A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Tizenhatodik

Author's note: videóval pattogok :D és 4000 szóval 

Hízelgés volt. Pofátlan hízelgés, de nem bántam.

- Nincs olyas valaki, aki ne tartana tőled, Kylo is megtanulta ezt gyorsan.

Coris tiszt kísért a folyosón és beszélt helyettem is. Ahogyan jósoltam, hamar visszasomfordált hozzám, mint egy kivert kutya, aki visszacsámborog a gazdájához, a kézhez, ami felemeli és enni ad. Mert ezt jelentünk egymásnak, neki kell valaki, aki mellett koslathat, és fontos embernek tűnhet; nekem kell valaki, aki körberajongjon és folytonosan beszéljen hozzám, szórakoztasson, akit elküldhetek, ha nincs kedvem hozzá, mert úgyis visszatér, nincs más választása. A tisztnek pedig annyira hiányzik az önérzete, hogy ilyen feltételek mellett is mellettem csapja a szelet és vállalja a kimondatlan lenézésem, de úgy tűnik, könnyen egyet tud élni ezzel a tudattal. Engem nem zavar, amíg hasznot tudok belőle húzni, elviselem és ez viszonzott, hiszen Coris is szeret a nagyok között szerepelni.

A fejemben lepörgettem, hogy ma este bizonyára találkozunk Hux-al, már csak azt kell kitalálnom valahogy, milyen ürüggyel vakarom le magamról hatékonyan Kylo-t, közben szokásosan fél füllel hallgattam a tiszt beszámolóját. Akármennyire is tűnik úgy, mintha nem is érdekelne, hogy itt koslat mellettem és beszél, én mindig felfigyelek a szaftos témákra, és márpedig a tiszt nagyon pletykás. Én pedig ugyanúgy szeretek képben lenni a dolgokat illetően. Oldalra döntöttem a fejem és hallgattam felhúzott szemöldökkel hallgattam, hogy tették helyre a másik szektorban néhány tisztet, mert rendetlenkedtek. Nem vagyok híve a túlzottan kegyetlen fenyítésnek, hanem annak, hogy helyre kell tenni az alattunk lévőket, mert nehogy már ő parancsolgasson nekem.

A folyosó szokás szerint nem volt túl forgalmas, el is csodálkoztam úgy csendben magamban, hogy nem szokott Wolf Parancsnok itt kószálni csak úgy. Már távolról láttam, hogy egyenesen rám néz, azzal a régi, jól ismert rejtélyes tekintetével, amiről sosem tudtam eldönteni, hogy szidás vagy dicséret jön. Most is olyan kifürkészhetetlen volt és én lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre beérjen minket és megszólítson.

- Linney kapitány. – a nevem hallatára megálltam és szembe fordultam a parancsnokkal - Már nem tartozik jelentéssel Hux hadnagynak, a közvetlen felettese ezentúl Natar hadnagy lesz.

Azt hittem rosszul hallok. Megráztam a fejem és tágra nyílt szemekkel néztem az ősz hajú parancsnokra, aki ráncos, komor szemekkel nézett rám, fogalma sem volt, hogy miért ütött szíven a hír. Áthelyeztek Hux-tól... el Hux-tól... És áthelyeztek egy senkihez. Ismerem Natar hadnagyot és gyenge akaratú, úgy fog táncolni, ahogyan én fütyülök, szóval amiatt nem aggódom, hogy nehéz lesz vele az életem. Hux után ő már semmiség lesz. Tényleg egy semmiség. Éppen ez az, sosem számítottam arra, hogy azzal kell majd szembesülnöm, hogy Hux már nincsen közvetlenül mellettem, nem basáskodik felettem. Nem, ő már a részem, nem tudom, egy vezetőségi döntés ezt hogyan fogja kiszakítani belőlem. Csak bambán néztem magam elé és nem tudtam egy normális válaszreakciót kinyögni. A vállam nyomni kezdte valami, húzni lefelé, de nekem fel kellett emelnem a fejem és a parancsnokra néznem, mert neki a szemébe kell néznem és válaszolnom mielőtt még sorsvesztettnek néz.

- Elnézést, én... nem tudtam. – makogtam és legszívesebben képen csaptam volna magam, a mondatot annyira szerencsétlenül fejeztem be.

Mert hát az igazság az, hogy nem tudtam, nem tudtam, hogy már nem tartozok Hux-hoz formálisan, már nem kell nap, mint nap a keze alá dolgozzak, nem szükségem mindennap látnom és szidnom, egek, nem hiszem, hogy nem kell naponta a részévé válnom. Nem igaz, ennek nem kellene igaznak lennie. Szedd össze magad! Nézz rám, úgy festek, mint egy szereleméhes féleszű. Mi ez a tartás, én nem vagyok egy közönséges megszeppent tiszt! Én sosem makogok és szeppenek meg vezetőségi előtt, de abban a pillanatban nem voltam önmagam, valami bennem megrázkódott és vihart engedtek ki kelepcéből.