Az asztalnál ültünk, egymás mellett. Valami megváltozott az éjszaka óta, amikor megígérte, hogy feleségül vesz. Mintha máris megtette volna, úgy éreztem a felesége vagyok. Egy futó pillanatig jött, hogy megfogjam a kezét és úgy lépjek ki vele a világra. De aztán mégsem tettem. Csak egy jött ment gondolat volt, furcsa is lett volna. Valahogy sosem éreztem szükségét, hogy romantikusan kézen fogva járjunk. Amúgy sem tehettük volna meg, hogy kimutassuk az érzéseink. A szemem sarkából figyeltem a vörös hajú férfire.
Elmosolyodtam csendben. Milyen furcsán szól ez a szó? Fele...ség. Hux fele én vagyok. Ez tetszik. Ahogyan az is, hogy ketten teszünk ki egy egészet. Elismerem, többször is kicsit nyálasan mosolygunk párszor egymásra a vallomása miatt. Egyszer mi is hasonlítunk egy szerelmes párra, elvégre az Első Rendben egymásra sem nézhettünk.
A reggeli kínos csendjét apa szakította félbe, aki hirtelen felszólalt:
- Hux-ot kivinném egy kicsit a partra, megmutatom, mivel foglalkoznak itt az emberek.
Volt valami másodlagos üzenet ebben a kijelentésben, amit nem értettem, de rosszat sejtettem. A zsigeremből jövő válasz az volt: nem. De az a baj, hogy ez még csak kérdés sem volt, hiszen apám kijelentette a tervét, semmilyen ellenszegülést nem tűrve. Csak gondolta jobb ha tudjuk, hogy elviszi Hux-ot. Féltem, hogy ebből valami nagyon rossz fog kisülni.
Az, hogy meglepődött és nem jött neki, hogy elhiggye, az nem elég ahhoz, hogy kifejezzem, milyen arcot vágott. Hux megijedt, az arca rémült volt és merev. A kezem megkereste az övét az asztal alatt és biztatóan megszorítottam a kezét. Én is bizonytalan arcot vágtam, nem akartam elengedni vele különösebb okok miatt, de hát nem volt mit tenni.
Egyikünk sem reagált a szavaira, egyszerűen belénk szorult a szó. Úgy viselkedtünk, mintha egy felettesünk szabta volna ki a parancsot. Gombóc volt a torkomban, féltettem elengedni, aggódtam ez milyen hatással lesz rá. Feszültséggel telített levegőt szinte tapintani lehetett.
-Délére jöjjetek vissza. - mondta mosolyogva anyám.
Irigyeltem a nyugalmát.
X
Tűkön ülve vártam, hogy visszatérjenek végre. Jóval eltelt dél, mire hazaértek. A műhelyben hallottam kolompolást, apa Hux segítségével a kikötötték a hajót a partra. A vörös hajú férfi kitámolygott a hajóból és annyira sápadt volt, hogy azt hittem összeesik. Az arca érzéstelen volt, de belül éreztem az érzései hullámait. Gyorsan megkerestem apám arcát is, de az övé is pont olyan olyan zárkózott volt. Bármit is beszéltek a tengeren egymással, ott kell maradjon és nem szabad beszélni róla. Az ajkam martam és alig vártam, hogy egyedül kapjam a férfit. Az ing a mellkasán cseppekben volt pecsetelve tengervízzel. A vörös tincsek a homlokához tapadtak és amikor a szemünk végre találkozott látszott hogy hatalmas kő esett le a szívéről most, hogy lát.
Köszöntöttem őket, apám arca felvillanyozott lett. A kezében két friss hal lógott horgon, bement a házba, hogy letegye azokat. Kaptam az alkalmon, hogy félrevonjam Hux-ot a mólóra és kifaggassam.
- Mi volt apával?
Hux sóhajtott, az ajka szemmel láthatóan nagyon keserű volt. Leültünk a farönkökre és a férfi kerülte a tekintetem. Bennem egyre csak nőtt a bizonytalanság, csak remélni mertem, hogy apám csak nem bántotta Hux-ot...
- Megmondta rendesen, mit gondol rólam. - felelte Hux - Nem tudtam jó benyomást tenni rá, sajnálom.
Egy emberi kudarcként tekintett magára, mert nem tudott apámra. Nem az ő hibája volt, hogy ennyi előítélet van benne. Dühös voltam apára, hogy esélyt sem adott neki, hogy ennyire kiosztotta. Annyira meg akartam tudni miket vágott a kapitányom fejéhez, amitől a földbe döngölte. Elég volt egy rossz szó, és az ingatag kapcsolatuk összedőlt. El tudom képzelni Hux mit érezhet most, hogy ő soha egy apának sem tud megfelelni, ez az ő átka. Mindenkinek jut egy teher, ezért nem igazságos, hogy egyeseknek azért több jut.
- Azért, mert első rendi vagy? - kérdeztem vissza zaklatottan - De anya szerint meg fog változni a véleménye rólad.
Próbáltam valahogy biztatni, de ez sem volt erős reménysugár. Hux arca kicsit megváltozott, egy fél fokkal lankadt a keserű mosoly, de a tartás a szemében nem tűnt el. Olyan bizonytalan ez az egész helyzet, azt hittem itt minden kétségem el fog múlni, de csalódnom kell. Kijutottunk az Első Rendből, ahol nem lehettünk együtt, egy olyan helyre, ahol szintén nem lehetünk egymáséi. De én csak azt tudom, hogy most ki kell tartanunk egymás mellett.
- Anyád miket mondott rólam? - kérdezte csendben.
Láttam belül, hogy azért ettől még vigasztalhatatlan, kérdése hiába reménykedő volt. Mindketten pesszimisták vagyunk, mert az élet erre tanított meg minket, hogy ne számítsunk jóra. Édesanyám naiv jóindulata pedig ennek merőben ellentmond.
- Csakis jókat. - bíztattam teljes erőmből - Mert nem vagy rossz ember, Hux. Apa is majd túlteszi magát rajta, hogy honnan való vagy.
Hux jogosan gondolhatja azt, hogy könnyű nekem beszélni, hiszen nekem nem kell megfelelnem senkinek, a szeretetük élvezem erőfeszítés nélkül. Rosszul is érzem magam emiatt, hogy nem tudok eléggé a cipőjében lenni és segíteni neki valahogyan. És ezt ő is tudja, sőt, szerintem merőben neheztel rám emiatt. Vagy ha nem is bosszantja, azért frusztrálja. Elfordult tőlem és egyet fújt, végre egy pillantra kiengedte a haragját.
- Nem, Lena, nem csak azért. Azt hiszi kényszerítettelek, hogy szeress... Olyan dolgokat mondott a szemembe, hogy...
Még, hogy Hux kényszerített arra, hogy szeressem? Tudom, hogy apám mire gondolt, hogy nem-e zsaroltak meg egy éjszakára, de ez sem merült fel. Nem is tudja min mentünk át, de vádaskodik. A lényem egy része mégis makacsul védi, mert ezt érzem helyénvalónak. Nem tudta bejezni, túlságosan fel volt zaklatva. Ráncolta a szemöldökét és rázta a fejét, a keze ökölbe szorult. Nekem pedig elszorult a torkom, a helyzet már tettet követel, az apám nem tehet ilyet vele azt már nem engedem. Az ajkam egyenes vonalba húztam és minden mérgem egy mondatba sűrítettem.
- Beszélek vele.
Már fordultam is volna sarkon, hogy a házba rontsak be, de Hux megragadta a karom és visszahúzott.
- Nem kell, kibírom. Én kibírom. - erősített meg újra - Csak azt bánom, hogy nem fog így beleegyezni, hogy elvegyelek. Azt mondta figyelni fog, hogy lássa, mit akarok tőled.
Hux húzta a száját, de erre már nem válaszoltam, lassan pislogott és gondolataiba zuhant. Hagytam, hogy magához húzzon és egy rövid csókot nyomtam az ajka szélére. Úgy éreztem, sajog a szívem, ha csak ránézek. Két tűz között voltam, nem akartam egyiket sem bántani: sem a férfit, akit szeretek, sem apámat. Valahogyan meg kell békítsem mindkettőt.
- Védeni akar biztosan. - magyarázkodtam kisvártatva - Egy rossz ember is lehetnél.
Azt hittem ezzel egyet fog érteni, de Hux csak fújt egy nagyot és ráncolta a homlokát. Tudom, hogy ő belül semmilyen embernek tartja magát, szinte sehogyan nem viszonyul magához, nem látja a helyet a fény és sötétség skálájában.
- Engem csak gyűlölnek az apák, mind. - sóhajtotta melankolikusan.
Akkor vettem csak észre, hogy mennyire fáradt a szeme, ekkor jut csak eszembe, hogy Hux meg nem épült fel teljesen és a sebe gyengíti. Szent elhatározásom lett, hogy lebeszéljem az idegeskedésről és ágyba dugjam. Nem tesz neki jót, ha felkavarják. Én pedig, míg alszik, kezembe veszem az ügyet. Mióta csak elhagytuk az Első Rendet úgy érzem én védem jobban, mintha felelősséggel tartoznék, mert elrángattam.
- Kérlek, Hux, ne gondolj most erre. - magamhoz öleltem és a fejem a nyakához fúrtam, Hux mélyet sóhajtott -Akármit is fog a fejünkhez vágni, nem foglak elhagyni, nincs nekik annyi erejük, hogy távol tartsanak tőled, értve vagyunk?
Az ujjait az enyém közé fontam és hogy ne beszéljen több butaságot a másik kezemmel átöleltem a nyakát és elhúztam egy némító csókra. Hux örömmel kapott az alkalmon, de csókja nem volt heves, inkább olyan volt, mint amikor az irodájában csókolóztunk: féltő. A férfi húzott félre hamarabb és a homlokát az enyémnek döntötte.
- Ők évekig nem tudták mennyire akaratos vagy. - jegyezte meg játékos hangnemben.
Felnéztem rá, az ajka már majdnem egy kis mosolyba húzódott. Igaza van, hogy makacs vagyok, de azt is tudom, hogy ő ezt imádja.
- Jól jártak, mi?
X
Hux már álmosan szuszogott, amikor elhagytam a szobát és apa műhelye felé vettem az irányt. Gondolkodtam azon, hogy kopogtassak-e, de aztán csak benyitottam. Egy gyengén megvilágított helyiség volt, amit átjárt a fa szaga, ugyanis csónakokat csiszolt éppen. Egy pillanatra lenyűgözött a munkája, én nem voltam hozzászokva a kétkezi munkához, csak a hadakozáshoz.
- Lányom. - üdvözölt egy mosollyal, majd az kicsit lankadt - A férfi hol van?
Egy félmosolyba húztam a szám, ami kesernyés volt. Annyira nem tartja őt számomra méltónak, hogy nem nevezi néven? Ez már szinte gyerekes is volt.
- Van neve is, Hux. - válaszoltam monoton hangon - És lepihent.
Apám erre meglepődött, letekintett a munkájához. Megköszörülte a torkát és hirtelen nem tudta erre mit feleljen. Néztem távolról, azt gondoltam hirtelen, hogy valójában a gond ott van, hogy egyikük sem tudja kezelni a helyzetet, ami kialakult.
- Annyira súlyos a sebe? - mintha aggodalmat hallottam volna a hangjában.
Annyira boldog lennék, ha elfogadná, hogy szeretem. Hogy minden előítélet és buktató ellenére mi működünk. Igaz, az élet mindkettőnkből kitépett néhány darabot, de éppen ezért egész illünk össze.
- Nem annyira súlyos, csak tudom, hogy kimerült. -feleltem több kedvvel - Makacskodott, de helyretettem.
Apa most már felkapta a fejét és úgy nézett rám meredt, mintha két fejem lenne. Én nem értettem, hogy mi rosszat mondhattam.Kihúztam magam és rendületlenül álltam előtte, hirtelen annyira világossá vált előttem, miért viselkedik Hux is úgy vele, mintha a felettese lenne. Mert apámtól könnyű félni. És ezt én mondom, aki a lánya. Úgy látszik volt honnan örököljem a géneket.
- Úgy beszélsz, mintha nem lenne a főnököd.
Furcsálta, hogy nem vagyunk alárendelt viszonyban. Igaz, az lenne a normális. De kettőnk közül semmi sem volt az. Nem kellett volna ennyire kötődjünk egymáshoz, lehetett volna szex érzések nélkül, Hux elhagyta volna minden alkalommal a szobát mielőtt felkelnek,sőt még talán Hux maga köpött volna be a vezetőségnél, hogy engem kivégezzenek. Ez lehetett volna máshogyan is,
- Hux sosem volt a főnököm. - ráztam a fejem - Ő nem tudott engem annyira sakkban tartani, hogy annak lehessen nevezni. Ő a társam, apa a...
Megakadtam és lesütöttem a tekintetem. Olyan nehezemre esett azt mondani, hogy Hux a szerelmem.Mindig is kerültük ezt a szót, hogy szerelem, inkább éreztettük egymással és nem csúszott ki a szánkból mindhiába. Nem tartottam hiábavalónak az érzést, de nem akartam elkoptatni sem. Azt, hogy Hux a szerelmem még mindig túl intimnek találtam, hogy ezt apám előtt kijelentsem.
- Miket vágtál a fejéhez? - tereltem arra a témát.
A szemeink találkoztak, neki is pontosan annyira fekete szemei voltak, mint nekem. Talán éppen ezért nem fér meg velünk, mert pontosan olyan, mint én. Hux és én is taszítottuk egymást az elején.
- Lena... Nem akarom, hogy bántson ez a férfi.
Őszinte féltést láttam a szemében és ez állított meg attól, hogy abban a pillanatban gyűlöljem. Én eddig senkit sem féltettem eddig, csak Hux-ot, úgy éreztem én csak egy darabot tudok abból megérteni, ami benne lezajlik. Meg akartam érteni apámat, meg volt bennem a szándék, ám úgy éreztem, hogy nem vagyok erre képes.
- Nem kell megvédened tőle, nincs miért megvédened, hiszen Hux nem bántott. - biztosítottam efelől.
Apa csak rázta a fejét, hitetlenül. Abba hagyta a csiszolást, a veszekedésünkhöz teljes figyelmére van szükség.
- Első rendbéli és ők vettek el tőlem...
Hát persze, az előítéletek.
- Igen, ebben igazad van. - vágtam a szavába - De nem Hux maga vett el, nem hibáztathatod más bűneiért.
Ez viszont nem hatott rá annyira, mint vártam. Továbbra is passzív maradt és az ajkán egy gúnyos mosoly jelent meg. Nem akartam azt hinni, hogy ellenünk van, mert a szívem nem ezt diktálta. A szív néha egy kis hülye. Ahogyan a hátam mögött megfenyegette Hux-ot az lenne az ész érv, hogy ez egy veszett ügy.
- Most is éppen elvesz téged tőlem.
Kicsit azért megsajnáltam. Eszembe jutott anya, aki sírt a szobában a ruháim szorongatva. Ők is fizettek egy árat és ők is szenvedtek. Annyi éven át gyűlölhette az Első Rendet, átkozva azt a napot, amikor elvettek. Erre mit ad az ég, hát nem egy ott született férfivel térek vissza? Igenis, meg nem is értem meg apám gondolkodását.
- Ez nem igaz, apa.- erősködtem, majd kifakadtam - Miért nem fogadod el?
Apa hirtelen felindulásból az asztalra csapott. Ó igen, a temperamentumom tőle örököltem most már látom. A hirtelen, robbanó haragban és állhatatosságban magamat látom.
- Nem hagyhatom, hogy az ellenségnek add oda magad!
Közelebb léptem az asztalhoz és álltam a sarat. Úgy tűnt, mintha harcolnék a saját apámmal, egy pillanatra el is szégyelltem magam, de túl erős volt az igazságérzetem.
- Hux az ellenség? - a hangom felemeltem, habár más szemével nem is tűnt annyira meredeknek ez a kijelentés, nekem mégis az volt, előtört belőlem valami, ami nagyon régóta ért már - Te nem tudsz semmit sem az igazi ellenségről. Azok a rohamosztagosok nem az ellenség. Nekik van arcuk a maszk alatt, ők is emberek.
Csak nézett rám, nem szólt, próbálta megérteni, amit mondok neki. Folytattam, valami végtelenül keserű tört ki belőlem, amit olyan régóta tartogattam:
- Az igazi ellenségnek nincs arca, sem teste. Az igazi ellenség nem más, mint egy gondolat. Hogy az normális, hogy gyermekeket tesznek gyilkossá. Az igazi ellenség az, hogy azzal minden rendben, a barátaid megnyomorítják és te nem teszel semmit sem. Az igazi ellenesség az, hogy megtanulod bántani magad és mást. Az igazi ellenség az, hogy látod magad eggyé válni közöttük, hogy összetéveszted magad velük, hogy te válsz az igazi ellenséggé.
Kicsi korom óta éltem abban a rendszerben, ami összetört. Rettegéssel nőttem fel, mert akárkit csak kedveltem, megölték. Mert kihágásokat tett. Gyötörtem magam és fegyelmeztem magam, erre tanított meg a rendszer. Ha nem lettem volna törtető, akkor most névtelen rohamosztagosként haltam volna meg. A rendszer felnevelte a gyermekeit, hogy aztán lemészárolhassa. Ugyanaz a kegyetlenség jellemző az emberekre is, Hux apjára, aki addig kínozta a gyermekét míg lelki roncs nem lett. Az Első Rend fegyelem és emberi gyarlóság összessége. Mi mindannyian bűnösek vagyunk, akik ott szolgáltunk és hiába mondok magunknak (különösen Hux-nak) olyan kegyes hazugságokat, minthogy: Nem rossz ember. Tudom, hogy nem jó ember, csak jobb, mint mások.
Ha az ellenségre gondolok nekem nem egy személy, nem egy arc jut eszembe, hanem egy mentalitás. Egy gondolkodás, ami sajnos már nekem is a zsigereimben van sajnos.
Felnéztem a monológomból és láttam az elsöprő hatást, amit arattam apán. Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Végre megértette, mit éltem át. A szeméből melegség áradt. Éreztem, hogy szeret. A szemem sarkát szúrta valami, majdnem könnybe lábadtam, de visszafojtottam. Én nem akarok veled harcolni. Én nem harcolok veled, apa.
- Adok neki egy esélyt.- ez volt az utolsó szava - Megpróbálom.
X
Délután úgy döntöttünk Hux-al, hogy felfedezzük a falut. A fejemen egy sál volt, a férfin is egyszerű falusi ruhák, hogy jobban bele tudjunk olvadni tömegbe. Még mindig rettegtünk a lebukástól. Egy terjedelmes vásár volt annak a kellős közepén, ahol kisebb noszogatásra körülnéztünk. A kapitány nem rajong a tömegért, de én meg kíváncsi ember vagyok így engedett utánam. Nem tartottam magam hiúnak, de még nekem is megtetszett egy-két sál. A nyakláncok és ékszerek nem vonzanak, még bennem él az a gyakorlatiasság, hogy harc közben csak akadályoznának. A tolongás kellemetlenségét valahogy enyhítette az utcai zene.
Három utcai zenész zenélt, én egy pillanatig gyermeki kíváncsisággal figyeltem őket. Az egyiknél biztos voltam benne, hogy dob volt, a másik kettő hangszerét viszont nem ismertem. Egy fúvós és egy húros hangszer. Megkérdeztem a fúvós milyen hangszer. Hux szerint fuvola, de nem volt biztos benne. Magyarázta, hogy a mostoha anyja házában volt egy zenélő doboz, amit néha kinyitott és hallgatta a zongoraszót. Ennyi volt a zenei műveltsége, ám még több volt az enyémnél. Sosem hallgattam zenét, vagyis, én nem emlékszem, hogy valaha is hallgattam volna. Az Első Rendben ilyesmi nem volt, szinte megbabozva hallgattam. Nevetséges, itt áll két húszon-valahány éves ember és nem tud kettőnél több hangszer felsorolni. De több száz lézerfegyvert már igen. Ezért leszünk mi mindig is kívülállók.
Egy pillanatra behunytam a szemem és élveztem a zenét. Egy lökést éreztem a vállamon és kinyitottam a szemem, láttam, hogy néhány fiatal fut az emberek között. Intettem Hux-nak, hogy kövessük őket. A nézők egy kört álltak, a kör közepén pedig egy párocska állt és táncolt. Előre furakodtunk, hogy lássunk is valamit.
- Mi történik? - kérdeztem az egyik nézőt.
- Éppen megkérték a kezét.
A lány haja csak libbent, ahogyan egymás körül forogtak, a nevetésük élettel teli volt. Sokkal fiatalabb volt, mint én, de olyan felhőtlenül boldognak és töretlennek látszott, hogy én méltatlannak éreztem magam mellette a házasságra. Szinte irigység töltött el, kívántam a szabadságát. A fél falú itt volt, tapsolt és gratulált, ahogyan az utcazenészek dalára táncoltak.
- Gyerünk, lépjetek be a körbe.
Itt kezdődött a rossz része.
Emberek kezdtek hátulról nyomni minket be a kör belsejébe, ahogyan másokkal is tettek. Hux megfogta a kezem és nem engedte el. Zűrzavar volt az egész, megannyi fiatal lépett be a körbe. Aztán előttünk termett egy lány és egy fiú festékes kézzel. Mivel azt sem tudtuk hova figyeljünk nem is volt annyira nehéz nekik összefesteni az arcunk. Hux homloka volt összefestve, hullám rajzolat volt élénk kék festékkel. Elütött a haja színétől és megszólalásig a szeme árnyalata volt. Nem értettem mi történik itt, de azon kaptuk magunk, hogy mi is a kör belsejében vagyunk és az emberek mozognak körülöttünk a ritmusra.
Én nem tudok táncolni. Hux sem. A többiek táncoltak, sokan csak bámultak minket, mert nem teszünk semmit. Megfagytunk és néztünk egymásra, a tömeg éljenzett és sok boldogságot kívánt, de már nem az ifjú párnak, hanem a leendő pároknak, és nekünk. A tömeg, a késztetés, a hangzavar, úgy éreztem kisebb pánikrohamot élek át. Karon ragadtam Hux-ot és sietve kitörtünk a tömegből.
Haza felé vezető úton egyikünk sem szólalt meg. Bizonyára vettem, hogy Hux nem akar majd erről beszélni, csak alig várja, hogy lemoshassa a festéket magáról. Én még magamban rágódtam és hallgattam. A gyávaságom felemésztett, míg hazaértünk. Rájöttem, miért is menekültem el ösztönszerűen: Megijesztett a házasság gondolata.
Nem így képzeltem a jövőm, ez a felismerés csapott belém villámként.A házasság való az olyan lányoknak, mint aki a kör közepén állt. Nem olyanoknak, mint én. Nem azt éreztem, hogy nem akarok férjhez menni, hanem azt, hogy én nem lennék jó feleség. A kudarctól való félelem látogatott meg aznap többször is és elnémított. Hux csak csendben heverte ki a traumát, biztos vagyok benne, hogy többet sem fogom tudni elrángatni a faluba.
Mikor beléptünk a házba anya lelkesen fogadott és különösen örült a festett arcunknak. Ám lankadt a lelkesedése, amikor mi nem osztottuk az örömét. Hux kedvetlenül ment be a szobába, festékes arccal. Én magam elkezdtem lemosni a festéket, anya viszont hozzám lépett és segített. Nem faggatott, hogy mi a baj, amiért hálás voltam. Anya elmesélte, hogy a festék a közösség elfogadását jelenti. Szép gesztusnak tartottam, de attól még megviselt, hogy ebbe beleerőszakoltak. A férfi jelképe a homlokán a víz, mert a férfiak a víz mesterei, a halászok, a tengerészek. A nő jelképe az orcákon egyenes vörös vonalak, mert az ő hiedelmükben a nők lángról kapottak.
Egy edényben hoztam friss vizet és rongyot, hogy lemossam Hux festékét. Beléptem a szobába és a férfi úgy megnézett, mintha most látna életében először. Nem értettem a faggató és pásztázó tekintetét.
- Van még festék az arcomon? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Hux megvonta a vállát, az ágy szélén ült, gondterhelt arccal. A kék szemek annyira figyeltek, hogy majdnem a lelkembe láttak.
- Nincs.
Leültem mellé az ágyon és a vizes rongyot a homlokához dörzsöltem. Eszembe jutott a szimbóluma jelentése, még illett is hozzá a víz...ahogyan hozzám a tűz. Érdekes, hogy az itteni emberek úgy gondolják az a normális, ha a párok szöges ellentétek.
- Nem fogunk erről beszélni? - szólalt meg Hux.
Felkaptam a fejem, Hux ritkán kezdeményez beszélgetést. Látta, bennem most nincs annyi, hogy belevágjak annak ellenére, hogy jót tenne ha megbeszélnénk a mai napot. Szinte számonkérés csengett a hangjában, hogy miért nem beszélünk? Komolyan hatott rá a mai nap, ha Hux önként szeretne megnyílni.
- Nem értem, miről kellene beszélnünk.
Szinte remegtem, de magam sem tudtam, hogy miért félek ennyire, de ennyire. A homlokáról kékes lé foly le, amit igyekeztem letörölni. Azon gondolkodtam ő vajon akarta tudni mégis mi minek a jelképe. Felálltam és a kékes vizű edényt a szoba másik végében tettem le, majd reggel fogom kivinni. Mégis, vonakodtam leülni vissza a férfi mellé, tudva hogy most kénytelen leszek a szemébe nézni.
- A mai napról. - magyarázta Hux - Látom, hogy valami nyomaszt.
Sóhajtottam keserűen. Nem tudom, mi van velem. Én nem az az ember vagyok, akit a körülmények viszontagsága ennyire visszatart, most egy belső akadállyal is meg kell küzdenem. A kezembe kaptam a kötszert, de nem volt bennem annyi, hogy újra a férfi közelében legyek.
- Még kellene fontolnunk azt, hogy megkérted a kezem. - sóhajtottam kisvártatva.
Hux szeme elkerekedett és először csak pislogott. Szétnyitotta az ajkait majd becsukta, majd utána kapott csak szavakhoz.
- Mit kellene megfontolni rajta? Te vagy az egyetlen, akit elvennék.
A mai pocsék nap után ez volt a legjobb dolog, amit hallhattam. Nem akartam a lelkébe rontani, de jelenleg azt gondolom, hogy nem kellene egybekelnünk. Hux szemei követték minden mozdulatom, amint leülök mellé. Nem tudtam kifogást találni arra, hogy miért fújjuk le és a névtelen félelmem gyerekesnek éreztem. Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, nem akartam megbántani a férfit.
- Már nem szeretsz? - kérdezte halkan - Tettem valamit?
Sietve megcsókoltam, Hux hezitált válaszolni az érintésemre, a bizonytalanság a kérdéseiben is erre utalt: megingott, mint én. Ám velem ellentétben a kapitány nem magában kételkedett, hanem az én szerelememben. Talán azt gondolta, hogy a sok viszontagság miatt feladott inkább és lemondok róla. A hangja keserű volt és beletörődő. Ez nem tetszett, ő is ennyire könnyen lemondana rólam?
- Szeretlek és a feleséged szeretnék lenni. - mondtam, mikor kiszabadultam a csókból.
Hux megkönnyebbülten sóhajtott
- Nem látom akkor a problémát. - motyogta magában - Azt akarod, hogy visszavonjam?
- Tudod, hogy érzek irántad, Hux. De őszintén, félek ettől a házasságtól. Mondd, benned nincs egy kis félelem?
Nem válaszolt, gondolkodóba esett. A válasz valószínűleg nem lenne. Milyen ironikus, hogy Hux, aki szinte egész életében rettegett most nem fél, ám én aki soha sem féltem semmitől most remegés tart sakkban. A kék szemei zavarodottan minden mozdulatom figyelte és nem értette, miért félek. Annyira biztos abban, hogy el akar venni, semmilyen kétség nincsen benne. Bennem sem kellene, hogy legyen. Mi egymás lételemei vagyunk, ám én mégis hagyom magam elbizonytalanítani.
- Mi egyáltalán nem hasonlítunk egy házaspárra. Egyáltalán nem a szüleimre. És én nem tudom elképzelni magam jó feleségnek. - fakadtam ki - Vannak pillanatok, amikor azt gondolom, hogy ez nem nekünk való, hogy képtelenek vagyunk mit kezdeni az érzéseinkkel egymás iránt.
Hux arca kicsit megváltozott, egy mély aggodalom ült ki rá. De nem rettegés. Elszégyelltem magam, Hux érzései komolyabban voltak, mint azt gondoltam. Erősebbek, mint amit kimutat. Amikre nem hatnak az észérvek és a félelem. Ekkor döbbentem rá. Én jelentem számára a kiutat. Hiszen utalt rá nem egyszer. Hux egész életében nem félt es nem gyűlölt jobban embert, mint az apját, az, hogy most velem egy megváltás. Ezért minden fölé helyezi. Én teszem őt mássá, mint az apja.
- Az én szüleimre sem hasonlítunk, tudod. Az apámban nem volt annyi, hogy elvegye a nőt, akit teherbe ejtett. Számára a nők tárgyak voltak. - magyarázta Hux, aztán megfogta a kezem - Én azt gondolom, hogy remek feleség lennél.
Olyan jól esett azt hallani, hogy Hux hisz bennem. Elmosolyodtam csendben és hagytam, hogy magához húzzon. Az ölében ültem és az arcom a nyaka tövébe fúrtam. Körülölelt
- Azért akarlak elvenni mert így senki sem választhat el tőlem. - mondta csendesen, majd sóhajtott - De én azt akarom, ami neked jó, Lena. El is halaszthatjuk, még vissza is vonhatom.
Erre már muszáj volt a szavába vágják, mert elkezdett butaságokat beszélni:
- Ne vond vissza. -erősködtem továbbra is - Várunk vele egy kicsit, míg apám áldását adja és én is megnyugszom, de én nem foglak visszautasítani. Akarom ezt, csak félek.
Hux bólintott. Csodálom, hogy ennyire könnyen belement a dologba. Komoly dolgokról nem veszekedünk, ezt már kitapasztaltam. Akkora kő esett le a szívemről, hogy meg tudtuk beszélni, egész nap ez aggasztott. Felnéztem a vörös hajú férfire és én is azt éreztem, hogy senki sem választhat el tőle.
- Én várok. - suttogta Hux - Ha valaha is elveszek valakit is, az te leszel, Lena. Ha nem, akkor feleségem lesz a munka. Én szeretl -
Sietve megcsókoltam, Hux most már azonnal válaszolt. A csókunk tüze gyorsan felerősödött és azon kaptam magam, hogy érzem a kezét a szoknyám alatt. Az ajkába haraptam és a kezem elkezdte kioldani az inge gombjait. Gondoltam egyet és inkább felültem és az ágyra nyomtam. A súlyom a testére helyeztem és Hux felmordult, amikor jó pontot kaptam el. Lenéztem rá, a haja mint egy szénakazal, az inge feldúlva. De a szemében szerelmes láng égett.
Voltak napok, amikor én voltam a férfi az ágyban. Néha hagyta is magát, néha harcolt ellenem és próbált lenyomni az ágyba. Még ez is egy harc volt közöttünk. Szeretkeztünk, de nem a szereteten volt a hangsúly. A csípőjére helyeztem a súlyom. Hux maradéktalanul reagált a mozdulatra. Emlékszem az első alkalomra, amikor én domináltam felette. Furcsa volt azt látni, ahogyan liheg és nyög, az egész testében remeg, amikor elmegy.
Egész életében olyan emberek álltak felette akik uralták. Bárhogyan is gyűlölte ezt, tudom, hogy imádja, amikor én uralom.
- Akkor mutasd is ki és ne csak mondd. - morogtam, felfűtve.
X
Lehet hogy ez lesz a következő borító:
Valamint ezt eztán fanartot még Emily_Pendragon készítette nekem kérésre, de mivel nem volt régóta frissítés nem volt időm kitenni. Még egyszer nagyon köszönöm ❤