A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Negyedik

Az elkövetkezett napokban többször izzadtam le az alapkiképzésem közben bármikor. Rohangálni, a kapitány ügyeit intézni, rohamosztagosokkal foglalkozni, élni. Ezek mind komplex életműködések lettek számomra. Minden energiám a munkám lett, már egy hét után azt vettem észre, hogy kerülöm az edzőtermet és inkább esténként beesem az ágyba.

De lettek pozitívumok is (?) például az, hogy jobban megismertem Hux kapitányt. Hogy ez miért jó dolog? Ismerd az ellenséget. Minél többet tudok a rejtélyes vörös hajú férfiről, annál könnyebben megtalálom a gyengéjét. Nos, csak hogy néhány dolgot megemlítsek: példának okáért megtudtam mik a rögeszméi: uralkodás, sötétség, családi incidensek és én. Merthogy másképp nem tudom nevezni azt, amit csinál velem. Mármint, ez a folytonos követés és a kényszer, hogy mellette legyek. Rögeszme, ahogyan Coris Tiszt is hívta, igaza volt, persze. Azt viszont nem értem, hogyha annyira gyűlölet fűti, akkor miért tart mégis maga mellett?

Hux egy rejtély, amit lassan meg fogok fejteni. Persze, ha ő is engedi. Annyira konzervatív, hogy jóformán csak annyit tudok róla, hogy az Első Rend legfőbb vezetője akar lenni. Ez a célja nyilvánvaló. Az egyetlen érzés ami általában kiül az arcára az a lekezelés és a parancsolgatás, néha viszont ez még dühvel és undorral társul.

Valamennyire azért hasonlítunk, döbbentem rá azon a napon, mikor Hux-al először beültünk a vezetőség egy tárgyalására. Hux kapitány is éppen annyira tenyérbe mászó és ambíciós a feletteseinél, mint én. Annyira magabiztos a dolgában és a saját igazában, mint én. Magasabbra akar kerülni, mint én. A némely hasonlóság mellett viszont kitüremkedett a különbség. Míg a kapitány látszólag ugyanazokkal az érzelmekkel él, bennem egy egész skálányi érzelem volt. A lényem nem csak abból áll, hogy gyűlölöm az emberek nagy részét és a többinek a tenyerébe mászom. Habár nagyon nehéz magamra úgy gondolni, mint különálló láncszemre, mert bele születtem az egészbe, az Első Rend rendszerébe. Viszont ha magamra, mint láncszemre gondolok, akkor elengedhetetlen, hogy Hux kapitányra is eképpen gondoljak. Lássuk be, mielőtt ide jött volna, megvolt egy egyensúly, ami most jócskán kibillent, eddig úgy tűnik negatív irányba.

A következő lapot vettem a kezembe, hogy fásultan átnyálazzam azt a szabályzatot is. Nem tagadom, a napom kedvenc része a rohamosztagosok felügyelete és nem Hux menedzsmentje. A kapitány viszont fáradthatatlannak tűnt, órák óta folyamatosan dolgozik a táblagépen és látszólag nagyon a feladatra koncentrál. A csodálat túlzás, inkább csak különösnek tartom az állhatatosságát. Habár, ezen nincs is mit csodálni, a kapitány él-hal azért, hogy dönthessen, fontoskodjon, irányítson.

A tekintetem a férfi kezére esett, nem is azért mert oda néztem, csak megakadt rajta a szemem. Nem volt rajta kesztyű. Tudniillik, a csukló-rángatós esetünk óta megrögzötten kesztyűben látom, legalábbis akkor mikor engem felügyel. Nem titok miért. Pedig nem kell aggódnia, nem lesz még egy alkalma hozzám érni és én sem szándékozom kézen fogni. Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor áthelyezték a mi hajónkra és minden sorfalat állóval kezet fogott. Már akkor kesztyű volt rajta, nem csoda, meg akarta mutatni a felsőbbrendűségét, hogy ő nem érintkezik pórnéppel. Az a pillanat, amikor a csupasz bőre hozzám ért, bizonyára véletlen volt. Még most fel tudom idézni, de nem tudom elképzelni, hogy újra megteszi. Úgy engedett el, mintha még én bántottam volna. Pökhendi.

Most ellenben nincs más választása, mint egy kis időre megválni a fekete bőrkesztyűtől, mert nem érzékeli a táblagép. Micsoda pech, így ki van téve a veszélynek, hogy meg akarom érinteni. Ez igen csekély esélyű, persze. Csak akkor tenném meg, ha bosszantani akarnám, attól biztosan húzná az orrát. A tekintetem a kezén maradt és figyeltem a sápadt fehér bőrét. Nem mintha az enyém különb lenne. Ha csak nem születtél sötétebb bőrrel, a sötét oldalon bizony nem fogsz lebarnulni. Ha jól belegondolok, fél éve nem is láttam napot, mert nem voltam külső bevetésen.