A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonegyedik

Poe órákkal később már álmosan pislogott és úgy tűnt kis híján leesik a feje az álmosságtól. Látszott rajta, hogy nem sokáig tud még birkózni az álmossággal. Rájöttem, hogy mikor álmos nem kérdez hülyeségeket és messze nem annyira pimasz, persze ez érthető. Az álmos Poe a jobb Poe. Szólni akartam neki, hogy inkább hagyja az egészet és menjen pihenni, de éppen akkor pattant fel ő is, hogy menjen. Megbütykölte a hajót, hogy menjen magától, aztán a lelkemre kötötte, hogy ne maradjak egyedül a vezérlőnél és figyeljek mindenre, főleg ha pityegnek bizonyos gombok. Minden erőmmel próbáltam megjegyezni melyik gombok, hogyha baj van akkor tudjam felkelteni. Egyedül is boldogulnék, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire kihangsúlyozta, hogy hívjam magam mellé Hux-ot. Nem értettem a szándékait, de nem mondhatom, hogy rosszul esett. Sőt. Poe kótyagosan járt és elindult a TIE vadász apró fülkéjébe, ahol egy függőágyon megpihenhet. Mikor elment, sóhajtottam, nem voltam álmos, de éreztem, hogy a stressz kihasználta a testem és eléggé fáradt voltam. Ennek ellenére tudtam mi a dolgom, figyeltem az űrtájat és a gombokat. A vörös hajú férfi kissé kényelmetlenül, lehajtott fejjel bóbiskolt az ülésen. Gyorsan megnéztem, de a sebe nem vérzett át a kötésen. Ez azért jó hír. Nem akartam felébreszteni Hux-ot, hadd pihenjen, neki is megvan a saját baja, szüksége van a pihenésre, habár nekem úgy tűnt az utolsó pár órában, amíg én Poe mellett voltam mintha aludt volna. De nála persze sosem lehet tudni.

A karfára könyököltem és támasztottam a fejem, eléggé hosszú lesz ez, még csak most ment el Poe és én máris unom magam. Egyszer csak mozgásra figyeltem fel és a mellettem lévő szék arrébb húzódott, Hux volt az. Álmos szemekkel pislogott rám, még mindig kicsit sápadt volt, de már határozottan jobban festett, mint azelőtt. Viszont még mindig nem tűnt, hogy olyan állapotban lenne, amiben vezetni tudna. A szememmel utasítottam a helyére, nem neki való ez, inkább ne erőltesse meg magát, de egy pillantást elég volt rá vetni és tudtam, hogy akármit is fogok mondani úgyis a saját feje után fog menni.

- Menj, pihenj, Hux. –néztem rá komolyan.

Csak rázta a fejét és kihúzta a széket és lassan leült, vigyázva a sebére. Elszántan nézett a szemembe és újra lassan lendül vissza önmagába, a makacssága a gyógyulása jele. Mintha elpárolgott volna a szeméből az álom, a kék szemek éberen figyeltek, tetőtől talpig bemértek. Láttam bennük egy kis aggódást is, mintha sérüléseket keresne rajtam. Mi bajom lehetett volna a pilótával? Vagy talán még az Első Rendbeli harcunk utóhatásait keresné? Sóhajtott, nem tudom, hogy megkönnyebbüléstől vagy sem. Felém fordult a széken és a szemei újra az enyémhez találtak vissza:

- Nem hagylak egyedül, hiszen még ő is a lelkedre kötötte, hogy ne maradj egyedül.

Azért jó éberen aludhat, ha még azt is hallotta. Vagy talán nem is aludt, pedig nagyon úgy tűnt. Minden esetre, azért büszkének tűnt, amikor kijelentette, hogy mellettem kell lennie, jobban mondva, ő az akinek mellettem a helye. Igaz, de akkor is fontosabb az egészsége mindennél. Szívem szerint küldtem volna aludni, mert nyilvánvalóan szüksége van rá.

- Aggódom a sebed miatt. –suttogtam, még makacsul is összefontam a karom.

Hux csak azért is ellenkezett és közelebb húzta hozzám a széket. A mozdulatai mind lassúak és megfontoltak voltak, nem volt még az elemében. A sebét néztem, de a vér még nem ütött át a kötésen, de kétlem, hogy mágikus gyógyulásnak indult volna. Néztünk egymásra, hogy vajon melyikünk enged majd hamarabb, ez egy ilyen makacsságpárbaj volt újra.

- Nem kell, rendbe jövök. – győzködött Hux - Aludtam is valamennyit, csak most keltem fel, nem tud valami csendesen járni.

Poe tényleg nem tud valami csendesen közlekedni, ezt aláírom, biztosan ezért Megráztam a fejem, makacs, erről nem tehet egyikünk sem, de én aggódom az állapota miatt. Hux egyik karján a válláig nem volt ing, mert onnan szakítottam le, hogy hamarabb a sebhez férkőzzek. Csekkoltam ugyan most is a sebét, de közben kicsit elkalandoztam. Kissé szégyelltem magam, mert megnéztem rendesen a szabadjára tett izmait a karján, amik annyira hívogatott a bőre, régen érintettem meg. Bűntudatosan kaptam el a tekintetem onnan, a székem az övéhez közel húztam és Hux elmélyülten nézett rám. A sebére koncentráltam, közel hajoltam hozzá, a térdünk összeütközött és éreztem, hogy kienged egy mély sóhajt. Nem engedtem a hívogatásnak, hogy az izmaira figyeljek.