Team Free Will!

46. fejezet Emlékmás a rengetegben

Fejfájás. Ez jutott leginkább a sötét hajú áz eszébe arról, a káoszról, ami a fiatal vadászt ölelte körül az utóbbi időben. Mire nagy nehezen megszokta volna azt az égetni való kölyköt, újra bekövetkezett az az eszmélet vesztés, ami mostanra elég jól megdolgoztatta a SHIELD és Wakanda tudósainak jelentős részét. És amivel aztán szokás szerint nem jutottak semmire.

Ő maga pedig, bár nem szívesen vállalt részt Fury kis magánalakulatában, na nem mintha a többiek valaha is a csapat részeként kezelték volna, most ott ült a kórházi ágy mellett, figyelve, ahogy az eszméletlen gyermeki test lassanként átalakul egy felnőtt nővé, persze fiatalabbá, mint amilyennek a születési dátuma alapján lennie kellett volna.

Többször is megpróbált belemászni a fejébe a különös folyamat alatt, persze minden igyekezete kudarcba fulladt, csak önmagát fárasztotta velük, és habár nem szerette beismerni a vereséget, nem látta értelmét tovább pazarolni az energiáit valamire, ami sosem fog működni. Ebben a különös állapotban biztosan nem.

És hogy miért ült még órákkal később is a lány mellett, annak ellenére, hogy pontosan tudta, mekkora időpocsékolás? Nos, mert ezzel is tartozott neki, habár azt a részét a közös kis „kalandjuknak" legszívesebben törölte volna az emlékeiből, az utóbbi napokban folyton ez kísértette, ha álomra hajtotta a fejét.

Úgy fészkelte be magát a tudatába az emlékkép, mint egy bosszantó dallam, amit az ember nem tud a francnak sem kiverni a fejéből. Bosszantotta és húzta az időt, ameddig csak bírta, hiszen a kimerültség egyre inkább hajszolta vissza abba a lidércnyomásba, de még nem akart oda visszatérni.

Csak még egyszer megpróbálja és aztán hagyja az egészet a fenébe. Csak még egyszer utoljára, hogy biztos legyen abban, hogy nem járhat sikerrel. Ezen szavakat kántálva bíztatta magát arra, hogy még egyszer előhívja a benne rejlő mágiát és azzal megpróbálja letapogatni a lány, tudatát gondolatait.

Félig lehunyt szemmel érintette meg a szőkeség vékony kis kezét, hosszú fehér ujjait pedig a sajátja köré kulcsolta, mintha csak úgy fognák egymás kezét zavartalanul. A félisten halkan mormolta az igézetet, s habár ő maga nem jutott el a lány tudatáig, annak mégis ott visszhangoztak a koponyáján belül a férfi már-már dallamos szavai. Még így eszméletlenül is megszólították, ő pedig csak követte, mintha vezetnék és akkor a mutató ujja megmoccant a férfi kezei közt.

Loki döbbenettel nézett a továbbra is ájultan fekvő lányra, s mivel az nem mozdult meg újra, az áz biztosra vette, hogy a fáradtságtól képzelhette be azt a furcsán időzített mozdulatot, amely vont egy legalább annyira kellemetlen, tolakodó érzést maga után, mint mikor a lány elárulta, hogy néha látja a mágia „vonalait", sőt meg is tudja érinteni azokat. Aztán, hogy demonstrálja, azt is tette a férfi smaragd színű energiáival, amelyeket csak ő láthatott.

Azonban, ha következménye volt is ennek a különös érzetnek, nem maradt ideje, vagy lehetősége morfondírozni rajta, mert ismerős léptek zaja ütötte meg a fülét és tudta is, hogy az illető, habár még nem érte el a szoba bejáratát, ide tartott.

Nem kellett több néhány percnél, hogy be is lépjen óvatoskodva, nehogy túl nagy zajt csapjon az ajtónyitással.

-Semmi? -se köszönés, se felesleges kerítő maszlag, csak a puszta lényegre törés, meglehetősen pofátlanul leplezetlen türelmetlenséggel.

Sebaj, gondolta a félisten. Ez hasonló tiszteletlen feleletet érdemel és hirtelen lényegét se látta annak, hogy akár palástolni igyekezzék az ellenszenvét.

-Szóltam volna ellenkező esetben... -Nick halkan hümmögött, ahogy felmérte az ágyon fekvőt és megakadt az a bosszantóan kíváncsiskodó fél szeme a még mindig érintkező kezeken. Az áz akkor halkan sóhajtva elengedte a halandó nő kezét és elégedettlenül hagyta a saját ölébe hullni végtagjait.

-Remélem érti, hogy ezt miért nem vehetem készpénznek? -megint ez a fene nagy bizalmatlanság! A fekete hajút nem kis mértékben bosszantotta a dolog, persze értette. A midgardiaknak minden joguk megvolt ahhoz, hogy fenntartásokkal kezeljék az akcióit, de ők nem is próbáltak meg a félszeművel ellentétben szívességeket alkudni ki tőle, így pedig valahol az ő felháborodása sem volt érthetetlen vagy jogtalan.

-Hm... -mégis csak ennyit szólt kaján vigyor mögé bújtatva sértettségét. Fáradt volt komolyabb vitába belemenni és ugyan miért is akart volna, vagy miért is kellett volna egy egyszerű, ostoba halandónak bizonygatni az igazát? Ugyan már! Éppen annyira nem tartozott magyarázattal, mint amennyire azt sem érezte égető kötelességének, hogy közölje az iménti „megmozdulást", amit vagy csupán fáradt elméje idézett elő, vagy ténylegesen az ájult produkált. Azonban lehetett valami nem megszokott a mosolyában, mert Fury ahelyett, hogy tovább pedzegette volna önnön bizalmatlanságának ok-okozati tényezőit, már majdnem aggodalmasan pillantott az ázra. Majdnem.

-Rémesen fest -mondta nyersen. -Menjen, pihenje ki magát! -Loki felhorkant, de mielőtt tiltakozásba kezdhetett volna, Fury ellent mondást nem tűrve folytatta: -Ez parancs, ha úgy tetszik!

-Mintha hallgatnék magára... -jegyezte meg csípősen, de azért igyekezett higgadtnak tettetni magát. -Egyébként is, miért akarja felügyelet nélkül hagyni?

-Nem hagyom, de tekintve, hogy gyerekként mennyire lett a szíve csücske, nem szívesen kockáztatnám meg, hogy esetleg végez magával -élcelődött a félszemű és ha mást nem is, egy kellemetlenkedő grimaszt kiváltott a félistenből, mikor az akarva akaratlan felidézte mennyi kellemetlenséggel járt eltűntetni a lisztet a holló fekete hajából. Ezen a ponton pedig nehezen állta meg, hogy ne vakarja meg a feje búbját, mert az szinte égett az emlék kényelmetlen utóérzetétől.

-Nagyjából 20 lehet -nyugtázta magában miközben újabb átható pillantással pásztázta az ágyban fekvőt. -Már ismert, ha nincs is meg minden emléke rólam -jelentette ki határozottan, noha azzal is tisztában volt, hogy a pokoli emlékek még aligha törtek a lányban felszínre. Az előtt pedig mindössze egyetlen egyszer találkoztak. Még New York-ban... Sajnos épp emiatt pedig képtelen volt megjósolni miként fog reagálni a lány az ő jelenlétére. Talán mégis csak Furynak volt igaza és jobb, ha első körben nem vele találkozik? De akkor miért esik nehezére mégis itt hagyni?

-Ha beszélni akar a történtekről... -kezdett bele Fury, mert az áz egy ideje már merengve hallgatott, olyan ábrázattal, mintha komoly gondok gyötörnék, azonban Loki érezte a sokkal inkább információ szerzési szándékot a tettetett törődés burka mélyén. Amúgy sem kedvelte a sötét bőrű férfit, mégis az látszólag mindent megtett, hogy az ilyen megnyilvánulásaival szinten tartsa az áz utálatát iránta.

-Akkor nyilván nem magával fogom megosztani! -tromfolta le gondolkodás nélkül, de Fury valahogy remekül értett hozzá, hogyan tapintson az elevenébe.

-Nyilván az én hibám, hogy nem vettem észre mennyire is bővelkedik barátokban, akik meghallgatják önszántukból, amit mondani akar! -komolyan fel kellett tennie magában a kérdést, miért is nem „táncolja vissza" magát Thanos kegyeibe és döntött úgy, hogy segíti ezeket az alsó hangon is alantas lényeket? De igazából pontosan tudta, hogy minden oka ott fekszik abban az ágyban eszméletlenül. Az ok, ami miatt nem hagyhat csak úgy hátra mindent, mert azt ő sosem bocsátaná meg neki. Felállt és Fury alig észrevehetően ennek hatására a fegyvere közvetlen közelébe helyezte jobb kézfejét, hogy bármikor támadásba lendülhessen, ha szükségeltetik. Azonban Loki nem támadt rá, visszafogta magát ha a hangszíne fenyegető jellegét nem is volt képes elnyomni. Egészen közel, Fury arcába hajolt és halkan, de azért kellő gyűlölettel adta a tudtára:

-Ne higgye, hogy végeztünk, vagy, hogy a kezében tart, mert az egyetlen okom segíteni vagy egyáltalán itt lenni és nem világokkal távolabb a tűzvonaltól, az...

-Miért ilyen fontos magának egy egyszerű halandó? -vágott közbe Fury, mert őszintén fúrta az oldalát a kíváncsiság az ügy kapcsán a kezdetektől fogva. -Thort megértem, mindig romantikus alkatnak tűnt, de maga... Mivel fogta meg magát? -ha a válasz egyszerűbb volna, ha egyáltalán megfogalmazható lett volna az csínyisten számára, elárulta volna, habár talán még akkor sem. De mert ő maga sem tudta körülírni, sok bosszúságot okozott neki, főként az utóbbi időszakban, persze miért is magyarázkodna épp Furynak erről? Amennyire az emlékei nem csaltak, a gyenge kis földlakóknak éppen nem tartozott semmivel az ég egyadta világon. Magyarázattal pláne nem.

-Törődjön a saját dolgaival, amig van még mivel! -szúrta oda epésen, aztán sarkon fordult és emelt fővel masírozott ki a már-már fullasztóvá váló közegből. Azt remélte, a kórtermen kívül végre levegőhöz jut és azok a gondolatok is hátra maradnak a bevágott ajtó mögé szorulva végleg, de akár a szú a fába, úgy ette egyre mélyebbre magát az emlék, megmételyezve minden ép gondolatát.

A szobája, oda kell eljutnia, mielőtt a látását is megzavarná az a bugyuta emlék, amitől képtelen szabadulni, de még másra gondolni sem képes, mintha elmenne az esze.

Senki nem akart most így belefutni, koncentrálnia is nehezére esett. Az ér a homlokán vadul lüktetett, mintha ki akarná tépni magát a bőr alól. Egy percre oda is szorította a jobb tenyerét, mert egésze komoly fejfájás tört rá. Hallotta, ahogy a mellette elsuhanók közül legalább egy valaki lélektelenül a hogyléte felől érdeklődik, de felelni nem is bírt rá, csak minél előbb ki akart jutni a már-már természetellenesen hosszúnak tűnő folyosóról.

Csak még egy kicsi, csak pár lépés, aztán lefordul balra és se-perc alatt ott lesz! De az út a talpa alatt nem akart fogyni. Néha még a talajt eltűnni vélte a lábai alól, helyette a lépteire besüppedő nedves földet érzett, pont, mint azon a helyen. Meg kellett állnia egy pillanatra, hogy vissza tudjon térni a jelenbe, hogy ne szürkeséget lásson maga előtt, hanem ismét színeket, fényt és folyosót stabil falakkal, a szélviharban üvöltő fák lombjai helyett és a gyér lámpák azért mégis kellő világossággal szolgáló fényét a vak sötét helyett.

Miért pont ez az emlék? Miért kell itt lennie egyáltalán? Miért történik ez most vele? Nem értett semmit, ahogy azt sem vette észre, hogy az egyre szaporább lépteit már egész gyors loholásra cserélte, hogy elérje azt az áhított ajtót.

De már ott volt, odaért, szóval most már mindennek rendbe kellett jönnie, most már csak be kellett jutnia, mielőtt minden elmosódott volna körülötte. Mert pontosan ez történt. Minden össze kezdett folyni, mint egy nyúlós massza és a helyükre a purgatórium látképei leselkedték be magukat. mintha az ember kifele bámulna egy feslett függönyön át. Csakhogy az ő feslett függönye az épp darabokra hullni készülő valóság volt és az a nyomorult ajtó sem akart kinyílni, hiába rángatta a kilincset.

Ez nem vallott rá, hogy így elveszítse a fejét mitől is? A félelemtől, hogy szembenézzen a történtekkel? Mégis miféle lidércnyomás űz vele aljas játékot fényes nappal, még ébren ráadásul?! Magában átkozódott félve, hogy felhívja valaki figyelmét az épületszárnyban, ha hangosan teszi azt, de már az ajtót is kezdte megbontani az a kegyetlen illúzió, ahogy ő maga pedig már reményt vesztve kapkodott levegőért. A mellkasához kapott homlokát az ajtónak döntve. Jó ég, mit meg nem adott volna, hogy valaki kimentse onnan, hogy valaki akárhogy is, de véget vessen ennek. Miféle képzet ez? Ahol még a mellzsebében is valami fura, téglalap alakú műanyag van...?

A kulcs kártya! Rakta össze magában sietve és abban a pillanatban semminek nem örült jobban az ég egyadta világon, mint annak az egy szem műanyagnak az ajtó nyitó chippel. Azonnal bevetette magát és benarkózott.

Elkésett. Ahogy magára zárta az ajtót, minden szerte foszlott.

Behunyta a szemét, hogy csillapítsa a légzését, hiszen, ha nem nyugtatja meg magát, hogy is találhatná ki miként keveredjen ki egy ilyen utálatos helyzetből?

Kinyitotta, de semmit nem látott, még az orra hegyéig sem, de meg kellett próbálnia újra. Olyan nincs, hogy pont ő, a csínyek istene, a trükkök mestere csapdába essen egy illúzióban, mert ez az volt, más nem lehetett, annak kellett lennie, hiszen a múlt eseményei nem támadhatnak fizikailag rá a jelenben!

-Szóval, ha meg akarjuk találni a portált, ahhoz Benny kell, de ha rá akarunk találni, a vámpírokat kellene követnünk, vagy nem is tudom... -hallotta meg azt a hangot, amit egyszerre kívánt maga mellett hallani és egyszerre akart kizárni a gondolatai közül. Nem akarta kinyitni a szemét, tudta mit látna maga előtt. Badarság lett volna azt állítani, hogy nem emlékezett szóról szóra annak a napnak a történéseire. -Próbáljuk meg a bosziknál? -faggatta tovább a lány és mintha mással nem tudná magára vonni a férfi figyelmét, óvatoskodva vállba bökte a mutató és a középső ujjával.

-A te barátod, nem az enyém! Akkor meg honnan tudnám? -fakadt ki a váratlan érintés helyére kapva. A heves reakció pedig kinyitatta vele a szemeit.

A döbbenettől elállt a lélegzete. A lány pedig ugyanúgy, ahogy akkor, azon a rémes napon tette, kellemetlenkedve sértette meg a magánszféráját azzal, ahogy az arcába hajolva magyarázni kezdte a „bizonyítványát" természetesen szükségtelenül túlgesztikulálva a törékeny kis kezeivel.

-Próbálok beszélgetést kezdeményezni, mert az elmúlt hat hónapban ez a mai az első nyugodtnak mondható napunk, amikor érezhetően semmi és senki nincs a közelünkben és jól esne, ha nem folyton menekülésre kellene koncentrálnunk -álom lenne? Látomás? Nem vehette biztosra és majd elfelejtette, hogy bizony a felsoroltak egyikében sem érezne semmit, ha megérintené a lányt. Nem bírt parancsolni a kíváncsiságának, muszáj volt kiderítenie, mégis mi folyik itt. Ahogy lassan felemelte a bal karját, majd óvatosan kisimította a lány arcához tapadt szőke hajtincset, hogy aztán a füle mögé tűrhesse, nem érthette mi zavarja össze az érzékeit, hiszen ami az ujjbegyei alatt rakoncátlanul csúszkált össze-vissza, az tényleg a lány haja volt. Hogy lehetséges ez? Visszakerült volna ebbe az idősíkba? De hisz senkivel nem került kapcsolatba, aki ilyet tehetett volna vele és nem is érezte más varázslatban jártas személy jelenlétét ideát. Mégis, akármennyire tűnt lehetetlennek, a jelenet a szeme előtt, amelynek immáron ő is aktív résztvevője volt, valóság, vagy valami az ő képességein bőven túlmutató illúzió, de ugyan ki lenne képes valami ilyesminek a létrehozására? Nem akart az illetővel találkozni, legalábbis nem egyedül, mert még a létezésből is ki akarta törölni abban a pillanatban, de ha egy illúzióból sem képes kitörni, akkor mégis hogyan kaphatná el? -Felfoghatnánk úgy is, mint egy kalandot, -csacsogta tovább a lány, mit sem törődve a férfi zavarával. Az arcán ott voltak azok a halványpiros foltocskák, mikor a füle mögé igazította az áz a haját, ahogy újabban szinte mindig, már hónapok óta, ha akár csak véletlen hozzáértek egymáshoz, -mert ezt csináltad te is, nem? Mielőtt unalmas lettél... -a szokásos piszkálódás, mert a férfi szerint a lány éppen elég hebehurgya, hogy ne fogja fel, hogy adott helyzetben legalább egyiküknek felnőttként kell gondolkodnia és viselkednie. Ó, hogy mennyire utálta érte akkoriban! Aztán később megértette, miért csinálta mindezt, ezért most esze ágában sem volt azokkal a szavakkal válaszolni neki. be akarta bizonyítani, hogy kinek, azt ugyan nem tudta, de meg akarta mutatni, hogy változott, hogy ha visszacsinálhatná, semmit sem tenne úgy, mint akkor. Nyitotta a száját, hogy belemenjen a játékba, mert így utólag nagyon is érdekelte, milyen semmire kellő kérdéseket akarhatott még feltenni a lány, az a lány, akit tagadhatatlanul őszintén érdekelt minden, amit a félisten megosztana vele. A lány, aki hosszú idő óta először meghallgatta és nem ítélte el, ha csipkelődött is vele, vagy nem is értett egyet az ázzal éppen, de fontosnak tratotta annyira, hogy figyeljen rá, hogy észre vegye, ha gondok gyötrik és a maga ostoba kis fecsegésével enyhítsen rajtuk. Azonban, bármit is akart mondani, valami más uralta a szavait. Ismerte az érzést, mintha rabja lenne a saját testének.

Utálta minden percét!

-Te magad mondtad, hogy egy óvatlan pillanat, rossz mozdulat vagy bármi és végünk ideát, vagy tévednék? -nem is az a lényeg, hogy mit mondott, de miért így mondta? Mintha még azt is kikérné magának, hogy a lány megszólította, legszívesebben a saját lábára lépett volna. Lehet meg is teszi, ha csak egyszer megkaparintja az időkövet, mert az a pillanat megérne egy anomáliát! Persze látta átsuhanni a lány arcán a fájdalmat, nagyon hasonló volt ahhoz, amit az anyja tett mindig, mikor megbántotta őt, pedig tudta, sokszor jobban is, mint maga Loki, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott vagy épp ahogy mondta. A Winchester lány arcára is ez volt írva. Kiismerte és ez megrémítette az ázt.

-Nem arra céloztam, hogy feszülj be, mint akinek mélyre nyomták azt a zabszemet! -közölte, mintha csak elfutotta volna a pulykaméreg, de ahogy megpróbált megint az ő tempójához igen is gyors félistennel szembe kerülni, természetesen sikerült megbotlania egy kiálló korhadt gyökérdarabban. Az kellőképp kizökkentette a mérgelődésből. -Csak, hogy légy óvatos és ne rohanj, -folytatta higgadtabb hangon, -mert mindig ezt csinálod, rohansz, csak tudnám minek? -ha annyi aranya lenne, ahányszor a rohanással meg a türelmetlenséggel vádolták, már kivásárolhatta volna fél Asgardot Odin keze alól. Emlékezett rá, mit felelt erre, de most inkább visszaszívná. Lassítana és hallgatna a lányra. Megkérdezné, nem fájt-e, hogy beverte az amúgy is hegekkel teli mezítelen lábát az imént? Talán azt is felajánlaná, hogy öljenek le egy kis időre, mielőtt tovább állnának. Próbálta, minden erejével próbálta, de ahogy akkor, most sem vetett még egy pillantást sem rá, csak haladt tovább sértő dolgokat vágva a szőkeség fejéhez.

-Megint kezded? Sokkal több forog itt kockán, mint hogy te meg a testvéreid versenyt fussatok a halállal! -találat, méghozzá bőven magas pontszámmal, éppen a tábla kellős közepébe. Hiába, valahogy mindig egyszerűbb mást bántani, mint szembe nézni a hibáinkkal. És ebből azóta se nőttél ki, te utolsó ostoba barom! Csakhogy, már nem számít mennyire korholja magát érte, ami történt, azon már nem változtathat. Ha erre ment ki a játék, megértette, nem kellett újra megélnie a folytatást, csak hadd menjen. Ha a lány magához tér, lenyeli a békát és mindenért a bocsánatát fogja kérni, ha kell az anyja halhatatlan lelkére is megesküszik, csak eresszék ki ebből a lidércnyomásból! Persze, senki sem hallotta fohászát, minden ment tovább megállíthatatlanul és minél inkább igyekezett kitörni belőle, annál szorosabban, mint kígyók tekeredtek köré az események, hogy kiszorítsák belőle az életet.

-Tudod, nem vagyunk erősek, mint az ázok, vagy harciasak és kegyetlenek, mint a legtöbb jégóriás, de tesszük, amit kell és ha csak várni tudunk, mert adott esetben nem tehetünk mást, akkor várunk és nem picsogunk miatta! -vágott vissza a lány és tudta, hogy igazat mond, tudta, hogy a legrosszabból is képes volt felállni, látta a saját ép két szemével és egyszerre utálta érte és nézett fel rá miatta. -Miért nem használjuk ki ezt az időt, hah? Nem tudjuk merre menjünk, nem tudjuk kit kövessünk, de nem árt, ha formában maradunk... -megint ez a nonszensz! Mióta csak megkérte, hogy eddzen vele a férfi, a lány nem, hogy nem fejlődött, de a sérülésektől még jobban legyengült. Mintha egy halandónak lenne esélye egy magafajtától bármit is tanulni... Esetleg, ha a mágiával próbálkozna, de azt már nagyon az elején meg tudta állapítani, hogy a Winchesterlányban semmi potenciál nincs a mágia használatra. Sem erős fizikum, sem tehetség nem volt a birtokában. Emberi léptékkel okos volt és kellő ereje volt megvédeni magát, de nem minden esetben. Na és persze, habár egy idő után ügyesen mímelte le az áz mozdulatait, mert, hogy erő nem társult hozzájuk, minduntalan elbukott vele szemben, ami megint csak lassította őket. Ezért volt annyira ingerült akkoriban, mikor a szőkeségnek még volt képe felhozni, mint lehetőséget az edzést.

-Ahha, formában akarsz maradni? Ahhoz kellene valamicske erő is, nem? -és csak hogy az állítását bizonygassa, olyan könnyeden lökte fel fél kezével a lányt, hogy igazán, a legkisebb erőfeszítésébe nem került a dolog, mégis elég volt hozzá, hogy az a fenekére essen jó egy méterre az áztól a ragacsos sárba. Fel akarta segíteni, eleve nem is akarta meglökni, de tudta, hogy a múltban ez a jelenet koránt sem ért véget itt. Volt még mit mondania, bár ne lett volna. A fülére akarta tapasztani mind a két kezét, hogy ne kelljen végig hallgatnia saját magát, de sem a hangjában, sem a végtagjaiban nem lelt engedelmességre. -Még mindig játszva legyőzlek, de ha muszáj, szívesen emlékeztetlek rá, kinek is van itt igazából szüksége a másikra! – mondj valamit! Kiabálj! Üss vissza, tégy bármit csak ne hagyd annyiban! Szinte könyörgött a szemével, de a lány lesütötte a tekintetét. Kerülte a pillantását és a csatakos hajtincsei között pillantott csak rá, ha ugyan megtette. Nem sírt, nem tajtékzott, csak kacagott. Élettelenül, kedvetlenül, miközben feltápászkodott és leverte magáról a koszt, amennyire tudta. Kellemetlen napnak néztek elébe, mert ahogy a napsugarak szárították rajta a sarat, úgy feszült a bőre is alattuk és az a sok kicsi heg borzasztóan tudott életjelet adni magáról a keményre száradó sárréteg alatt. hiába verdeste le folyamatosan, ahogy csak tudta, nem ment vele semmire.

-Ez nem volt szép, tudod? -jegyezte meg, mikor erőt érzett magában ahhoz, hogy elcsukló hang nélkül tisztán beszéljen és Loki tudta, mégsem felelt, hiszen akkoriban sem tette. Nem ez volt a szerepe és valaki nagyon nem akarta, hogy elrontsa a forgatókönyvet, de még most is azon akarta kitölteni a mérgét, aki ebbe az illúzióvilágba száműzte, pedig az egyetlen személy, aki iránt haragot érzett, az önmaga volt. -Még függhet tőlem az életed... -jegyezte meg a lány és a félisten biztos volt benne, hogy az az ismerős, mindent tudó pillantás ülhet a lány arcán, amit olyan sokszor látott már, ahogy a szeme sarka őrült ötletekkel kacérkodott és azzal a fajta elszántsággal, ami embertelenné tette a szépségét. Na és persze, ahogy mindig, most sem állt le, hiszen igénye volt rá, hogy beszélgessen vele, aki a mocsokba lökte, mintha minden joga meglenne hozzá. Lens pedig, ha más témával nem is tudott szót kicsikarni belőle, rátért arra a dologra, amit az áz sem hagyhatott szó nélkül, akármilyen sértődött is volt. -Szóval... Hol akarsz tábort verni? -még mentek egy darabig, az áz nem felelelt azonnal, aztán meglátott egy elég funkcionális helyet az éjszakai megállóhoz.

-Ez a hely jó lesz -döntötte el kettejük helyett. -Elég nyitott, de van hová futni, ha kell- nyugtázta magában, bár ma már tudta miért volt olyan hívogató az a tér. Még egyszer nem vernék át vele, ha csak annyira ki tudna törni, hogy szabad akaratából döntsön... Nem. Arra sajnos többszöri próbálkozás után is képtelen volt és lassan a nyakukra kúszott a sötétség, amely semmi változás ígéretét nem hordozta a történtek kapcsán. Nem gyújthattak tüzet, ahogy akkor sem, habár az éjszaka hűvös volt. A lány mégis, minden fáradsága ellenére lelkesen jelentkezett az őrségre, amit felváltva vállaltak át éjszakáról éjszakára.

-Kezdem az őrséget! -az áz akkoriban arra sem méltatta, hogy bólintson, ha egyetért vele, de a lány nem nyaggatta tovább, valahogy így is megértette, hogy beleegyezett, vagy csak túl magas volt másképp cselekedni, vagy meghunyászkodni előtte.

Azonban azon az éjszakán történt valami, ami addig előtte sosem: megtörtént aznap, hogy Eleanor M. Sunners elaludt az őrségben.

Hogy miért, azt a férfi sosem tudta meg, de sejtette. Nem mintha a csukott szeme ellenére ezúttal ténylegesen el tudott volna aludni. Pontosan tudta, ki és miért fog eljönni hozzá, vagyis hogy aznap ki és mi célból tette tiszteletét a táborhelyükön.

Szándékosan nem támadt rájuk, azt a kiélezett ösztöneik miatt könnyedén megérezték volna és szinte biztos, hogy a hívatlan vendégeknek esélye sem lett volna ellenük abban az esetben. Így viszont csak akkor vette észre a jelenlétüket, amikor már vészesen közel voltak hozzá. Az ébresztette, az érzés, hogy valaki, aki nem a vadászlány, túl közel hajol hozzá.

Természetesen, ahogy azt akkor is tette, a szeme kinyitása nélkül rántott tőrt az idegen ellen és mindenre elszántan lovalta bele magát a támadásba.

Az idegen nő, mert ezt ki tudta venni a hajnali szürkület félhomályában, amint a szeme hozzászokott a gyér látási viszonyokhoz, azonban játszi könnyedséggel tért ki előle és mielőtt az áznak esélye lett volna újfent támadást indítani ellene, gyorsan megfékezte a mondandójával.

-Csigavér, asgardi! -az a hang, ami azóta gyakran csengett a fülében és amit talán még Proxima Midnight mélyen dübörgő, alantas, szinte már állatias hangjánál is jobban irritálta, most ott volt előtte és ő olyan szívesen vágta volna át a torkát egyetlen mozdulattal, mint még soha senkiét, de nem bírt a szabad akaratából mozdulni.

Akkoriban bírt volna, hát miért nem tette? -Nem azért jöttem, hogy rád támadjak -ecsetelte a nő és óramű pontossággal, ahogy azon a napon is, az áz most is elsőként a vadászra pillantott. -Ha miatta aggódsz, már mélyen alszik. Nem hall minket -Loki már akkor értette, mit akarnak kihozni a helyzetből. Találkozott hasonló szituációkkal, nem egy esetén maga állította fel a játékteret úgy, ahogy az a számára kedvező volt, de sosem rajongott érte, ha vele próbálták eljátszani ugyanazt.

-Mit akarsz? -sziszegte felháborodottan.

-Választ, hogy hogyan éri el egy magad fajta, hogy ilyen nyugalommal aludjon mellette egy Winchester? -pedzegette, mint akit tényleg lenyűgöz a tudat, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges, holott ő maga átkozta álomra a lányt nem is olyan régen. Na persze ez nem megy olyan egyszerűen, ha az illető amúgy nem elég fáradt vagy nem érzi magát eléggé biztonságban ahhoz, hogy átengedje magát a varázsnak. -Mivel érted el, hogy bízzon benned? -a nő szemei kerekek voltak, a pupillái hatalmasra tágultak, mint egy macskának, ami épp játszik a csapdába ejtett kisegérrel. az arca egészen elvadult volt, mint egy igazi ragadozóé, erős arcélekkel. A haja színét nehéz lett volna megállapítani a sötétben, de még a purgatóriumhoz képest is túl tisztának tűnt. Talán más esetben kedvérevalónak találta volna, ha más nem a külseje miatt biztosan. Most azonban csak szín tiszta utálatot érzett iránta.

-Nem tettem semmit -felelte. Tényleg nem tudta, mivel sikerült a lány bizalmába férkőznie, ennyire naiv lett volna?

-Mindegy is, ha nem akarod elárulni... -kuncogott fel a nő. Ha lehet még felsőbbrendűbben húzta ki magát, ami egyébként szükségtelen volt, hiszen így sem bizonyult elég magasnak az ázhoz viszonyítva, majd kacérkodva hátra fogta az addig arca körül táncoló hajtincseit. -Persze, játszhatsz vele hűséges kutyust, ahogy az az angyal a testvéreivel, de én megadhatom azt, amire vágysz.

-Hát ez... -köszörülte meg torkát az áz. -Igazán nagyvonalú. És mondd csak, mire vágynék? -kacagott ezúttal fel ő gúnyosan. -Nyűgözz le! -követelte meg ármánykodva és megint nyeregben érezte magát a másik tárgyaló féllel szemben, akkor is, ha ez nem tartott sokáig.

-Fél év ezzel a kis vadász cafkával és máris csak ellenszenvet tudsz érezni irántunk? -ahogy felemelte az orrát, mintha ténylegesen szégyellni való lett volna, hogy nem akarják ők ketten mindenáron megölni egymást, de már akkor sem érezte azt a közös faj tudatot a midgardi lényekkel.

-Azt nem mondanám, -felelte hűvösen, -de ti is csak a Földről származtok, ehhez mérten pedig annyit se értek, hogy komolyabban foglalkozzam veletek.

-Hát ez nem túl előkelő!- vetett ellen a boszorkány. Esze ágában sem volt hagyni, hogy a férfi erőt merítsen önnön felsőbbrendűségéből. -Frigga nevelésétől többet vártam volna... -kezdett rá sajnálkozva és pontosan tudta, hogy ezzel mély pontot talált, ha pedig kétségei lettek volna, ahogy az áz reagált rá, az minden kételyt kizáró volt. Loki ugyanis rögvest a nő torkához kapott és aztán szabályosan rávicsorgott.

-Ne vedd a szádra a nevét! -a boszorka egy kissé megrettent, azon nyomban tett egy lépést hátra és csak a tapasztalatain múlott, hogy a mágiájával le tudja rázni magáról az áz kezét. Azonban amint legyűrte a kezdeti döbbenetét, hamar újra eluralta a beszélgetést, s habár fájó nyakát kelletlenül dörzsölgette a jobbjával, nem mulasztotta el a kacagást.

-Értem én, anyakomplexus... -jegyezte meg ügyelve, hogy ezúttal megfelelő távolságot tartson a félistentől. -Még kevésbé értem miért ragadsz le egy ilyen kis csitri mellett... -sóhajtotta tettetett unottsággal. Loki pedig lassanként kezdte elveszíteni a türelmét.

-Most tervezel a lényegre térni vagy kiprovokálod, hogy feltépjem a torkod, felébresszem és tovább álljunk, mielőtt visszatérnél az „élők" közé? -vázolta a nő lehetőségeit a rá jellemző kimértséggel.

-A portált keresed... -közölte a nő, mint aki aztán végképp tud mindent esélyt sem adva a csínyek istenének, hogy valami hazugsággal kimentse magát. -Hogy tervezel átjutni rajta? -faggatta ki, bár ötlete volt, nem is egy. Gondolta, hogy nem a semmiért van szüksége a halandó vadászra.

-A lány halandó -erősítette meg az áz az elképzeléseit. -Azt hittem, még Midgardon is képesek vagytok összeadni az egyet és a kettőt...

-Nos igen, de a kiutad kulcsa egyben az is, ami itt tart, hiszen lassít téged... -ez tagadhatatlanul igaz volt, de más részről a portált a lány nélkül sem találta volna sokkal gyorsabban meg, legalábbis nem vehetett mérget rá, hogy akármelyik szembe jövő lényből kiszedhette volna, na meg ott volt az is, hogy szüksége volt a lányra, hiszen mivel abban még a mágia iránt sem volt potenciál, tökéletes álcaként szolgált volna neki arra rövid időre, amíg átkelnek. Bosszantani bosszantotta a helyzet, amiatt is, hogy szárazdajkát kell játszania egy nála jóval gyengébb élő felett, de osztott – szorzott és semmi más elképzelése nem volt afelől, hogyan máshogy juthatna ki. -Nem unalmas? -de, nagyon is az volt, azonban más lehetősége akkor sem volt, ha csak ez a nő nem tudott valamit... -Fél év, de el sem jutottatok a portál közelébe... -elemezgette ki fennkölten. -Ismertem újonc farkasokat, akik fele idő alatt bejárták azt az ösvényt, persze hasztalanul, mert nem juthattak ki... A kijárat csak a halandóknak szól -mintha nem tudná már így is! Közbe akart szúrni valamit, hogy megsürgesse a boszorkát, de az nem hagyott rá neki lehetőséget. -Kicsempészhetnek minket, vagy hátra hagyhatnak... -nem tetszett neki amire ez a nő célozgatott, de valóban merültek már fel kételyei az ügy kapcsán. -Szerinted, ha eljut addig, nélküled megy, vagy veled? -akkoriban azt remélte, hogy elég erős hozzá, hogy akár az utolsó pillanatban is kizsarolja, hogy a lány ne hagyja hátra, de máskor olyan természetesnek vette, hogy őt nem fogja hátra hagyni. Azonban nem feledkezhetett meg róla, hogy évekkel ezelőtt milyen játszi könnyedséggel szúrta le azzal a karóval. Mi lesz, ha a lánynak már nem kell testőr? Ha a portálhoz közel megtámadják őket és ő egymaga rohan át a kapun? Mi lesz akkor? Ezen gondolatok egyre mélyebbre és mélyebbre ették magukat a fejében, hiába tiltakozott ellenük, szép lassan maguk alá temették. -Mielőtt válaszolnál, tudd, hogy ez itt egy vadász-mutatott a mélye alvó lányra. -Ébredj fel! -parancsolt a félistenre. -Ne dőlj be az ártatlan külsőnek! Gyűlöli a fajtánkat és sosem hagyná, hogy a hőn szeretett világában randalírozzunk... De ezt tudod, nem? Téged is majdnem megölt. Szerencse, hogy a rossz fát találta meg! -valóban, csak is a szerencsén múlott, hogy akkor ott New Yorkban nem vetett véget az életének. Mégis, ahogy rátekintett és ugyan ki kér bocsánatot attól, akit éppen megölni készül? A lány egy komoly rejtély volt, éppen ezzel keltette fel az érdeklődését. Talán pont ezért nem is akarta nagyon számba venni ez idáig annak a lehetőségét, hogy a lány rossz szándékúan hátra hagyná és kihasználná őt. Utólag már bőven tudta, mekkora baklövés volt akár egy percre is az ellenkezőjét gondolnia, de már nem tehet semmit. Tudta, mit választott és nem akarta újra átélni. Még egyszer kísérletet tett rá, hogy önállóan beszéljen vagy cselekedjen, de aztán belátta, hogy egy már megtörtént eseményen semmi esélye változtatni. Akárki is szórakozott vele, remélte, hogy igazán kiéli magát a tehetetlen szenvedésén, mert amint kijut innen, ez lesz az illető utolsó tette az életben.

-Térj a lényegre, mert a türelem nem tartozik az erényeim közé! -felelte szóról szóra úgy, ahogy akkor éjjel.

-Heves és hirtelen, épp, amilyennek mondtak... -a nő szája sarka elégedetten görbült felfelé. -Van egy bűbáj... -fordította komolyra a szót. -Rajtunk nem működik, de te más eset vagy. Képes voltál asgardiként élni közöttük... -á, szóval tudnak az eredetéről, bár annyira azért nem lepte meg, számított rá, hogy élnek, akik talán már ő előtte is rájöttek az igazságra Odin hazugságai mögött. -Ez a fajta alkalmazkodás pedig elengedhetetlen, -folytatta a nő szépen, lassan és pontosan kielemezve minden apró részletet, -hogy épp csak arra az időre csináljunk halandót belőled, amíg átmész a portálon -na, ez érdekesen hangzott. Belegondolva, ha abban a könyvtárban nem olvasott volna valami hasonlóról még jóval fiatalabb korábban, esélytelen lett volna, hogy higgyen a boszorkának. Így azonban nem tekinthetett el attól a lehetőségtől, hogy a nő esetleg igazat mond. - Megvan minden hozzávaló és ha elkészültem, az egyik „barátom" készséggel elvezet a kijáratig...

-Mért nem beszélünk arról, mit kértek cserébe, mert gondolom hiába is várnám, hogy szívjóságból tegyétek, amit tesztek? -és valóban, így már könnyen összerakta, mit is akarnak valójában tőle, de ha ennyire fontos nekik, hogy megszerezzék, annál inkább nem fog lemondani róla.

-Csekély árat kérek -ecsetelte a boszorka egy hajtincsét csavargatva az ujjbegyei között. -Neked szinte semmiség és hasztalan is... Talán még örülsz is, hogy megszabadítunk tőle? -biccentett a lány felé, de a férfi hirtelen elutasítássa felkorbácsolta a kíváncsiságát.

-Mondj más árat! -tromfolta le szinte gondolkodás nélkül, talán vehemensebben is, mint szerette volna.

-Hátra hagyna téged... -kezdte a nő már-már játékosan incselkedve. -Mit izgat mi lesz vele? -az áz rosszallón hümmögött.

-Nincs alku és örülj, ha hagyom, hogy sértetlenül távozz innen! -bár a hangja magabiztosan csengett, az a boszorka tudhatott valamit, mert nagyon előre nevetett a válaszán.

-Nem kell azonnal döntened -közölte egyszerűen, de a félisten ezt kikérve magának horkant fel. -Ugyan, már! Mind ketten tudjuk, mi nem vagy... Ne játssz olyan szerepet, ami ennyire kimerít -hamis együttérzéssel érintette meg a férfi karját, mintha átérezné min is megy keresztült. Loki csak lerázta magáról, de a nő nagyon is ragaszkodott az alkujukhoz. -Ha kijutsz innen úgy is el fogod felejteni, hiszen mi az ő élete a tiédhez képest? Egy szemvillanás? -és valóigaz. Végülis mióta számit neki egyetlen halandó? Ki ő, Thor? De mégis volt valami abban a lányban, amit nem akart odavetni ezeknek. -Gondolkozz és okosan válassz! -fordult el tőle végül a boszorkány. -Meg foglak találni, ha döntöttél...

-Várj! -a nő pedig abban a minutumban megtorpant. -Ha átadom... Mit kezdenétek vele? -a nő megint felé fordult és sejtelmes félmosolyra húzta a száját.

-Azt, amit megérdemel -felelte elégedettségtől csilingelő hangján. -Sokunkat küldött ide. Ez nem maradhat megtorlatlanul! -logikusan nézve bizonyára kijárt nekik a bosszú, végülis a lány csak magának kereste a bajt. élhetett volna csendesen, biztonságosan ehelyett a lehetetlen vadász misszió helyett, de nem tette. Ilyen alapon minek is avatkozna ő bele, ha szüksége már nem lenne rá? Keresgélte a lehetséges válaszokat, de nem lelt egy értelmeset sem. Esetleg, ha az anyja még élt volna, mert ő nyilván elítélte volna érte, ha elárulja az útitársát, de Frigga már nem élt. Nem maradt, aki vagy ami efféle indokkal visszatartsa. -Azonban sokunkat is juttathat ki, ha ügyesen csináljuk az átnevelését... Vagyis élni fog, mert szükségünk van rá, már ha ez aggaszt -megkönnyebbülést érzett a maga módján. Ha pedig a lány életben is marad, akkor mindig lesz esélye harcolni, nem? Egész életében ezt tette, igaz? Akkor ez miben lenne más? Különben is, ha szüksége már nincs rá, miért lenne az ő dolga? -Akkor viszlát, ha már eldöntötted mit akarsz! -az a baj, hogy ha nem is akarta kimondani, már akkor döntött. Neki ki kellett jutnia a lehető leggyorsabban és akármilyen elvetendő indokkal pottyant az ölébe ez a lehetőség, nem hagyhatta veszni. Hiszen hallhatta! A lányt így is, úgy is életben hagyják, amíg él ezen a helyen, mindig kijuthat az átjárón át, ami eleve csak halandóknak van fenntartva. Ily módon a lelkiismeretének sem kellene ott kellemetlenkednie a koponyájában, végülis mióta ismeri a vadászt? Ki ő neki? Ahogy ezen tépelődött, lassanként kifogyott azokból az ellenérvekből, amelyek visszatartották az alku elfogadásától. Ennyi volt. Ennek a szövetségnek véget kellett vetni a vadásszal, mielőtt túlságosan belebonyolódik és még több felesleges gondot vesz a nyakába. Vége. Fél év és negyven gyötrelmes pokolbéli nap után vége és így volt helyes, mert egy életnél a világ mégis csak több volt, ezt az áldozatot pedig örömmel hozta meg a szabadulásáért...

Onnantól kezdve alig bírta lehunyni a szemét. Folyton az alvó lányt pásztázta, mintha attól félne, hogy az megsejt valamit és amint ő álomra hajtaná a fejét, csak úgy eltűnne előle. Nem hagyhatta, ez pedig rendkívül feszültté tette. Rossz előérzetek és bűntudat mardosta az oldalát, de minduntalan azzal nyugtatta magát, hogy ez a legjobb, amit megtehet. Igen, így volt helyes, ezt kellett tennie.

Épp, hogy megvirradt, rögtön felpattant a magas kőtömb tövéből, ahová még az éjjel telepedett le és kicsit sem türelmesen ébresztgette a lányt.

Mikor Lens kinyitotta a szemeit, egy elnyújtott pillanatra foglyul ejtette kékjeivel az áz tekintetét, de az még rövid időre sem állhatta a pillantását. Pedig azok a szemek se nem mindent tudóan, sem vádlóan nem meredtek rá, csak tele voltak az ébredés riadalmával és kíváncsisággal, mintha tudná, hogy valami nincs rendjén, éppen ezért aggódna a félistenért. -Loki azonnal felemelkedett mellőle és hátat fordított neki. Nem akarta látni az arcát, ma nem, ha megtette volna, talán megingott volna és azt nem tehette. Már döntött.

-Indulunk! -közölte alig várva rá, egy-két pillanatot, hogy a lány feltápászkodjon, majd rögtön elindult, mintha tudatosan tartana valahová. Az igazság az, hogy nem tartott sehová, konkrét célja nem volt, csak ki kellett gyalogolja magából azt az idegességet, amit a boszorkány utolsó szavai ébresztettek benne. Még, hogy megtalálja, de vajon honnan fogja tudni? Talán, ha azon az úton indulnak, amerre őt is látta távozni az éjjel... Akárhogy is, csak ment előre minden sarkon azt várva, mikor jelenik meg a nő az alku rá eső részével.

Gyors tempóban haladt, amit a lány nehezen tartott cipő nélkül az ingoványos talajon, ami ki tudja még milyen elhalt növényi és csonttörmelékekkel volt tele a sár alatt. Mint amikor egy kagylókkal teli tóban sétál az ember és minden meszes kis héj komolytalan, de annál csípősebb vágást ejt a talpán. Többször megbotlott, amit természetesen a férfi nem hagyott rosszalló kommentár nélkül egyre növekvő türelmetlenségében.

-Ma különösen hűvösen viselkedsz... -jegyezte meg a lány az sokadik ilyen megjegyzés után. -Történt valami, amíg aludtam? Megtámadtak minket? -vetette fel, mert nem tudta hova tenni a férfi indulatosságát. Elaludt volna az őrségben? De nem emlékezett ilyesmire... Csak iszonyatosan fájt a feje, de ennyi, nem több.

-Arra még talán te is felébredtél volna -szúrta oda gonoszul. Egy része, amelyik meg-megingott még néha, a lányt okolta, amiért olyan szerencsétlen volt, hogy elaludt az őrségben, amiről különös mód a vadász mintha nem tudott volna semmit sem... Miféle átkot használhatott rajta az a boszorka? Nem tudta megmondani.

-Na jó, nézd, -érte utol Lens, majd rögvest elé is lépett, hogy megállítsa a haladásban, -ami a tegnapot illeti, sajnálom, oké? Nem akartam jó dolgot kihozni ebből az alapvetően rémes helyzetből... -szemkontaktust keresett, de láthatóan a férfi szándékosan kerülte a tekintetét. Nem értette. Vesztek már össze, de nem csak úgy a semmiből, mindig valami komoly oka volt és jóval hamarabb lecsengett az egész. -Azt hiszem, csak fel akartalak vidítani... -ismerte be. végül a tekintetét lesütötte, mert beletörődött, hogy a férfi ezek szerint nem kívánja méltatni a pillantásával. -Bénán sikerült, szóval tényleg nagyon saj... -próbálkozott tovább, mire az áz egyszerűen kikerülte.

-Ha befejezted, akár haladhatnánk is!

-Oké, persze... -adta fel a lány és halkan követte az ázt. Nem értette mit csinált rosszul. Próbált elnézést kérni, hogy oldjon a feszültségen, de nem működött. Mi lehetett a baj?

Persze, honnan is tudhatta volna, hogy a legnagyobb baj a mondandójával az volt, hogy most is, ahogy szinte mindig az eddigi veszekedéseik során benne volt annyi, hogy megtegye az első lépést, ha ki akart békülni a félistennel. Az pedig tudva, hogy épp eladni készül a vadászt, nem bírta hallgatni a bocsánatkérését.

Habár a fiatal vadász több kísérletet is tett a társalgásra, a félisten minduntalan figyelmen kívül hagyta őt. A menetelés a némaságtól még a szokásosnál is jóval fárasztóbbnak bizonyult. még sosem mentek egyhuzamban ennyit kisebb pihenők nélkül és ezúttal sem forrás nem tekergett mellettük, hogy legalább inni tudjanak az izzasztó hőségben, sem élelemként szolgáló állatokat nem láttak az avarban.

A nap már jócskán lemenőben volt, ahogy a félisten egyre gyakrabban tekintgetett körös-körül, majd mikor semmit sem vélt látni a hosszadalmas pusztaságon, csak a távoli fák ormótlanul meredező lombjait. Feléjük vette az irányt és még néhány óra kegyetlen séta után el is érték a rengeteg szélét.

-Talán le kellene táboroznunk... -javasolta a lány. A félig nyitott helyek könnyen beláthatónak bizonyultak és a tapasztalataik alapján itt lett volna célszerű tábort verni, azonban az áz nem szólt semmit, csak belevetette magát a sűrű fák közé.

A lány követte, bár minden lépéssel egyre bizonytalanabb tempóban, amely nem csak a fáradtságnak volt köszönhető. Nagyon régen megtanulták már miért nem tanácsos az erdő szélénél jóval beljebb tölteni az éjszakát. A legtöbb lény ugyanis ekkor indul vadászatra, amihez a fák vaskos törzsei, sűrű lombjai kiváló álcát biztosítottak. A sík vidékre azonban nem nagyon mentek, hiszen senki sem kívánt szem előtt császkálni, ha valami végtelen étkű lény, mint mondjuk egy leviathán téved arra. Az erdő legalább egyszerre nyújtott védelmet és vadászterületet mindenkinek, éppen ezért bölcsebb volt elkerülni, legalábbis sötétedés után.

Akkor vajon miért nem hallgatott rá a férfi? Minek masírozott tovább? Ennek véget kellett vetnie, de legalább valami magyarázat félét ki kellett csikarnia belőle, ha már a rémes előérzetei ellenére eddig minden további nélkül követte az istenséget.

-Loki, éjszaka van... -a kiszáradt torka miatt ezúttal a hang jóval nehezebben és halkabban bukott ki belőle, mint annak előtte. A férfi már megszokta, hogy néhány óránként szólt valamit a lány, már meg sem torpant miatta. -Nem lehetne, hogy megállunk egy kicsit? -kérlelte reménykedve benne, hogy hamar keresnek valami ennél azért biztonságosabbnak ígérkező helyet és legalább, ha nem is táboroznak le, de leülnek egy órára.

Hogy az ész veszejtő szomjúságtól képzelte-e be, vagy valóban hallott valamit a távolban, egy patak hangját, nem tudhatta biztosan, de szívesen utána járt volna, hátha táborhellyel is kecsegtet a hűsítő folyadékot ígérő vízcsobogás. -Egész nap meneteltünk megállás nélkül és... -próbálkozott újra, aztán megint elbotlott és reszketeg tagjaival próbált felegyenesedni mind hiába. Igazából, ha előre dől, a kimerültségtől még a porban is jólesőn elszunyókált volna, de azért még tartotta magát és persze attól is félt, hogy a férfi bolond módra tovább menne nélküle, esetleg a vesztébe rohanna, a számára ismeretlen lények miatt.

-Ha nem bírsz velem jönni, akkor maradj itt! -tromfolta le az áz és ezen a ponton a lány már tényleg nem értette, mi lelte a másikat. Makacs volt, ezt tudta jól, legalább annyira, ha nem jobban, mint ő maga, lényegében ezért sem fértek meg mindig jól egymás mellett, de ez több volt egyszerű dacnál. Valami nagy baj történt, amiről nem hajlandó vele beszélni. Amennyire a sötéthez alig szokott szemével fel tudta mérni, azonnal sérüléseket keresett a fréfi testén, de semmi szokatlant nem vélt felfedezni annak mozdulatain, talán csak a rajta is lassanként kiütköző fáradtságot.

-Mi a fene történt? -próbálkozott újra, ezúttal megtalálva a hangját némi torokköszörülést követően.- Gondterheltnek tűnsz és még mikor szemétkedsz is, máskor azt sem csinálod ennyire töményen és ilyen sokáig, szóval, ha beszélni akarsz valamiről... -nagy nehezen maga alá szedte a lábait és elemelkedett a talajtól. A szakadt rongyaiba törölte a tenyereit, s közben először észre sem vette, hogy habár nem fordul felé, a félisten most végre megállt.

-Akkor nyilván nem veled fogom megosztani -sziszegte haragosan. A lány pedig biztosan tudta, hogy ezt a fajta bánásmódot nem érdemelhette ki semmivel a közelmúltból. Másról volt szó.

-Na jó, elég! -állt a sarkára minden határozottságát belesűrítve a mondandójába. -Mi történt, hah? Mi frusztrál ennyire?

-Még csak elképzelésed sincs, igaz? -olyan könnyeden perdült felé, hogy hirtelen nyoma sem látszott a fárasztó napnak rajta. -Mert neked mindig csak a családodat kellett úgy istenigazán védelmezned. El sem tudod képzelni, milyen, amikor ennél jóval több forog kockán! -most már nem nézett félre, sőt, egész közel ment a lányhoz és tömény megvetéssel tekintett le rá. -Hajtjuk egy barátodat, ahelyett, hogy mástól tudjuk meg, hol a portál, és ne mondd, hogy azért, mert talán csapda, ha más vezet oda. Önző vagy! Semmi nem érdekel, csak hogy a tieid biztonságban legyenek, de mi lesz másokkal? -a lány hüledezett. Mit mondott az áz az imént? Sok hibát vétett életében ez tény és való, tagadhatatlan, azonban, hogy ténylegesen önző lett volna? De hát másból sem ált az élete, mint lemondásból másokért.

-Az egész életem másokért adtam fel -kezdte egyre jobban kijőve a sodrából. -Eladtam a lelkem emberekért, akiket egyszer már amúgy is megmentettem! Miközben te mit is tettél? Majdnem leigáztál egy bolygót? -a szavai valahol mégis csak a félisten elevenébe találtak, mert az egy pillanatra kikerülte a pillantását. Megvagy! ezt érezte a lány, hogy most lát csak át rajta igazán, mert minél többet mond arról, hogy miért haragszik, annál inkább rejti magába a valódi problémáit. Tudta és semmi kedve nem volt annyiban hagyni. -Mi a fene bajod van? mondd el, mert sokadjára közlöm, hogy nem vagyok gondolatolvasó! -kérte ki magának és bár úgy festett, mint akit elöntött a méreg, a hangján hallatszott valami féle együttérző várakozás.

A percek hamar peregtek és a férfi némaságba burkolózott. Mintha a csenddel akarná közölni a gondjait, de hiába. Ahogy mondta a vadász, nem volt gondolatolvasó, hogy is találhatta volna ki, mi zajlik az áz fejében.

Sóhajtott, félig belenyugodva, majd hátat fordított a lánynak.

-Itt maradunk napkeltéig! -szegezte le és tisztán érthető volt a hangsúlyából, hogy nem kér sem kommentárt, sem elbírálást az ötlete felett. Lens azonban makacsabb volt annál, mint hogy ennyitől beijedjen. Ez nem egy játék volt, az életük múlott azon, hogy megfelelő helyen maradjanak napkeltéig.

-Itt? Ez a hely... Az erdő közepén vagyunk, simán körbevehetnek! -vetett ellen és elveszítette a türelmét, amit eddig minduntalan igyekezett magára erőltetni. -Ennyire nem lehetsz óvatlan! Kimerültek vagyunk, semmi esélyünk, ha...

-Csak neked! -szúrt közbe az áz. Lens szemei elkerekedtek. Hát erről van szó. Nincs ők ketten, csak ő van meg a csínyisten és habár egy irányba tartanak, sosem voltak és nem is fognak egy csapatot alkotni a jövőben sem. -Én nem vagyok gyenge, ne is próbálj magadhoz hasonlítani! Maradunk, mert egész eddig azon siránkoztál, hogy fáradt vagy. Tessék, pihenj és reggel tovább megyünk! -hát erről van szó, de a vadász nem emlékezett rá, hogy átlépett volna bármilyen néma megállapodásból született határt kettejük közt. Végig tisztán lebegett előtte, hogy rendben, most kénytelenek összedolgozni, de ha kijutnak és úgy alakul a lépés, megint ellenségek lesznek. Tiszta sor volt, nem képzelt bele többet akkor sem, ha bizonyos dolgok miatt néha már majdnem szimpatikusnak találta a férfit. Nem értette ezt a hirtelen vehemens távolodást, már amennyiben tényleg arról volt csak szó. Mindenesetre nem akarta tovább nyaggatni. Azt remélte, ha nyugtot hagy neki, talán másnapra ez az egész csak egy kellemetlen emlék lesz.

A körülményekhez képest megpróbálta kényelembe helyezni magát és habár vetett még egy utolsó, a maga módján megnyugtatónak szánt pillantást a férfira, hagyta, hogy lassanként elnyomja az álom.

-Legalább gyanakodtál volna, vagy valami! -fortyogott magában. Emlékei szerint még órák múlva bukkantak volna csak fel a támadóik. Nagyszerű! Igazán kiváló, hogy az ücsörgésen kívül másra nem volt képes, de már nagyon unta ezt az egész illúziót. Azonban most először érzett meg valakit valahol az események hátterében, mintha színpadon a függöny mögött leste volna az eseményeket. -Akár ki is vagy, miért kínzol ezzel? -kérte számon és meglepte, hogy ki bírta mondani a gondolatait. Eddig nem igazán bírt ellene tenni az akkoriban törtéteknek, semmin nem bírt változtatni, de hogy végre ki tudjon mondani valamit önállóan, az elképesztően jól eső érzést hozott rá. Emellett lassanként választ is kapott a rejtőzködőtől, akit csak azért nem támadással fogadott, mert a mozdulatai fölött továbbra sem nyerte vissza az uralmát.

-Én nem teszek semmit és ezt te is tudod... -az ismerős hang és ahogy lassanként kirajzolódott az a kellemes női alak, hitetlenkedve elmosolyodott. Nem tudta miért teszi ezt vele, de ezúttal úgy nézett ki, mint aki egészen beletörődött abba, ami várni fog rá. -Miért gondolkozol ilyesmiken? -vonta kérdőre a lány, ahogy kimérten közelebb lépdelt, majd kecsesen helyet is foglalt a férfi mellett, álmatag arcát annak acélos vállába fúrta.

-Te...- kacagott a férfi. -Már meg sem lepődöm...

-Pedig talán jobb lenne, az egomnak jót tenne -incselkedett a lány. Szőke fürtjei kalásztengerként hullámzottak a hátán, ahogy játékosan vállba bokszolta a félistent.

-Teszek az egodra! -szitkozódott az épp, hogy sajgó felkarjához kapva. Már tudott mozogni, azaz, hogy valami olyasmi... -Akkor, ott pontosan úgy néztél rám, mintha tudtad volna, hogy el foglak árulni -biccentett az alvó lány felé és nem akart szembenézni azzal, aki mellette ült, mert nem kicsit szégyellte magát a történtek miatt. -Aztán lefeküdtél és ugyanolyan békésen és bizalommal aludtál el mellettem, mint előtte, vagy utána bármikor -a lány serényen bólogatott, mintha büszkeséggel töltené el, amit hall. -Miért?

-Én vagyok Jézus! -felelte egyszerűen, de mielőtt az áz elhelyezhette volna valamelyik Midgardi olvasatában ezt a kicsit sem szerény hasonlatot, a lány felnevetett. Igazán őszintén csilingelt az a kacaj a levegőben és a helyzet ellenére képes volt elérni, hogy a férfi is jobban érezze magát, mint előtte. -Nem, ez nem igaz! -vallotta be a szemeit törölgetve, mert az erős nevetgélés kihozta a könnyeit. -De hát nem tudhattam róla, hogy elárulsz, nemde? -Lens levakarhatatlan módon hajolt a férfi arcába, hogy az véletlen se kerülhesse el a pillantását a mély, kék szemeknek. -Csak azt tudtam, hogy baj van, de reméltem, hogy el fog múlni és hogy tudod mit teszel. Mert hát, egyikünknek mégis csak felnőttként kellett viselkednie, nem? -kissé balra döntötte a fejét kíváncsian várva az áz válaszára. Loki elveszetten bámult a szemébe.

-Hogy bízhattál meg bennem? -kérdezte alig hallhatóan. A lány kedvesen kuncogott rajta, mint aki igazán jót mulat a férfi bolondos feltevésén.

-És te bennem? -vágott vissza, mielőtt még komolytalansággal vádolta volna az áz. -Egy vadászban, akit nem érdekel a magad fajta... -pedzegette már-már élvetegen. -Tényleg leszúrtalak, te meg max fellöktél... Mi bajod van neked, mi? -kérte számon felemelkedve, és állásból kissé előre döntve a felső testét, csípőre tett kezeivel tekintett le a férfira. -Mindig rossz emberekre bízod az életed... Hülye vagy meg akarsz halni? -mindezt természetesen fülig érő vigyorral zárta le, mintha éreztetni szeretné, hogy az amúgy rend szerint logikusan gondolkozó férfi most valóban ostobaságokra vesztegetné az intellektusát.

-Ezt én is kérdezhetném! -bukott ki belőle, majd azzal a lendülettel felpattant ültéből. Azaz, hogy valami történt a lány közvetlen jelenlétével, mert ahogy megmozdult, mintha a jelenlegi tudata önálló testet öltve szakadt volna ki a földön ücsörgő, morfondírozó, emlékbéli önmagából. Szabad volt, elkülönülve az jelenleg befagyott emlékképtől, amely körülöttük lebegett. Jólesőn sóhajtott az érzésre, ahogy az ujjait ökölbe zárta, majd hagyta őket elernyedni. -Egyébként is, hogy lehetsz itt? Próbáltam a fejedbe látni, de...

-Most én vagyok a tiédben... -fejezte be helyette a vadász. -Ami azért vicc, mert rohadtul el vagyok tévedve és félek is, csak hogy tudd, ami nem jó párosítás egy ilyen komplex varázslatnál -Loki keze után kapott, hogy bíztatón mosolyogva maga után csalogassa a férfit, ki tudja hová. Az azonban rövid hezitálás után, hagyta magát vezetni. -Minden a koncentráción múlik, hisz tudod... -ecsetelte angyali türelemmel és valamiféle gyermeki izgatottság csillámlott a szeme sarkában. -Valamiért nem időrendben látom az emlékeimet és nem tudom, hogy rakjak rendet bennük. De azt tudtam, hogy itt leszel... -hogy honnan, azt szándékosan nem mondta, hiszen csupán egy megérzés volt, nem vehette biztosra, mégis, másba nem tudott kapaszkodni. -Az utolsó gondolatom rólad ez volt, mielőtt megint 14 lettem, -folytatta és akkor az áz eszében is ugyanaz járt, amit a lány aztán fennhangon ki is mondott, -azt hiszem ez megmagyarázza az ellenszenvet! Kell egy bizonyos érettség, hogy sérelmeket dolgozzunk fel...

-Miért vagy itt? -próbálkozott komolyra fordítani a szót a férfi, mert a lánnyal ellentétben ő nem érezte magát ennyire önfeledten ebben az „emlékvilágban", szeretett volna szabadulni, mielőtt olyasmit látna, amit szándékosan nem akart megnézni. Soha!

-Mert ez egy kedves emlék nekem... -mosolygott rá félig lesütött szemekkel, kissé szégyenlősen. Aztán, ahogy maguk mögé tekintett, a férfi meg, aki eddig vele szemben állt, követte a pillantását és láthatták, hogy az események már nem voltak megdermesztve az időben, hanem folytatódtak és lassanként felbukkantak azok a lények, akik ezt követően jó ideig fogva tartották a lányt. -Na jó, nem pont ez a része, -sóhajtotta fájdalmas grimaszba húzva a száját, mikor felidéződtek benne azok a kellemetlen emlékek, -de ami utána jön az nagyon is... -vallotta be, mert akárhonnan nézte is, ez az árulás és aztán a döntés, amit utána meghozott vezetett ahhoz, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljenek egymással. Miért bánta volna akkor hát? Azt akarta, hogy ezt az áz is megértse, de ez minden bizonnyal nehezebb feladatnak ígérkezett, mint arra előzőleg számított. -Hé, ha maradok, talán neked sem lesz olyan szörnyű... -a hangja tele volt ígérettel, de a férfit így sem bírta meggyőzni.

-Sosem mondtad el, mi lett veled utána és nem akartam látni, ezért kihagytam! -és hogy nyomatékkal alátámassza szavait, megint csak hátat fordított a jelenetnek. Inkább nézte az előtte álló lányt, minthogy beengedje a látóterébe, hogyan nem tesz semmit azért a múlt béli énje, hogy a szőkeséget megvédje. Lens azonban csak kedvesen felnevetett, mint akit egy cseppet sem zavar a mögöttük zajló jelenet.

-Én meg már féltem, hogy nincs semmi, amit ne tudnál rólam. Privát szféra meg ilyenek... -elmélkedett magában. -Várjunk csak! -kiáltott fel, mint akinek most esett le valami nagyon lényeges összefüggés, amit eddig talán puszta véletlen, hogy nem vett észre. -Zuhanyozni is láttál nem? Kérlek mondd, hogy a fél hamis AC/DC kornyikálásom a csap alatt kimaradt, vagy amikor a fiatal Antonio Banderasra gondoltam a kádban abban a hotelban Indianaban...

-Nem! -tiltakozott a férfi és zavarában nagyon halvány pír szökött az arcára, amit a lány csak a sötét miatt nem vett észre, de azért sejthette titkon, hogy ott van. -Nem láttam! -szegezte le némi kínos torokköszörülést követően az áz és a lány lassan kényelmetlenné váló átható pillantása egyre jobban frusztrálta. -Befejeznéd, kérlek?! -újabb csilingelő kacajt hallatott a szőkeség.

-Jó, mert hazudtam és igazából Pierce Brosnan-re gondoltam, Az utolsó gyémántrablás-ból... -tette hozzá csipkelődve, mire az áz kihasználva, hogy önállóan járhat-kelhet az illúzióban, hát megkísérelte otthagyni a lányt. Lens persze szinte azonnal, hogy realizálta magában mire készül az áz, rögtön megint kézen fogta és bocsánatkérőn meredt rá. -Befejeztem, befejeztem! -esküdözött fél kezét a szívére téve, majd vetett még egy futó pillantást a támadóikra, aztán ismét komolyra fordította a szót. -De most komolyan! Ha tudnád, hogy mi történ, könnyebben engednéd el? -ez elég volt, hogy sikeresen megtorpanásra kényszerítse az ázt.

-Az a történtektől is függ... -vágta rá keserűséggel a hangjában. Lens a fejét csóválta.

-Nem. Egyáltalán nem! -vetett ellen, mint aki valóban jobban tudja mit érezhet Loki, mint akár ő maga. -Mondtam én, hogy hülye vagy! -erre a vádra aztán megint felé fordult és valami epés visszavágásra készült, csakhogy a lány nem adott esélyt rá. -Figyelj, ha nem tudod mitől tartasz, egy életen át rághatod magad miatta, de ha rájössz, ki tudja talán még tehetsz is ellene... -vázolta fel és a hanghordozásából jól kivehető volt, hogy hitt is abban, amiről beszélt. Nagyon meggyőző tudott lenni, ha akart. -Amúgy igazából miért is rágod magad? -faggatta tovább a férfit, mert őt magát nem törte össze ez az emlék, legalábbis láthatóan nem annyira, mint a beszélgetőpartnerét, aztán eszébe jutott lehetséges megoldás. -Nem tudsz rajtam segíteni most, pont, mint akkor, igaz? -vonta kérdőre. A férfi nem felelt. A némasága többet mondott minden szónál. -Ez a helyzet? -ismételte meg a lány, mert hallani akarta az istenség feleletét akkor is, ha legbelül tisztában volt az okával. -Ismerlek, úgyhogy nyugodtan hazudj, mert ennyiből már simán megmondom a választ...

-Miért játszod ezt folyton? Ha úgy is tudod, minek nyaggatsz vele?

-Hogy segítsek... -vágta rá a lány, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. -Tudod mi történt velem? -tudakolta felig felvont szemöldökkel. -Hogy mit tettek velem miattad? -az utolsó szót szánt szándékkal hangsúlyozta ki beleültetve azt a haragot, amit akkoriban érzett a férfi iránt. Egy pillanatra még tisztán kivehető volt az arcvonásain, hogy szíve szerint bemosna az áznak egyet, minimum. De aztán amilyen gyorsan engedte át magát a régi, most már értelmetlen haragnak, olyan gyorsan enyhített az arcvonásain és a fejét csóválva kapott a homlokához nagyokat sóhajtva. - Komolyan, mintha a pokolban nem láttál volna eleget... Miben lenne ez más? -és ezúttal tényleg mindene arról árulkodott, hogy számára ez az eset már nem jelent semmit, azt mindenesetre biztosan nem, hogy bosszankodjon rajta. A hozzáállása viszont dühítette a félistent. Nem értette, hogyan bagatellizálhat el így egy ilyen ügyet a halandó.

-Mert ezt én tettem! -csattant fel. A lány néma maradt, de az arcára továbbra sem ült ki a vád a félisten ellen. Az leszegte a fejét és alig hallhatóan tette hozzá: -Én tettem veled, hogy kijussak...

-Nem -vetett ellen a lány. -Te csak türelmetlen voltál és bizonytalan -fejtette ki a végletekig türelmesen és nyugodtan. -Én aludtam el egy egyszerű átoktól, mert nem akartalak felébreszteni, hogy magam intézzem, hogy hülye mód bizonyítsak valamit, amit nem kellett volna... -magyarázta meg, bár az áz erre csak méltatlankodva horkant fel, amire Lens természetesen ügyet sem vetett, hiszen hozzászokott már az efféle hozzászólásokhoz a másik részéről. -Látod, nekem is vannak gondjaim, check! -és felnyújtotta a tenyerét, mintha arra várna, hogy az áz majd belecsapjon és bíztatóan mosolygott hozzá félig még oldalra is döntve a fejét.

Loki pusztán egyszer a lány kitartott kézfejére, másszor az arcára vetette tekintetét értetlenül.

-Miért védsz engem?! -úgy fürkészte, mintha valami cselen vagy hazugságon akarná érni, de hiába. A lány őszinte volt vele.

-Senki sem véd, csak lásd be végre, hogy vannak dolgok, amikre mitológiai istenségeknek sincs hatásuk -látva, hogy a gesztusai nem nyernek viszonzást, egyszerűen leeresztette a karját és flegmán vállat vont. -Türelmetlen vagy? -pedzegette. -Oké, bizonytalan? Részemről rendben... -a félisten arca a nemkívánt megjegyzésekre meg-megrándult, de azért nem szólt semmit. -Minden, ami akkor történt -legyintett a háttérben elterülő látkép felé, -ennek a két dolognak a következménye, mert ilyen a világ: mindennek következménye van... Fogadd el és lépjünk tovább, mert ha segítettem neked, talán te is tudsz majd nekem ezzel a káosszal! -mutatott a saját halántékára elkomorodva, aztán megint hagyta visszatérni azt a kislányos izgatottságot a tekintetébe. -Izgis lesz, mert szerintem a téridővel van baj, legalábbis nem érzem, hogy megszállt volna valami -szegezte le, csak hogy megnyugtassa az ázt a korábbi elképzeléseinek hamissága felől. -Akárhogy is, imádni fogod, mert jó sokat kell kutatni miatta -a sokat sejtető mosoly és a hallotta felkorbácsolták a férfi kíváncsiságát.

-V-várj egy kicsit! -kezdte bizonytalanul. -Hogy érted, hogy a téridővel van a baj? -Lens nyöszörgött, mint aki igazán nem akart pluszba magyarázkodni és egy pillanatra az ég felé emelte a tekintetét, mintha onnan várna segítséget, majd ismét Lokira nézett.

-Nem egyértelmű? -de az áz továbbra sem vélte érteni, mire akarhat kilyukadni a fiatal vadász. - Könyörgöm, neked még sose kellett semmit a szádba rágnom! Éppen ezért működik ez köztünk -fél kezével mutogatni kezdett egyszer magára, egyszer az ázra. -Tudod? A kommunikáció! -aztán sóhajtott, hogy megpróbáljon mindent nagyon gyorsan, de érthetően kifejteni. -Gyerek lettem, aztán megint, -kérdőn nézett a férfira, míg az nem bólintott, majd folytatta, -aztán felnőtt leszek, legalábbis remélem, és mindeközben dolgok esnek ki a fejemből és dolgok csatlakoznak hozzájuk rossz időrendben, vagy olyasmik, amikről arra sem emlékszem tényleg megtörténtek-e. -Loki hosszasan elmerengett a hallottakon és az arcán úgy jelent meg a döbbenet, mintha villám csapta volna meg. -Na mit gondolsz? -faggatta a lány most először türelmetlenkedve.

-Ha amiről beszélsz, -kezdte, majd nyelt egyet mielőtt folytatta volna, ha az igaz és én sem őrülök éppen meg, akkor...

-Garantáltan ép elméjű vagy, mármint magadhoz képest! -vágta rá a lány. -Akkor? -vetett a férfira egy cinkos pillantást. -Itt az idő, hogy megint bűntársak legyünk és ketten a világ ellen kiderítsük mi a fene bajom van, hátha profitálhatunk belőle! -lelkendezett, mintha ez csak egy kaland lenne, nem pedig akár még élet-halál kérdése.

Majd egyszerűen a semmiből megjelent mögöttük egy kényelmesnek ígérkező kanapé hívogató, bézs kárpitozással. Lens egyszerűen belehuppant, mint aki évek óta várja, hogy elfoglalhassa a szokott helyét rajta és aztán, ahogy a purgatóriumi láttér helyét egy az áz számára ismeretlen nappali váltotta fel egy hatalmas TV-vel a kanapéval szemközti falon, az kíváncsian ült le a lány mellé, bár kissé feszengve. Lens akkor a jó ég tudja honnan, elővett egy távirányítót, aztán az életre keltett képernyőn ugyanazt a jelenetet játszotta le, amelynek eddig még fizikailag a részesei voltak. -Na de figyelj, mert lemaradunk a lényegről! -biccentett a még mindig letaglózva a szobán morfondírozó férfira, majd róla a televízióra. Aztán mielőtt elindította volna a „filmet", eszébe jutott még valami és egy Michigan-i mozi dizájnjának megfelelő nagyméretű vödör termett a kezében tele illatos sós-vajas popcornnal. -Ó, jut eszembe, kérsz kukoricát? -tudakolta kerek szemekkel a férfira meredve, felé nyújtva a vödröt.

A jelenet lehetetlenségén Loki idegesen felnevetett és gyanakodva bámulta az aranyló kukoricaszemeket.

-Ezt hogy a fenébe hoztad be ide? -kérte számon, miután evett egy szemet és vizsgálódva forgatta az ujjai közt néha meg-megszaglászva.

-Az én álmom is! -tisztázta le a szőkeség. -Akkor is, ha a te fejedben vagyunk és mivel napok óta infúzión élek, kellett valami ehető is! -hezitálva, de a férfi végül belekóstolt. Végülis mi baja eshetne egy illúzióban? Megmérgeznék? Azonban, ami az eddigieknél is jobban meglepte, hogy a képzelt ételnek volt íze, nem is akármilyen. Szép emlékként élhetett az a mozis délután a lány emlékeiben, ha az onnan hozott rágcsálni való így megőrizze és leképezze egy illúzióban. Komolyan, hogy a fenébe csinálta?

-Még mindig nem árultad el, hogy jutottál be ide! -vágta a fejéhez és őszintén remélte, hogy megkapja a válaszát és bővebben, mint korábban.

-De hát már megmondtam! -védekezett a lány, majd látva, hogy az áz nem fogja annyiban hagyni a dolgot, megadással sóhajtott. -Na jó, ez egy védekező mechanizmus. Konkrétabban, te belemásztál volna a fejembe, igaz? -megvárta, míg a férfi biccentett, csak is kizárólag akkor volt hajlandó folytatni. -Hát... -kezdte kissé nehezen kitalálva hogyan közölje ezt anélkül, hogy felzaklassa a félistent. Tekintve, hogy az a legutóbb sem volt elragadtatva, mikor hasonló módon „nyúlt" az mágiájához, de hát a sebtapasz is akkor fáj a legkevésbé... -Hozzám értél, én meg felhasználtam az erődet és én másztam a te fejedbe -Loki behunyta a szemét, mintha ezzel próbálná visszaszerezni megsemmisülni készülő önuralmát. -Oké, oké, kicsit túlzásba vittem! Beismerem! -szabadkozott a lány, majd amikor az áz megint rá bírt nézni, ahogy lassanként kezdte megemészteni a történteket, a szemeiben gyűlő további kérdéseket válaszolta meg egyesével a vadász. -Ájult vagy, mármint odakint. Ezért tűnt érinthetően valódinak minden, de nyugi a szobádig eljutottál. -nem volt nagy vigasz, de legalább a midgardiak nem fognak kellemetlenkedni vele, amíg ilyen állapotban van, remélhetőleg. -Szép sprint volt mellesleg! -tette hozzá elismeréssel a hangjában a lány. -Mondd, akarod, hogy később megtanítsalak erre? -habár nem csak cukkolni akarta ezzel a felajánlással a férfit, annak a gondolat kellemetlenségétől grimaszba forduló arca minden pénzt megért a szőkeség szerint.

-Cs-csak tartsd magad távol az erőmtől legközelebb! -sziszegte összeszorított fogain át. A lány halkan dudorászott valamit, meglehetősen önfeledten, ami megint nem ígért semmi jót, legalábbis az áz számára.

-Nem ígérhetek semmit- trillázta, majd látva a forrongó dühöt a férfi tekintetében, visszavett az incselkedésből, noha nem szívesen tette, mert hosszú ideje először szórakozott ilyen jól. -De, ha megnyugtat, nem szívesen tenném meg újra. Iszonyatos erővel bírsz, nem csoda, hogy alig bírtam a kedvem szerint hajlítgatni... -ismerte el, hiszen eleinte ő maga is alig boldogult abban a képzelt dimenzióban. Alig tudott kiszakadni a saját emléktestéből és utána még kihozni a férfit is onnan, megerőltetőbb volt, mint egyedül nézni szembe egy csapat vámpírral. Szerencsére gyorsan tanult és emiatt mostanra egész könnyen kezelte az illúziót, legalábbis pillanatnyilag. -Persze lehet, hogy egy nap még nagy szükségem lesz rá, nekem ugyanis egyértelműen nincs sajátom -az egy dolog, hogy ezzel a ténnyel a férfi tisztában volt, de hogy a vadász honnan tudta, az rejtély maradt. -Kurva jó ez a vérvonal képesség! Voldemort a magamfajtáktól tarthatott, hogy ellopjuk a mágiájukat?

-Az meg ki a fr...-de nem mondhatta végig, mert a lány egy nagy pohár kólát nyomott a kezébe.

-Az akit nem nevezünk nevén, -felelte, -de ne akadj fenn jelentéktelen részleteken! A lényeg az, hogy sokszor gyógyítottál meg és másztál a fejembe szóval mikor elveszve imbolyogtam a saját fejemben, azt tettem, amit minden jóravaló elveszett kisgyerek tett volna: belekapaszkodtam az első ismerősbe, aki arra járt, vagyis beléd, -a fejében nem hagzott ez olyan furcsán, mint hangosan kimondva, de most már mindegy, nem igaz? -Jobban mondva, az erődbe, -helyesbített, -mikor megint meg akartad sérteni a privát szférámat, de most figyelj, kukkoló Tom! Hátha látunk valamit, ami segíthet... -remélte, hogy így lesz. A zavaros emlékei, minden a maga módján visszakalauzolta ehhez a jelenethez. Tudni akarta, miért, mert tudnia kellett mi történt pontosan.

Bármennyire nem szerette volna újra átélni azokat a szörnyűségeket, meg kellett tennie. Közelebb fészkelte magát Lokihoz és megnyugodva süppedt a háttámlának, mikor az áz nem küldte arrébb.

Akkor pedig lenyomta a play-t.

***

A hold magasan járt a csillagtalan „égbolton", mikor a fiatal vadász, aki az igazak álmát aludta éppen, a másik oldalára fordult összekuporodva az éj hideg ölelése elől, hogy elrejtse magát. Nem ébresztették fel a szélben sikoltó fák recsegő neszei, sem az avarban roszogó levelek, mely egyre közeledő léptek zaját hangosították ki.

A közeledők átérezték a vadászat izgalmát, noha szabad, gyanútlan préda feküdt elöttük. Azért nem lendültek támadásba ész nélkül. Nem bíztak a már-már szoborként ücsörgő asgardiban. Hiába voltak ők többen, a csíny isten ármányainak híre őket sem kerülte el. Nem tettek semmit, míg a boszorka, aki láthatóan a színes kis csapatot vezette nem váltott pár szót az immáron talpra szökkent istenséggel.

Az áz bólintott kis idő múlva, mire a boszorka felnevetett és egy hanyag kézmozdulattal adta ki a parancsot anélkül, hogy ő maga a vadász felé fordult volna.

Nem hezitáltak tovább. Aki elsőnek ért a lány mellé, egy alakváltó volt és azonnal talpra rántotta a még félálomban szendergőt, hátra feszítve annak kezeit.

-Mi az, mi történik? -riadt fel a lány szinte azonnal és vadul kapálózni kezdett, egy pillanatra fel is szabadította magát térden sarkallva az az őt fogva tartót, majd azzal a lendülettel gyomron bokszolta. Ha csak egy támadója lett volna, el is tud menekülni, de amint ösztönösen futásnak eredt volna az erdőből kifelé a nyílt térre, ahová nem követték volna, az útját állta további hat lény. Voltak köztük vámpírok, rougarouk, egy djinn, és az a crocotta, amit biztos, hogy ő és a bátyjai juttattak ide. Ahogy a helyzet kezdett elfajulni, a lány a félistent szólongatta segítségért, ám az meg sem moccant.

-Nem is mondtad el neki a kis üzletünket? -tudakolta gonoszul vigyorogva a boszorkány. Loki nemszólt egy szót sem, mire a nő vihogásban tört ki. -Ez már majdnem olyan kegyetlen, mint, amilyennek leírtak... -elégedett volt ezzel az információval, majd illetlenül hozzádörgölőzve, mint valami macska, kérdőn pillogott fel természetellenesen hosszú pillái alól az ázra. -Miért nem világosítod fel arról, ahogy eladtad ezért itt? -a tenyerében, amit az áz orra elé nyújtott egy medalion feküdt, ami kopottas rézmunkának tűnt valami madarat (talán hollót?) ábrázolt, de nehéz lett volna kivenni a tenyérnyi kerek felületen a sötétben. Viszont átjárta valamiféle mágia, azt már abból a távolságból is érezte az istenség anélkül, hogy egyáltalán megérintette volna.

-Loki, mit tettél? -a lány hangja elfúló volt és a kétségbeesés megállította a mozdulatait néhány percre. -Tudod jól, hogy nem bízhatunk bennük! -lovallta bele magát újult erővel a harcba. Miért volt ennyire gyenge? Hiszen korábban legyőzte már ezen lényeket! Igaz, nem egyedül, a testvérei ott voltak, segítették, amit most az áznak kellett volna megtennie. Ő azonban másként döntött. A vadásznak esélye sem volt ellenük.

-Én tartottam a szavam -kezdte Loki egy percre sem véve le a szemét a vadászról, miközben a boszorkához intézte szavait. -Add oda!

-Parancsolj -vágta a markába a medaliont. -Nyugodtan felveheted a nyakadba, mert csak a portál közvetlen közelében aktiválódik -tanácsolta, mialatt a férfi alaposabban is szemügyre vette a tárgyat. Különös érzések kerítették hatalmukba, nem akart velük foglalkozni. Szinte már maga előtt látta azt a portált, a szabadulás lehetősége megrészegítette, talán még túlontúl korán is.

-Ne tedd, kérlek, ők nem a barátaid! -esdekelt a lány, ahogy a lehetetlen harcát vívta a szörnyetegekkel. Szörnyekkel, amilyen az áz is volt.

-Az jó, -mondta rekedtesen a férfi, -mert te sem vagy az... - a vadász megdermedt, a lények pedig röhögtek az esetlenségén. Loki egy percre még mélyen nézett a szemébe, mintha az emlékezetében azért meg akarná őrizni, majd a boszorkához fordult. Azzal pedig, ahogy elszakította a pillantását a lánytól, mintha csak a az ismerettségüket szakította volna meg. -Mi végeztünk! -zárta le a dolgot a boszorkával, hiszen már csupán egy kérdése volt, az ő részét már teljesítette az alkunak. -Hol az embered, aki tudja az utat? -a banya biccentett, mire az alakváltó a többiekre hagyta a tehetetlen lányt és elindult egy alig kivehető ösvényen, hogy vezesse a félistent...

Hiába próbált semmire sem figyelni az áz, csak a saját szabadulására, a lány fülsiketítő ordítása sokáig csengett a fülében.

Azt mondták, hogy megölni nem fogják. Ezzel próbálta nyugtatni magát és őszintén remélte, hogy mielőbb hallótávon kívül kerül.

***

-Annyira nem volt borzasztó, tudod? -szólalt fel a lány, ahogy végig nézték, miként gyűrik le a szörnyek. Az egyik a vállát törte el a puszta kezével, mert túl erősen feszítette hátra a karjait. A borzalmas sikolyok pedig, akár a szörnyűségek, nem értek véget itt. -Mármint -köszörülte meg a torkát, ahogy a teste megfeszült és ösztönösen a vállára tapasztotta a kezét, -mit tudtak ők a pokolhoz képest? -a félisten nem szólt semmit. A lány reakcióit figyelte. - Azt hiszem, okkal kerestem éppen ezt az emléket... -a boszorkány a fejében akart megtalálni valamit, talán jegyzeteket a könyvből vagy épp a kőtáblát, hiszen, ha lefordítani nyilván nem is tudta, látni láthatta azt és a képe beleéghetett a tudatába. -Talált valamit a fejemben, valamit, amin nem tudott áttörni, erre még emlékszem és aztán, ami azután történt, az... Majdnem teljesen kiesett. Csak azt tudom, hogy rád néztem, mikor az a lánc majdnem kiszívta belőled az életet és döntenem kellett, hogy otthagylak-e, hogy bűnhődj, amiért elárultál, vagy a hiszékenységed miatt... Bánom is én!

-Akkor miért nem tetted? -pedzegette a férfi. Annakidején találgatni tudott csupán, rákérdezni meg... Nem, ahhoz nem volt mersze. -Ha eljutsz a portálig, -suttogta, -nélkülem is kijutottál volna...

-Ott volt előttem valaki, akit mindig félre löktek -Lens lassan, kimérten beszélt, aztán egyik pillanatról másikra az áz felé fordult és foglyul ejtette sajátjával a tekintetét. -Nekem azt tanították, ha valakit folyton félemberként kezelünk, egy idő után a másik fele is elvész... Úgyhogy hagyd abba, és ne rágd magad a döntéseden, vagy az enyém miértjén! Inkább figyelj, mert most megmutatom mit tettek velem és hogy én mit tettem velük aztán... -a képek vadul pörögtek előre. Fájdalmas kiáltások, meg ahogy a boszorkány mindent megtett, hogy betörjön a vadász elméjébe, ahogy gyengíteni próbálták az ellenállást azzal, hogy a vére egy részét lecsapolták... Mind ez jóval gyorsabban suhant el a szemük előtt, mint amilyennek akkor tűnt, mikor ott voltak és megélték. Aztán sokadik órában, a vadász elméjét ért sokadik kínzó támadásnál a teste végül elernyedt és akkor elpattant benne valami.

A boszorkány igézete lassanként és rejtélyes módon saját maga ellen támadt, amíg ki nem sütötte az agyát a koponyájában. Az üressé vált szemgödrei füstölögtek, ahogy a kiáltással az utolsó lélegzete lassan elhagyta a földre omló testét. A hat szörnyeteg pedig értetlenségükben csupán egy pillanatig nem figyeltek oda, csak épp, hogy egy másodpercre gyengítettek a fogásukon, a lány azonnal kihasználta a pillanatnyi döbbenetüket és támadt.

Az üvöltések és kegyelemért könyörgő basszusok mellett alig lehetett rendesen látni valamit a képernyőn, mert a sötét, erdei jelenetet eltakarta a véres cafatok látványa, amiket a vadász valahogyan a törött csontja ellenére pusztakézzel szaggatott ki a fogva tartóiból, míg nem már semmi sem maradt. Talán még a purgatóriumi szabályok szerint sem tudhatott mind regenerálódni egy ilyen halált követően.

A látvány borzalmas volt. A kedves és néha hebehurgya vadászlány helyett egy fagyos tekintetű, véres kezű mészáros állt. Elvadult arcán alig tükröződött érzelem és mikor később a célját vesztett menetelése során megtalálta az ázt, aki, habár az alakváltót meg tudta ölni a medál átkának hatása alatt is, már nem volt képes mozdulni. A hátán feküdt az avarban, mikor a lány mellé ért és halott szemeit rávetette.

Itt a vég! Ezt érezte a férfi. A halál vörös kezű angyala eljött, hogy megbüntesse és végleg a holtak világába száműzze.

Lehajolt hozzá és ő megrettent tőle. A mellkasa hevesen emelkedett a lány pedig, akiben alig ismerte fel a vadászt, hosszú ujjait a férfi nyakában pihenő medalion köré fonta, aztán egy határozott mozdulattal leszakította róla és messzire hajította abba az irányba, ahonnét ide talált...

Azelőtt sosem tudta a férfi, hogy Lens hogyan szabadult ki a támadói karjai közül. Látta, hogy nézett ki, de mert utána rögvest elveszítette az eszméletét, hallucinációnak hitte. Pedig valahol a lelke mélyén sejtette, hogy valóság volt.

-De hát ez... -szólalt meg elsőként, ahogy a képernyő elsötétült és már csak ketten ültek a kanapén annak a különös nappalinak a fura mód meghitt csendjében.

-Pont mint a pokolban, mikor kinyírtam a félangyal démonunkat? -kérdezte a lány maga is kissé ledöbbenve. -Aha! -bólogatott együtt a félistennel. -Valami furcsa rage tört rám vagy nem is tudom mi, csak magától mozdult a testem -de igazándiból csak találgatni tudott afelől, hogy pontosan mi is zajlott le benne. -Azért egész jól jött, nem? -nem is ő lett volna, ha nem próbál meg valami pozitívumot kihozni a dologból. Aztán, ahogy nevetett zavarában, az áz észrevett valamit. A lány arcához kapott, mert annak körvonalai kezdtek elmosódni, mintha vetített kép volna, ami minden perccel halványodik. -Ajaj, -sóhajtott fel a lány, bár láthatóan nem lepte meg, hogy valami kiebrudalja ebből a világból, -ez a kapcsolat eddig volt húzható, azt hiszem a fejemben leszek, ha tudod? Keresnél...

-Marie várj...! -próbálta megállítani, a saját erejével ott tartani, de teljesen lenullázta a lány ezzel az erőkölcsönzéssel.

-Lassan tuti felébredsz, a fejfájással most nem tudok mit kezdeni, de szavad ne fe... -és köddé vált végleg.

Eltűnt, mert valami visszahívta a saját tudatába. Azzal pedig, hogy visszakerült és lenézett a szokottnál kisebb kezeire, hamar levonta a következtetést.

„Na ne, nem fogok megint egy gyerek testberagadva...!

-Rég láttalak ilyen kicsinek... -a halk léptek zajára alig-alig figyelt fel a fiatal szőkeség. Tudta, csak egy valaki jöhet ide meglátogatni őt, s ha tartania is kellene tőle, nem akart a sorsa ellen tenni. Ezzel a személlyel szemben nem.

-Jack?"

***

Ha valaki volt már életében másnapos, annak egyáltalán nem ismeretlen a gyakran vele kéz a kézben járó szájszárazság, ingerlékenység és az az istenverte fejfájás! De most komolyan, mintha a hét törpe egyszerre ütögetne valami ritmustalan zajt bádogedényeken a koponyádon belül. Egy szóval borzalmas.

Lens is ezt érezte. Mintha élete összes másnapossága egyetlen napba tömörült volna. Ahogy próbált felülni a korházi ágyban bal tenyerével kívülről tompítva azt a hasogató érzést, ami a fejében tombolt, nyilvánvalóan sikertelenül. Nem volt túlzottan kivilágítva a szoba, a reluxa ritkásra volt engedve, hogy a beszökő napfény ne zavarjon normál esetben senkit, csakhogy ez az eset a legkevésbé sem volt normálisnak nevezhető.

Szóval a kevéske fény is szinte szét égette a lány retináját, aki csak hunyorogva volt képes felfigyelni az ágyához lassan közeledő léptekre. Fekete, a színben biztos volt, ami az öblös léptű bakancsot illeti, de még az amúgy halk léptek zaja is kellemetlen visszhangot vert a hallójáratában. Így pedig nehezére esett visszafogni az önkénytelen pisszegést, ami csak úgy ártalmatlanul szökött ki a száján.

-Psszt! -a mutató ujja a szája előtt volt kiegyenesítve és a belépő férfi megtorpant miatta, de nagyjából csak egy másodpercre, mielőtt tovább haladt volna az ágyban fekvőhöz.

-Kisasszony? -szólította meg ügyelve a hangerőre, de azért hangosabban a suttogásnál. A lány fájón grimaszolt, megint a feje bal oldalára szorítva a tenyerét. -Hogy érzi magát? -tudakolta, bár nyilván láthatta, hogy valahol a rémesen és a borzalmasan közé tudná elhelyezni egy egyszerű skálán a jelenlegi állapotát a lány.

Nem is csoda. Jóval idősebbnek tűnt, mint pár nappal ezelőtt, mikor eszméletét veszítette. A csontjainak pedig ez a fajta hirtelen és abnormális növekedése egyértelműen leterhelte fizikailag és minden bizonnyal mentálisan is. Azt persze még az elitebb tudósok sem tudták megjósolni, mire fog emlékezni, vagy hogy az élete pontosan mely szakaszában fogják viszont látni a fiatal vadászt.

Meglepő módon Loki nagy segítséget jelentett ez ügyben a maga módján, mert ő ismerte a lány életének majdnem minden mozzanatát. Az autóbalesetes fedősztorit is ő javasolta óvatosságból arra az esetre, ha a lány megint emlékek nélkül térne magához. Abból ugyanis elég sokat megéltek életük során. Valamint a fájdalmakra is tökéletes magyarázatul szolgálhattak.

Persze azt mind sejtették, hogy az is maximum időhúzásra lesz elegendő, hiszen abból a rejtélyes másik életből vajmi keveset tudtak és azt sem igazán köthették egy elátkozott temetőn kívül sehová. Körülbelül annyira lehettek elveszettek a témát illetően, mint Lens az állapotát firtató kérdés kapcsán.

Az igazság az, hogy úgy érezte magát, mint akin áthajtott egy úthenger, de gondos polgárhoz méltóan még párszor vissza is tolatott rá. Azonban jobbnak látta, ha ezt egyelőre nem köti senki orrára és inkább megpróbálja kideríteni hol is van és hogy a viharba került ide?

-Nem sokra emlékszem, mármint a történtekből, de egész jól, köszönöm! -felelte, majd lassan felnézett a férfira, mikor már nem kellett olyan erőteljesen hunyorognia a fényviszonyok miatt. -Bocsi, de ismernem kellene magát? -vetette fel a legártatlanabb arcát erőltetve magára. Azt ugyanis a szemtakaróból megmondhatta volna, hogy ki áll vele szemben, de nem leplezhette le magát vagy az illetőt, akitől az információi származtak. Azonban azzal, hogy felnézett egy dologban teljesen biztos lett: innen meg kell szöknie és nem hibázhat, mert csak egy esélye lesz.

Azonban a férfi következő kérdése meglepte. Ugyanis az se a nevére, se az állítólagos tetteire nem vonatkozott.

-Hány éves most? -hogy érthette, hogy most? Elmélkedett magában a lány megpróbálva elfojtani a döbbenetét, bár a fogai igy is összekoccantak, ahogy egy öblöset nyelt a nem várt kérdésre.

-Idén húsz... -mondta őszintén, hiszen, ha tudják ki ő és valószínűleg így volt, tekintve, hogy a nevét nem kérdezték, egy amnéziát is könnyebb úgy beadni, ha részben őszintén viselkedik. -Hát maga? -tudakolta, hogy legalább részben fel tudja oldani a kínos csendet. A férfi, Nick Fury, SHIELD igazgató -emlékeztette magát rá a lány -a homlokát ráncolta.

-Nem fontos... -szerelte le a lányt ennyivel, majd folytatta a faggatózást, persze csak óvatosan. Sunnerst ismerte már, de ez a lány itt még biztosan nem az volt, akiben, ha nem is tudott megbízni, -amit amúgy szinte senkiben sem tudott, - mégis szövetségesnek tekintett. Tudta, hogy nem árt az óvatosság. -Mire emlékszik? -ügyelt, hogy ne hangozzék türelmetlennek, vagy gyanakvónak, bár ez utóbbit igen csak nehezére esett visszafogni. A lány erre ugyanúgy válaszolt, mint ő az imént:

-Nem fontos... -tesztelte. Egyértelműen tesztelte a férfi türelmét, ám mikor az nem erőszakoskodott tovább, csak felvont szemöldökkel várta akad-e még mondanivalója a lánynak, mielőtt ő maga előállna a baleset-mesével. Akkor Lens sóhajtott, reszketegen. A baj az volt, hogy semmire sem emlékezett, de ha ez a férfi itt volt, akkor akármi történt is, biztosan nem ő talált rá, csupán idehívták, hogy kihallgassa. Tehát nem lehetett baj abból, ha rájátszik kicsit, habár nem szerette, ha gyengének látják. Szaporábban lélegezve lassan zuhant vissza a puha párnákra, mintha már nem bírná tartani magát abban a félig ülő helyzetben, amit eleinte vett fel. Azonban volt valami különös a férfi pillantásában, amit nem tudott értelmezni, legalábbis nem találta logikusnak, hogy valaki, akinek az ellenségének kellene lennie egy pillanatra szimpátiát és aggodalmat mutasson, amit a gyakorlatlan szem el sem csípett volna ugyan, de Lens jól ismerte mások mimikáit. Nem csak a vadászatban, de az élete más területein is jól jöttek ezek a tapasztalatok, mint ahogy most is. Viszont, ha ennyire a sajátjának érzi az ügyet ez a Fury, akkor az mégis csak arra engedte következtetni a fiatal vadászt, hogy az igazgató csak ott lehetett, ahol őt megtalálták, tehát többet tud az állapota körülményeiről, mint maga a lány. Ez pedig gyökerestül változtatta meg a lány feleletét. -Nem tudom, hogy őszinte legyek... -lehelte erőtlenül megint csak a korábbi hasogató fejfájást lemímelve. Arra azonban azért nem kellett annyira rájátszania, jött magától az érzés. - Minden elég zavaros... Talán pihenék még egy kicsit, ha nem baj? -a legszebb kölyök kutya ábrázatát öltötte magára, ahogy szinte a férfi engedélyét kérte arra, hogy pihenhessen kicsit. Az természetesen nem tagadhatta meg tőle, hiszen ilyennek még sosem látta a lányt, azaz, hogy mikor azt kérte, ne hagyja elájulni napokkal ezelőtt. Ezért pedig képtelen volt megtagadni tőle még egy kis pihenést.

-Persze, nem probléma! Azért remélem megérti, hogy biztonsági okokból muszáj itt tartanunk... -figyelmeztette, mert sejtette, hogy valamire készül, de remélte, ha félig nyílt lapokkal játszik, könnyebben nyeri el a bizalmát, aztán majd később dolgoznak azon, amit az emlékezetkiesése összezavart.

-Biztonsági okokból? Ezt kifejtené kérem? -a lány azonban nem rejtette véka alá a gyanakvását. A férfi egyszerűen bólintott.

-Balesete volt. Megsérült és nem emlékszik hogyan... A biztosítás és egyebek miatt viszont jó lenne, ha nem próbálna eltűnni, igaz? -hogy baleset? Meg biztosítás? Ha nem tudná néhol tökéletesen uralni az érzelmeit Lens, most biztosan elröhögte volna magát az események abszurditásán. Még, hogy a SHIELD igazgatóját az ő biztosítása izgassa... El kellett tűnnie innen és nagyon gyorsan, de még annál is elővigyázatosabban!

-Hát hogyne, Isten áldja Amerikát meg miegymás! -sziszegte, mintha tényleg csak egy átlagos polgár lenne, akit már előre megrémít a biztosítóval való kötözködés, meg a kórházi számla gondolata. Nem először kellett ezt eljátszania, mesterien művelte már, ahányszor szükségük volt erre az évek alatt, neki meg a bátyjainak, nem is ment csoda számba.

Azért Nick nem volt ostoba. Amint kiment, beküldött egy nővért, hogy az gondoskodjon róla, hogy a lány „alvása" tényleges alvás is legyen.

-Feltétlenül szükség van erre? Magamtól is elég kimerült vagyok... -jegyezte meg, mikor meglátta a tűt az orvos kezében.

-Nos, tudja a traumák miatt kétlem, hogy nyugodtan tudna pihenni, ezért jobbnak látom rásegíteni egy kicsit.

-Értem, gondolom komolyan veszik a takarodót -jegyezte meg, elviccelve a helyzetet, de az orvos nem reagált. Egyszerűen bekötötte az infúziót. Lens halkan felszisszent, ahogy a bőrébe vágott a hegyes kis fémcső. Azonban, míg az orvos félrenézett, hogy utat nyisson a folyadéknak, elmozdította a tűt.

Furcsa de ja vu érzés fogta el és rimánkodott, hogy senki se ellenőrizze a szép lassan feldagadó bőrt a karján.

Szerencsére a doki még időben távozott. Lens akkor gyorsan kinyitotta alvást színlelő szemeit és azonnal kihúzta a tűt a karjából egy rutinos mozdulattal. Így nyugtázva magában, hogy ez az eset nem az első volt, de minden bizonnyal nem is marad az utolsó. Hasznos trükk volt, jó, hogy annak idején megtanulta.

Azonban a gépek még mindig bajt jelentettek. Kamerát ugyan nem látott a teremben, de biztosra vette, hogy a monitorok sípolása ide vonzana valakit, ha csak úgy le tépné a tappancsokat magáról. Először áramtalanítania kellett őket, ha ki akart jutni a szobából.

Kicsit kóválygott a feje, ahogy felállt és a szívverését mutató monitoron gyorsultak az elváltozások. Nehezen mozgott és az a kevéske mozdulat is sokat kivett belőle, de nem foglalkozhatott ezzel. Az utolsó emlékei szerint még odaát kellett volna lennie, ehelyett Amerikában volt, ahol körözik.

Nem tudta, hogyan került ide vissza, azt meg pláne nem, hogy miért emlékszik olyasmikre, amikre ideát nem kellene, hogy emlékezzen.

Jó nagy zűrbe keveredhetett, mégis, ideát egyvalamit biztosan megtehetett, főképp, ha a SHIELD tartotta fogva: figyelmeztetni egy bizonyos istenséget egy a reményei szerint még nem bekövetkezett rossz dologról.

Megtalálta a dugót a falban, amit keresett. Kihúzta. A monitorok lassan elcsendesedtek és elfeketedtek.

Ruhát kellett találnia!