühösen lesöpörte magáról. – Nyisson portált Edomba! Most! Ha nem teszi, már viszem is a Klávé elé, meg az összes elárult boszorkánymester elé! Hall engem?!
- Clary, nyugalom – csitította Luke, hasztalanul.
Rey feje előrebillent, majd a kezében megjelent egy flaska. Gyorsan felhajtotta belőle az utolsó cseppeket, majd a flaskát félredobva egy fekete pentagrammát kezdett a földre mázolni. Claryék gyanakvó tekintettel kísérték.
Lorenzo még ki bírta nyögni: - Álljanak a pentagrammába.
Clary habozás nélkül beleállt, Luke aggodalmas képpel topogott. Simon azonmód Clary mellé lépett.
- Srácok – kezdte Luke - , ez nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Ha magára akarod hagyni Jace-t – sziszegte Clary, mint egy kígyó - , akkor azt tedd egyedül.
Luke megadta magát. Egy villanással később eltűntek a templomból. Alig pár másodperccel később Rey hatalmas csattanással zuhant a padlóra. Szájából vér szivárgott.
***
Magnus sötét portáljából kilépve egy még sötétebb helyen találták magukat. Narancsszín lángok csaptak fel időnként az ég sötét hátterében, gyér fényforrásként szolgálva a belépőknek.
Alecet követték, akinek a határozottság lángja olya erőteljesen sütött ki a szeméből, mintha csak zseblámpa lenne. Izzy Magnus karjába kapaszkodott, egy ösztönös mozdulattól vezérelve, ám amint észrevette magát, azonnal elengedte a férfit.
- Alexander, tudod, merre megyünk? – kérdezte meg Magnus a hosszas hallgatást megtörve. Körbepillantott: a táj monoton egyhangúsága lelombozta, a levegőben hóként szitáló hamu betemette jókedvét. Időnként dűnék emelkedtek a magasba, amelyek mintha a vörösen izzó égig nyúltak volna. Elnyújtott kiáltás harsant az égen. Magnus akaratlanul is összehúzta magát.
- Nem – jelentette ki Alec, továbbra is buldózerként törtetve a pusztaságban. – Jace-t követem. A jelzéseit. A kötelékünket.
- Aha – nyögte Magnus, az utolsó pillanatban fogva vissza a hitetlenkedő horkantást, amit legszívesebben hallatott volna.
Nem is telt bele sok időbe, mire meglátták a romszerű építményt, lángcsóvák csaptak a magasba az oldalain. Füst terjengett vaskos kéményeiből, mintha csak valami gyári munka zajlana a romos falak között. Magnus ezt erősen megkérdőjelezte; ez csak a látványért füstölög. Asmodeus nagyon drámai lélek.
Mielőtt még látótávolságon belül értek volna, Alec megállt, társait is erre kényszerítve. Szó nélkül fordult Magnushoz, ragadta meg a kezeit, és nézett beszédesen a szemébe.
- Alexander. Ne aggódj. Komolyan gondoltam.
- Magnus... mi van, ha nem tudjuk legyőzni? Ha tehetetlenül végig kell néznem, amint téged...
- Alec. Bízol bennem?
- Hogy kérdezhetsz ilyet egyáltalán? Az életemet is rád bíznám.
Magnus szeretetteljesen megszorította Alec kezében tartott kezét, szomorúan rámosolygott.
- Akkor menjünk. Mert én is hiszek benned, hogy képes leszel rá.
Egy röpke másodperc erejéig összeérintették homlokukat, majd elléptek egymástól. Alec aztán húgához fordult, gyors puszit nyomva arcára.
- Akkor nyírjunk ki egy nagyobb démont.
- Nyírjunk – erősítette meg Izzy vigyorogva. – Ezért öltöztem ki ennyire – lobogtatta meg karkötőit, késsé alakítható tűsarkúival nagyot dobbantva a poros földön.
A por felemelkedett, rejtélyes felhőbe burkolta őket, elrejtve alakjukat a romos épület ajtajában megjelenő Asmodeus kíváncsian csillogó szemei elől.
A porfelhőből sejtelmesen bukkantak elő. Alec felajzott íjjal, hátán több tucat rúnával megspékelt nyílvesszővel. Izzy kihívóan csattogtatta korbácsát, majd megzörgette az övében megbújó tőröket, fémes csilingelésük kísérte a pattogó elektrumkorbácsot.
Magnus ragyogott. A mágia felhője körbeburkolta, ragyogó gömbbe zárta magas, karcsú alakját, körülötte a levegő vibrált, szinte égett. Gyűrűin végigszaladt a mágia tüzes szikrája.
Magnus lépett előre, úgy égve, mint az esthajnalcsillag a sötét horizonton. Asmodeus elképedve nézte fiát, meg sem szólalt.
- Apám – jelentette ki hűvösen csengő hangon Magnus. – Azért jöttünk, hogy visszaadd nekünk, aki hozzánk közel áll és aki a világot jelenti annak, akit szeretek. Jace Herondale-ért.
Alec fenyegetően Magnus mögé állt, íjával egyenesen célba véve a démon gyenge pontját; a bordái alatti aprócska pontot. Isabelle szeme késként vágta át a köztük lévő távolságot.
Asmodeus döbbenten felkacagott, zajosan tapsolva is hozzá, mint aki egy cirkuszi előadás kellős közepén találta magát. Szája hol kinyílt, hol bezárult, mint aki nem tudja eldönteni, hogy az előtte megjelenő jelenséget lekommentálja-e vagy sem.
- Miket meg nem érek én! – kacagott fel végül, a térdét csapkodva nevettében. – Miket meg nem érek...
- Hol van Jace? – kérdezte gyűlölettől összeszűkült szemmel Alec, kilépve Magnus mögül, aki hasztalan próbált Alec elé helyezkedni.
Asmodeus tátott szájjal nézte Alecet, ám a szája nem a csodálkozástól vagy a félelemtől, mint inkább a röhögőgörcstől volt nyitva.
- Én ezt nem bírom – nyihorászta Asmodeus, továbbra is a térdét csapkodva. Már a szeméből törölgette a könnyeket. – Egy Nephilim fenyeget engem, még egyszer mondom, engem, a saját otthonomban, azért a zsák trágyakupacért, amit a kért fiúcskából hagytam. – Vihogva mutatott az épület árnyékába. Szinte alig látták meg a természetfeletti sötétségben kuporgó, megtört alakot, akinek az egyetlen felismerhető védjegye a szőke haja volt. Jace fel sem nézett rájuk, szomorúan meredt maga elé a földre, mint aki tudatában sincs már a külvilágnak. Alec szíve megtelt bánattal és mérhetetlen haraggal; Izzy foga hallhatóan csikorgott a megaláztatásra.
- Add ki nekünk Jace Herondale-t, és békén hagyunk.
Asmodeus, úgy tűnt, bele fog pusztulni a röhögésbe. Valószínűleg évszázadok óta nem röhögött ilyen jót, mint most. Magnus kezdte elveszíteni a türelmét, előrébb lépett, könyökével ellökte Alecet az útból, majd egy szikrázó tűzvillámot küldött apjára. Asmodeus, továbbra is vihogva, könnyedén elhárította a ráérkező villámot, majd egyet legyintve megfordította útját, és visszaküldte egyenesen a feladónak. Magnus úgy repült hátra, mint egy tehetetlen rongybaba, hatalmas puffanással landolva.
Alec azonnal lőtt. Asmodeus a levegőben kapta el a felé szálló nyilat; Alec szerencséje csupán annyi volt, hogy Izzy gyorsan kapcsolt, és a földre taszította a bátyját. A nyíl átszelte a levegőt, pontosan ott, ahol az imént Alec feje volt.
Isabelle hősiesen nekirontott a démonnak, harcias csatakiáltással vetette rá magát a levegőből, előkapva szeráfpengéjét. Izzy egy fémes csattanással később a démon lába előtt hevert, karja természetellenes szögben hátracsavarodott. Kétségbeesett sikoly hagyta el az ajkát, mire Alec azonnal felpattant. A húga sohasem sikít. Soha.
Alec, rohama előtt maga mögé pillantott: Magnus a földön hevert, vagy öt méterre tőle, ruhájából füst szállt fel. Izzy Asmodeus lábánál, a férfi éppen el akarta taposni, mint egy nagyobbfajta csótányt. Alec dühödten morogva kapta elő saját pengéjét, lendületét ugródeszkának használva rontott rá a démonra, aki, akárcsak egy legyet szokás, egészen egyszerűen lecsapta a fiút a levegőből. Alec nagyot nyekkent, amint földet ért, a becsapódás erejétől elvesztette az eszméletét.
Magnus tántorogva felállt. Már nem ragyogott, a különleges varázsgömb, ami eddig körbefogta, nyomtalanul eltűnt. De a férfi nem habozott, újabb villámmal akarta sújtani apját, aki azonban mérhetetlen könnyedséggel legyintett, mire Magnus a földre vágódott.
- Hogy lehettél ennyire ostoba, fiam? – lépkedett Magnus látszólag élettelenül heverő testéhez Asmodeus, majd lehajolt mellé, mintha csak meg akarná simogatni a fiát. – Hogy hihetted, hogy a saját birodalmamban ellenem fordulhatsz? Hisz az energiáimat Edom adja, és amíg ez a hely áll, és nem gyengülök, drága fiam. – Hangja gúnyos, sértő éllel vágott bele Magnus hallójárataiba. Válaszolni akart, de nem bírt. – Ó, Magnus, azért ennél okosabb lehettél volna. De a szereteted, amint azt már megbeszéltük, a mélybe rántott, az indokolatlan kétségbeesésbe. Elismerem, az azért egy jó húzás volt, hogy egy tucat boszorkánymester energiáját egyesítetted magadban; most bizonyára ők is szenvednek, érzik a vereséged ízét. Vajon hány boszorkánymester barátod kockáztatja most érted az életét ezzel? Ó, de kár, de nagy kár értük is. – Asmodeus karmos keze fel-alá járt Magnus hátán, mintha csak imitálná a gyengéd simogatást. Magnus undorodva húzódott volna el, ha bírt volna. Így csak némán tűrt, örülve, hogy a figyelem legalább elterelődött a Lightwoodokról. - Igazából csak még könnyebbé tetted a dolgom, fiam. Ennyi energiától, amennyit belőled felszabadítok, Lucifer szökdécselni fog örömében. Ezt illendő megköszönnöm neked. Köszönöm, kisfiam.
- Nem szívesen – nyögte Magnus, port nyeldekelve a földről.
Asmodeus felnevetett, majd Magnus vékony testét felkapta, és a romos épület felé vette vele az irányt.
- Itt az ideje, hogy végre beteljesítsd a végzeted, Magnus Bane.