Megjegyzésem, még olvasás előtt: pár dolgot átalakítottam, nem a sorozat szerint lesz szigorúan. Remélem, nem bánjátok :) Ezt hívják alkotói szabadságnak (azt hiszem :D )
Jó olvasást!
„Mutasd az utat, boszorkánymesterem."
Magnus összefűzött ujjaikra nézett, majd tekintetét lassan Alec szemére emelte, amiben végtelen bizalom rejtőzött a boszorkánymester iránt. Magnus egy aprót biccentett; más talán észre se vette volna, de az árnyvadász látta. Nem is látta, inkább érezte.
Egyszerre kezdtek el rohanni a part felé, minden gyorsaságukat és erejüket beleadva, Alec lendülete erőt adott a kicsit lassabban futó Magnusnak. Alec kezén egy pillanatra halványan felizzott a Gyorsaság rúnájának precízen felrajzolt, kacskaringós vonala, Magnus macskaszeme pedig zöldben-aranyban fénylett, a keskeny pupillák visszatükrözték a démonok ocsmány alakjait.
A New York-i forgalom ezen közben egyre rosszabb lett, az autók egymásra dudáltak, a hamisítatlan New York-i taxisok az ablakból kihajolva folytatták reggel megkezdett, nyomdafestéket nem tűrő szidalmazásaikat; a párost így kissé megakadályozva a futásban.
Alec meglepve figyelte fél szemmel az eget. Egyik démon se támadott, pedig az egyik rusnyaság még rá is nézett vörös tűzben forgó szemeivel, de úgy csinált, mintha az árnyvadász-boszorkánymester kombó sem izgatná fel különösebben. Lustán kavarogtak az égen, egymást sem kímélve, a nyálkás testek cuppogva ütköztek össze, pedig elegendő helyük lett volna, ha szétszóródnak. Még nem tették meg, amit Alec nagyon különösnek talált. Nagyjából afölött a lyuk fölött lebegtek, amit reggel találtak. És amit Alec máig nem értett, hogy mi a fene lehet. Magnus valami átjáróról beszélt...
- Mags? – lihegte Alec, miközben megkönnyebbülve figyelte a tengerpart közeledő homokját. Mindjárt odaérnek.
- Ez... most...nem éppen alkalmas... a beszélgetésre... Alex...ander – fújtatott a boszorkánymester, akinek valószínűleg azért okozott ennyi gondot a futás, mert a varázserejét már felhasználta, és most valószínűleg felkészíti magát és varázserejét a nagy ütközetre. Az arca sápadtsága is ezt igazolta.
Alec azonnal aggódni kezdett, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Inkább elengedte Magnus kezét, és az ellenkező irányba kezdett futni tőle. Úgy gondolta, ha eltereli a boszorkánymesterről a figyelmet, akkor annak kicsit könnyebb lesz az átjáró bezárására.
Alec látta, hogy Magnus elérte az átjárót; a démonok még most sem törődtek vele, ami egyre rosszabb és rosszabb érzéseket váltott ki az árnyvadászból. Előkapta az íját, és a tegezéből is egy nyilat, ami angyali fényben ragyogott a rárajzolt rúnától.
De akkor a föld érezhetően, finoman rezegni kezdett a lábuk alatt. Alecnek olyan érzése volt, mintha egy hullámvasúton lenne, amire azonban nem fizetett be...
Magnusra nézett, aki elkerekedett szemekkel meredt a gödörbe, arcát vörösre festette az a fény, ami onnan áradt. Alec már rájött, mi történik itt, és nagyon nem tetszett neki. Különösen az nem, amikor a parton feltámadó szél egy nő sikolyokkal keveredő mormogását fújta felé; a szavak ropogtak és recsegtek, mint a Pokol ki nem húnyó tüzei. Alec egy szót nem értett belőle, de úgy gondolta, ez nem olyan nagy gond. Sejtette a jelentését.
Magnus továbbra is hitetlenkedve állt az átjáró felett, ami – el ne felejtsük – közben folyamatosan ontotta a repülő démonokat. S bár Alec messzebb állt, de kiválóan hallotta Magnus félelemmel vegyes sóhaját:
- Lilith.
Iszonyú csend telepedett le New Yorkra Magnus szavai nyomán. Az autók megálltak, a sofőrök mozdulat közben fagytak le – mintha megállt volna az idő. A nap elfeketedett, felhők kezdtek gyűlni az előbb még tiszta és kék égen. Minden állt, mozdulatlanul, a másodpercbe fagyva. Magnus szeme ijesztő vörösnek látszott az egyre erősödő és vibráló tűzvörös fényben, ami lassan kilépett Edom átjárójából, bevonva a tengerpartot. Alec döbbenten engedte le a kezét: íja egyszerre túl nehéznek érződött, füle pedig csengett a hirtelen, süketítő csendtől. Aztán mennydörgés rázta meg a várost, és Lilith könyörtelen hangja betöltötte a fülüket, mint a vatta:
- Támadás.
A démonok egyszerre zúgtak le az égből, mint a Pokol nyílvesszői, üvöltve és sivítva, a szárnyak suhogása undorító szörcsögéssel vegyülve hangzott fel a magasból Alec feje fölött.
Alec érezte, ahogy karjába visszatér az erő, és felemelte íját. Reménytelen küzdelemnek látszott, de kifeszítette a húrt. A szárnyas démonok karmaikkal kaszáltak a fiú felé, de még túl magasan voltak hozzá, hogy elérjék őt. Alec azonban tudta, ez nem sokáig lesz így. Félelmetes sebességgel közeledtek.
Még vetett egy utolsó, kétségbeesett pillantást Magnusra. Kezeiből a kék lángok beterítették az átjárót, ám amint a boszorkánymester mágiája elérte azt, a kék haragos vörösbe csapott át. Az átjáró mégis lassan, de szűkült.
Alec megragadta ezt a reménymorzsát a gondolataiban, majd célzott.
És reménykedett, hogy Izzy és az árnyvadászok hamarosan ideérnek.
Alec elengedte a nyílvesszőt, ami halálos pontossággal fúródott a démonba, aki azonnal darabjaira hullott... és még a levegőben négy másik szörnnyé változott át. Alec egy kecses szaltóval hátraugrott az egyenesen a fejének szálló szörnyek elől, majd nyilával a szempillantásnál is gyorsabban kilőtte őket, a fekete massza elterítette a nemrég aranysárga homokot.
Alec már a harmadik szárnyas démont lőtte le az égről (a kis kialakult cimboráival együtt), amikor a démonok első áradata elérte őt. Az arcán egy nyálkás bőrszárny agresszív csapását érezte, így káromkodva eldobta az íját, és a szeráfpengéjéért nyúlt... és az Angyalnak hála, egy ismerős elektrumkorbács zizegve tépte le a fejét Alec támadójának. Izzy.
Alec nem tudott köszönetet mondani, mert a démonok folyamatosan áradtak az égből, megállíthatatlanul. Árnyvadászok harci üvöltése töltötte meg a levegőt, szeráfpengék ragyogása vakította meg az undorító lényeket, feketébe öltözött testek roppantották szét az ellenség csontjait. Megérkezett a felmentő sereg.
Mindenki derekasan küzdött, a Pokol lényeinek száma érezhetően csökkent.
Izzy arcát fekete, ragacsos ichor borította be, haja összetapadt az izzadságtól. Alec sem nézett ki jobban: az egyik démon felhasította a kabátját, karjáról vékony csíkban folyt a vér a már egyáltalán nem homoknak kinéző homokba. És mások is megsebesültek. Kiáltások diszharmóniája lengte be a bűztől és vértől súlyos levegőt; de harcoltak, és nem adták fel.
Alec egy pillanatra felnézett, és megkönnyebbülve látta, hogy Magnus körül tíz árnyvadász küzdött, védve és takarva őt, hogy egyik démon se tehessen benne kárt.
Magnus kezéből röppentek és cikáztak a lángok, a nyílás lassan záródni látszott. Magnus érezte, hogy a másik oldalról, lenn, Edomból, valaki még küzd ellene, hogy az átjáró nyitva maradhasson, és Magnus lassan kevésnek érezte magát a feladathoz.
Mert tudta, Lilith küzd ellene.
Halványan érzékelte, hogy a körülötte lévő Árnyvadászok védelmezik őt, így munkájában már csak kimerültsége zavarta (meg a másik oldalon földöntúli sikollyal küzdő Lilith, de az már „részletkérdés"). Magnus arcáról folyt a veríték, ujjai görcsösen megrángtak minden egyes mozdulatánál, de nem állt meg. Térdei megrogytak, fekete nadrágját ellepte a homok. Mindez nem számított. Be kellett zárnia azt a nyavalyás átjárót; Alec miatt, Izzy miatt, maga miatt. Elszántan küldte az újabb és újabb kék szikrákat, egyre nagyobb intenzitással, egyre nagyobb és szélesebb kézlendítéssel, térdelve, de még életben.
És akkor, amikor már éppen kezdte ismét feladni, egy kék kéz úszott a látóterébe, ami folyamatosan küldte az intenzív lilában fürdő lángokat. A kék kézhez egy kék kar és egy fehér pulóver tartozott, a fehér haj alatt ülő kék szemek undorodva meredtek az alanti mélységbe: a bezáródó átjáróra. Catarina.
Magnus azonnal erőre kapott barátja és társa megjelenésére, és mágiájuk összevegyülve sújtott le az átjáróra, kellően megdöbbentve Lilith-et. Edom vöröse lassan tűnni kezdett a homok és a föld takarásában.
„Gyerünk, még egy kicsit." csikorogta Magnus gondolatban, ahogy egy minden eddiginél fényesebb és erősebb kék tűzdárdát hajított a mélységbe, miközben Catarina tűzgömbje is a résbe szállt. És hirtelen az átjáró bezárult.
Éktelen nagy és éles csattanás rázta meg a várost: mint amikor bezárnak egy ajtót, csak vagy ezerszer hangosabban. A földön már csak a megfeketedett homok emlékeztetett arra, hogy itt néhány másodperccel ezelőtt Edom mélysége terpeszkedett.
Az ég démonai úgy tűntek el az égen, mintha kiradírozták volna őket. Egy hang, egy nyikkanás nélkül eltűntek abban a pillanatban, amint bezárult Edom kapuja.
Árnyvadászok megkönnyebbült sóhaja hangzott fel Magnus háta mögött. Meg akart fordulni, hogy megnézze, hogy mit keres itt Catarina, vagy hogy Alec él-e még, de arccal előre a homokba zuhant. Iszonyúan kimerült, a szeme magától lecsukódott.
- Magnus – hallotta még Catarina kimerült hangját – hé, jól vagy? Magnus?
Mintha víz alól hallgatta volna a körülötte zajló eseményeket. Aztán érezte, hogy a mágia gyengéd, forró érintése belepi a testét, megnyugtatva a lelkét és felfrissítve őt. Magnus kinyitotta a szemét, és Catarina mélykék szeme nézett vissza rá.
- Fontosabb dolgod is van annál, hogy kipurcanj, Magnus Bane – jelentette ki komoly arccal a nő, majd álló helyzetbe segítette a férfit.
- Hogy kerülsz ide?
Catarina elmosolyodott, amire bájos nevetőráncok jelentek meg a szája körül.
- Éppen nem volt dolgom.
- Köszönöm, hogy itt voltál.
Catarina kecsesen fejet hajtott.
- Ugyan. De mint mondtam, fontosabb dolgod is van annál, hogy kipurcanj – intett a fejével Magnus háta mögé.
Alec rohant hozzá, útközben az övére csatolva szeráfpengéjét, mögötte kissé lemaradva Izzy karcsú alakja bontakozott ki a tengerpart hátterében. Úgy látszott, a legtöbb árnyvadász visszasietett az Intézetbe vagy a várost járták démontevékenység után kutatva (a város azonnal életre kelt, amint a kapu bezárult), mert már csak páran lézengtek a tengerparton. Maryse hangja hallatszott valahol a háttérben:
- Vissza az Intézetbe! James, maguk velem jönnek Idrisbe! Malachinál nagy a csönd...
Catarina szolidan a háttérbe vonult, ahogy Alec, mocskosan és verejtékezve, lavinaként csapódott Magnus mellkasára.
- Jól vagy? Láttam, ahogy a földre estél...
Magnus finoman hátratolta Alecet, hogy megnézze annak sérüléseit, de Alec türelmetlenül legyintett.
- Erre van iratzém.
- Én pedig Brooklyn Fő Boszorkánymestere vagyok – tette hozzá Magnus, szemeiből gyengédség sugárzott, ahogy Alec karcolásokkal borított arcára tette a kezét. Alec félősen Magnus szemébe nézett.
- Meg kell találnom Jacet. Oda akarok menni.
- Akkor együtt megyünk.
- Kimerültél – felelte hezitálva Alec. Nem akarta, hogy a boszorkánymester ennél is jobban kifárassza magát, viszont semmit nem akart jobban, mint Magnus védelmet és biztonságot sugárzó énjét az ő összeomlott és aggódó énje mellett.
Izzy is odaért melléjük, és elismerően biccentett Magnus felé. És ekkor...
- Jace – nyögött fel Alec, majd hirtelen a parabatai rúnájához kapott. Magnus Alec vállára tette a kezét, Izzy összezavarodva pislogott.
Alec fájdalmasan felüvöltött. Pár árnyvadász értetlenkedve kapta oda a fejét, de Magnus dühös tekintete azonnal elűzte őket. Magnus, mire visszafordult, Alecet már a földön találta, aki kétségbeesett mozdulattal tűrte fel a pulóverét. Izzy mellette térdelt, és könnyek folytak le az arcán. Lassan Magnus is kezdte érteni...
- JACE! – Alec üvöltése bezengte a tengerpartot, és Magnus a csontjaiban érezte a kiáltás hevességét. Alec szemeiből lassan folytak a könnyek, kék szemében leírhatatlan fájdalom és szenvedés tükröződött.
- Nem érzem... Izzy, nem érzem őt...
Isabelle zokogva ölelte magához a bátyját, és bár látszott, hogy a lány mondani akart valamit, de képtelen volt rá, ezért Alec vállába fúrta a fejét.
- Izzy... Jace... meghalt.
Ahogy kimondta, a régen megdönthetetlen falak apró elemeire hullottak. A parabatai rúna, amit mindig büszkén viselt, ami barátsága és szeretete bizonyítékaként feketéllet Alecen, most eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Mintha soha nem is lett volna ott.
Magnus nem tudta, mit mondjon, így inkább csak csöndben letérdelt Alec mellé, aki fuldoklóként kapaszkodott a nyakába.
Mert Jace meghalt.
Bocsi, hogy itt fejezem be, de nyugalom, lesz folytatás. Remélem, nem untátok, ez kicsit hosszabb lett, mint amit terveztem. Írjátok meg kommentben, ha tetszik, vagy ha nem, szívesen olvasom a véleményeteket. Addig is: az Angyal vigyázzon rátok!