A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonhatodik

Az asztalnál ültünk, egymás mellett. Valami megváltozott az éjszaka óta, amikor megígérte, hogy feleségül vesz. Mintha máris megtette volna, úgy éreztem a felesége vagyok. Egy futó pillanatig jött, hogy megfogjam a kezét és úgy lépjek ki vele a világra. De aztán mégsem tettem. Csak egy jött ment gondolat volt, furcsa is lett volna. Valahogy sosem éreztem szükségét, hogy romantikusan kézen fogva járjunk. Amúgy sem tehettük volna meg, hogy kimutassuk az érzéseink. A szemem sarkából figyeltem a vörös hajú férfire.

Elmosolyodtam csendben. Milyen furcsán szól ez a szó? Fele...ség. Hux fele én vagyok. Ez tetszik. Ahogyan az is, hogy ketten teszünk ki egy egészet. Elismerem, többször is kicsit nyálasan mosolygunk párszor egymásra a vallomása miatt. Egyszer mi is hasonlítunk egy szerelmes párra, elvégre az Első Rendben egymásra sem nézhettünk.

A reggeli kínos csendjét apa szakította félbe, aki hirtelen felszólalt:

- Hux-ot kivinném egy kicsit a partra, megmutatom, mivel foglalkoznak itt az emberek.

Volt valami másodlagos üzenet ebben a kijelentésben, amit nem értettem, de rosszat sejtettem. A zsigeremből jövő válasz az volt: nem. De az a baj, hogy ez még csak kérdés sem volt,  hiszen apám  kijelentette a tervét, semmilyen ellenszegülést nem tűrve. Csak gondolta jobb ha tudjuk, hogy elviszi Hux-ot. Féltem,  hogy ebből valami nagyon rossz fog kisülni.

Az, hogy meglepődött és nem jött neki, hogy elhiggye, az nem elég ahhoz, hogy kifejezzem, milyen arcot vágott. Hux megijedt, az arca rémült volt és merev. A kezem megkereste az övét az asztal alatt és biztatóan megszorítottam a kezét. Én is bizonytalan arcot vágtam, nem akartam elengedni vele különösebb okok miatt, de hát nem volt mit tenni.

Egyikünk sem reagált a szavaira, egyszerűen belénk szorult a szó. Úgy viselkedtünk, mintha egy felettesünk szabta volna ki a parancsot. Gombóc volt a torkomban, féltettem elengedni, aggódtam ez milyen hatással lesz rá. Feszültséggel telített levegőt szinte tapintani lehetett.

-Délére jöjjetek vissza. - mondta mosolyogva anyám.

Irigyeltem a nyugalmát.

X

Tűkön ülve vártam, hogy visszatérjenek végre. Jóval eltelt dél, mire hazaértek. A műhelyben hallottam kolompolást, apa  Hux segítségével a kikötötték a hajót a partra. A vörös hajú férfi kitámolygott a hajóból és annyira sápadt volt, hogy azt hittem összeesik. Az arca érzéstelen volt, de belül éreztem az érzései hullámait. Gyorsan megkerestem apám arcát is, de az övé is pont olyan olyan zárkózott volt. Bármit is beszéltek a tengeren egymással, ott kell maradjon és nem szabad beszélni róla. Az ajkam martam és alig vártam, hogy egyedül kapjam a férfit.  Az ing a mellkasán cseppekben volt pecsetelve tengervízzel. A vörös tincsek a homlokához tapadtak és amikor a szemünk végre találkozott látszott hogy hatalmas kő esett le a szívéről most, hogy lát.

Köszöntöttem őket, apám arca felvillanyozott lett. A kezében két friss hal lógott horgon, bement a házba, hogy letegye azokat. Kaptam az alkalmon, hogy félrevonjam Hux-ot a mólóra és kifaggassam.

- Mi volt apával?

Hux sóhajtott, az ajka szemmel láthatóan nagyon keserű volt. Leültünk a farönkökre és a férfi kerülte a tekintetem. Bennem egyre csak nőtt a bizonytalanság, csak remélni mertem, hogy apám csak nem bántotta Hux-ot...

- Megmondta rendesen, mit gondol rólam. - felelte Hux - Nem tudtam jó benyomást tenni rá, sajnálom.

Egy emberi kudarcként tekintett magára, mert nem tudott apámra. Nem az ő hibája volt, hogy ennyi előítélet van benne. Dühös voltam apára, hogy esélyt sem adott neki, hogy ennyire kiosztotta. Annyira meg akartam tudni miket vágott a kapitányom fejéhez, amitől a földbe döngölte. Elég volt egy rossz szó, és az ingatag kapcsolatuk összedőlt. El tudom képzelni Hux mit érezhet most, hogy ő soha egy apának sem tud megfelelni, ez az ő átka. Mindenkinek jut egy teher, ezért nem igazságos, hogy egyeseknek azért több jut.