A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Nyolcadik

Az ébresztőórám sípolására ébredtem fel, de minden, amit először éreztem hideg volt. Kinyújtottam a kezem az ágyon, de nem találtam senkit. Nem nyitottam ki azonnal a szemem, mert féltem, hogy talán nedvességgel fog megtelni és kitör a mellkasomból a nyomasztó keserűség. Valami belül azt suttogta, hogy igenis számítottam erre. Miért várt volna mellettem? Hux csak Hux marad. És ez baj?

Nem tagadom, kiábrándultam, de ez az én problémám. Lehet, hogy az éjszaka levetkőzte a páncélját, de ha reggel felébredt és újra visszavette, akkor nem értem el szinte semmit. Nem, azért ez mégsem semmi, mert láttam a férfi egy darabját, amit eddig el sem tudtam képzelni. Elértem valamit, ami nem csak az, hogy lefeküdtünk, hanem lelkiekben remegtetett meg minket. Érzem, hogy Hux sokkal mélyebb, mint amilyennek mutatja magát. Nem egy egysíkú papírkarakter, de nem tudom, miért nem akar megnyílni előttem. Tegnap éjszaka, amikor lekapcsolódtak a fények, a fülembe suttogott, de én túl zselének éreztem a testem, hogy felfogjam mi az. Hux egy pillanatra úgy döntött: nyit felém.

Felkeltem az ágyból és kikapcsoltam az ébresztőt. Nem indultam megkeresni a ruháim a földön, mert egy törölközőn kívül aligha fogok valamit találni, Hux összeszedte a saját gönceit. A tükörbe néztem és megláttam a madárfészek hajam. Nem igazán vagyok oda a fésülködésért, de na, azért ennyire borzos sem voltam még. Köszi Hux. Tényleg, ez a legkevesebb. Remélem azért ő is ennyire viharverte volt. Az éjszaka tevékenykedtem, szóval igen, a haja tuti nem volt jó. A másik dolog, ami szembe tűnt a tükörben, a Hux műve a nyakamon. Rondán vöröslő folt, ami szúr, ha hozzáérek. Úgy tűnik ma hosszúnyakú pólót veszek és leengedem a hajam.

Lassacskán rendbe szedtem magam, de kissé nehezen ment egy-két mozdulatsor, mert olyan izmaim is fájtak, amiről eddig fogalmam sem volt, hogy léteznek. Újra, köszi Hux (?). Egy pillanatra belegondoltam, hogy mit mondok majd a rohamosztagosoknak, miért vagyok lusta lehajolni. Először is ha valamit évek alatt megtanultam, akkor az: ne nézz hülyének az alattad lévőket. Igen, szerintem össze fogják tudni adni, hogy egy meg egy az kettő. Minden esetre, nem fogok meghátrálni a munkától, az ezért mégis gyávaság.

Amikor már szalonképes voltam kiléptem az ajtón és néhány perc múlva összefutottam Coris tiszttel. Remek, csak meg ne kérj, hogy hajoljak le, oké? Köszöntöttük egymást és a tiszt úgy tűnt nem tesz megjegyzést a kialvatlanságomra.

- Sajnálom, hogy ennyire peched van.

Felhúztam a szemöldököm és kérdően néztem rá.

- Miről beszélsz? – kérdeztem faarccal

Coris tiszt ásított és volt bennem egy feltételezés, hogy neki is görbe estéje volt. Addig jó, mig nem velem.

- A hét végéig én veszem át az osztagodat. - magyarázta lassan - Történt egy kis hisztiroham a vezetőségnél és Hux-nak kellesz a papírokhoz.

A tisztnek azt mondtam jobban szeretem a rohamosztagosokat, mint Hux-ot. Higgye csak azt, jobb úgy. Jobb, hogy szerencsétlenségemnek fogja fel és ez így van helyén, már csak az hiányzik, hogy megsejtsen valamit rólunk. Az egész hajó tudná másnapra.

Nem tébláboltam sokat a tiszt mellett, inkább munkához is láttam egy megjátszott bosszús tekintettel. Tulajdonképpen, csak félig volt megjátszott a mérgem, mert valamilyen szinten tényleg dühös voltam Hux kapitányra, amiért magamra hagyott. Benyitottam az irodába és majdnem becsaptam magam mögött az ajtót. Hux az íróasztalnál ült és megérezve az idegességem, nyugtató tekintettel rám nézett. Ez nem hatott meg, mert se szó, se beszéd egyedül hagyott reggel, azok után, ami történt velünk. Mellé robogtam és megálltam a szék mellett, majd a karjára támaszkodva lehajoltam: