- Utolsó doboz? — kérdeztem nevetve, csípőre tett kézzel a lépcső legtetején állva. Max morcosan rám nézett és kinyújtotta a nyelvét, miközben a karjai között szorongatott egy nagy dobozt, ami a kiságyé volt.
- Még jó, hogy Charles tegnap segített felhozni a szekrényeket. — lihegte a holland, majd amikor mellém ért egy csókot nyomott a homlokomra és tovább ment a dobozzal, egyenes Maxie szobája felé, amit ha meg lehet nevezni, akkor egy tároló, mert minden bútorját és holmiját csak bepakoltuk oda, amikor megérkeztek a csomagok.
Három hónap telt el Barcelona óta és ez csak az előnyünkre formálódott. A futamokat a tévén keresztül kísértük végig Maxie-val, ugyanis még nem tartottuk jó ötletnek, hogy megjelenjek vele a pályán. Korai még neki is és nekem is. Nem akarom azonnal a mélyvízbe dobni, az újságírók, pletykahajhászok tömegébe. Sokáig csak a családunk és a barátaink tudták, hogy egy új esélyt adunk ennek a kapcsolatnak. Decemberben költöztünk össze, úgyhogy a Verstappen és Vettel rezidencia központja azóta már Monacóban van. Imádtuk, ezt az új helyzetet és azt, hogy Max mindig hazatér hozzánk. Maxie nagyon élvezi az apukája jelenlétét és figyelmét, mióta együtt rosszalkodnak azóta Maxie nagyon hangos kisbaba lett. Annyi energia van bennük, hogy néha megőrjítenek.
Hála az égnek nagy segítségemre van a mai napig anya és Sophie, akik az ünnepek alatt besegítettek. Természetesen a testvéreink is elkényeztetik Maxie-t, úgy ahogy csak kell.
- Maxie, szerinted meddig alszik még? — sétáltam Max után, hogy megkérdezzem. Miután nagyot puffanva letette a dobozt. A tenyerét megtörölte a melegítőnadrágjába és fáradtan elvigyorodott.
- Tegyük meg tétjeinket. — tudtam, hogy Max az éjszakázásunkra gondolt, mert mostanában lett Maxie új szokása, hogy hajnali háromtól ötig fent vagyunk.
- Nagyon jó apa vagy. — horkantam fel a szememet forgatva. Max közelebb lépett hozzám és a derekamat megragadva rántott magához egy csókra.
- Készítek neked egy kávét. — mondta, majd egy csókot nyomott a homlokomra és az ujjait az enyémekre fonva levezetett az emeletről.
Amíg Max az életmentő kávémon ügyködött, addig felültem a konyhapult előtti székre és a karjaimon támaszkodva figyeltem. Eszembe jutatta, hogy több, mint egy évvel ezelőtt mennyi mindent csináltunk ebben a házban. Tervezgettünk, már akkor is. Hihetetlen, hogy mindezek valóra váltak, de minek az árán? Sosem sejtettem, hogy a szerelem mennyi fájdalmat cipel, néha önkénytelenül is. A szerelem nem tehet róla, csak hozza magával, ahogy mi is sodródunk vele. Újabb akadályok, meglépjük vagy maradunk. Ez vele jár és akkor csinálod jól, ha ezt érzed, de a legfontosabb, hogy együtt kell érezni. Egymás karjába dőlve túlélni mindent, mert a világ mindig fájdalmat fog okozni, de nem mindegy, hogy mennyit áldoztok fel azért a világért, ami csak a tiétek. Ez a szerelem. Több és kevesebb. Nincs skála, amin meg lehet jelölni az erejét, mert ez mozgat meg mindent a világon.
Max elém csúsztatta a bögrét, aminek a tetejét ellepte a tejszínhab. Csillogó szemekkel kerestem a tekintetét. Hát, emlékszik.
- Köszönöm. — mosolyogtam és megragadtam a bögre fülét, hogy a számhoz emeljem. Max a hűtőhöz fordult és kinyitotta. Egy darabig a szemeivel kutatott benne, majd leemelt az ajtajának a polcáról egy energiaitalt. A dobozt felszisszentve fordult vissza felém és megtámaszkodott a pulton. Én a csoda kávémat kortyolgattam, miközben a fél arcomat ellepte a hab. Biztosan gyerekes látvány lehettem. Max észrevette az orromon és az arcomon maradt habot, mire jóízűen kinevetett.
- Ne nevess, Verstappen! — mordultam fel és az ujjaimmal tisztogattam az arcom. Max nevetve törölte le az orromon maradt habot.
- Aranyos vagy. — mondta. Láttam, ahogy a tengerkék szemei beszélnek, amikben összecsaptak a hullámok. Lágyan elmosolyodtam és továbbra is a szemeit fürkésztem.
- Imádom a szemeidet. — vallottam be és lehuppantam a székről a kávémmal együtt. A nappaliba sétáltam, hogy folytassam a sorozatot, amit hajnalban elkezdtem, ezzel ott is hagytam őt.
- Én meg a seg.. — kiabált utánam.
- Ne is folytasd, Verstappen! — kiáltottam vissza.
—
Fogdd meg!
Nem!
Miért? Hedda, kérlek!
Ez undi és nagy.
De már nem bírom.
- Ugye tudjátok, hogy elég furcsán hangzik ez a beszélgetés? — nézett ránk felvont szemöldökkel Charles az ajtókeretnek dőlve.
- Charles, fogdd be a szádat és inkább segíts! — nyújtottam oda neki Maxiet, akit éppen egy törölközőbe bugyuláltam, az SOS fürdetése után, mert történt egy kis baleset.
- Maxie? Te beszartá.. — gügyögött neki Charles, mire rácsaptam a kezére a szemeimet meresztgetve, a monacói csak kacagva átvette tőlem.
- Leclerc, kíváncsi leszek pár év múlva rád. — jelent meg Max mögöttem egy csomó papírtörlővel. Charles értetlenül nézett körbe, majd tágra nyílt szemekkel rajtam állapodott meg a tekintete.
- Ennyire szar a helyzet? — kérdezte suttogva, hogy Max ne hallja.
- Konkrétan szar. Háború van bent. — paskoltam meg a vállát és Max után mentem takarítani. Bent durva küzdelmek folytak és egymást támogattuk, mire rendbe szedtük a szobát hulla fáradtan battyogtunk ki. Max egy kukazsákot húzott maga mögött, én pedig a felmosó vödröt tartottam a kezemben. Ilyen látvánnyal érkeztünk le a nappaliba, ahol Charles a kanapén ülve szórakoztatta Maxiet, mellette Giada figyelte őket. Ekkor jelent meg Daniel a konyhából, aki megvillantva a tökéletes fogsorát vigyorgott ránk.
- Huh, szar nap? — kérdezte, visszatartva a röhögését.
- Egy szót se.. — sziszegte Max, mire Daniel kiröhögött minket és mint, aki jól végezte dolgát, hogy elsütötte ezt a poént levágódott a fotelbe. Max-al kidobtuk a szemetet és egy kő-papír-ollóval lerendeztük, hogy ki intézi a felmosót. Max vesztett, amit egy csalódott horkantással és fájdalmas arccal adott a tudtomra. Nevetve adtam egy puszit az arcára és átadtam neki a feladatot. Visszamentem a többiekhez, akik meglepően csendesebben beszélgettek a megszokottnál. Széttárt karokkal meredtem rájuk, mire Charles a fejével Maximilianra biccentett, aki elaludt Charles karjában.
- Köszi, srácok. — suttogtam nekik hálásan és leült Giada mellé, akinek a vállára döntöttem a fejem.
- Felöltöztettem. — simította meg az arcomat, mire Maxie-ra kaptam a tekintetem. Egy babakék body volt rajta, nagyon apró méretű fekete pamutnadrággal és cuki oroszlános zoknival. — Charles választotta ki az "outfit"-et. — tartotta vissza a nevetését az olasz lány. Felvont szemöldökkel néztem Charles-ra, aki csak óvatosan megvonta a vállát.
- Színvonal. — mondta, mire vigyorogva a szememet forgattam. Barom.
- Daniel. — löktem meg az ausztrál térdét, aki rám pillantott a bóbiskolásból. — Melanie, hol van?
- Azt ne mondd nekem, hogy idehoztad! — meredtem Melanie-ra döbbenten. — Menten lehidalok.. — dörzsöltem meg a halántékom az előszobában állva.
Melanie nem sokára kezdi a félévet az egyetemen itt Monacoban, miután sikeresen felvették. Segítettem a nővéremnek beköltözni és felfedezni a várost, noha még nekem is vannak új helyek a listán. Új szokásunk lett a délutáni séta a babával, ami igazából Maxie-nak alvást jelenti, nekünk pedig a testvéri beszélgetéseket. Éppen egy ilyen sétáról tértünk vissza a lakásába, mint ahogy megbeszéltük maradt pár doboz, amiből ideje lenne már kipakolni. A kabátainkat felakasztottuk a fogasra és amíg Melanie teát főzött kettőnknek, addig Maxie-t megszabadítottam azoktól a kis ruhadarabjaitól, amiktől esetleg leizzadhatna a meleg lakásban. Óvatosan húztam le a fejéről az oroszlános sapkáját, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel. A vastag takarót is lehúztam róla és a kocsikabátból kiszabadítottam a pici végtagjait, hogy semmiképpen se melegedjen be. Melanie két bögre teával jelent meg mögöttem és a nappali felé biccentett. Magam után húzva a babakocsit követtem. Melanie már leült a az irtó puha kék kanapéjára és maga alá gyűrte a lábait. Mellé helyezkedtem és a lábammal kezdtem el ringatni a babakocsit. Átvettem tőle a teám, amibe hálásan kortyoltam bele és emlékezetembe véstem ezt a pillanat töredéket a fiammal és a nővéremmel. Megtanultam hálásnak lenni ezekért a momentumokért az életben, mert erről szól igazából, hogy mennyit élünk meg. Ezt megéltem az biztos, főleg pár perc múlva.
- Nemsokára karácsony.. — kezdte Melanie. Nos igen, az ünnepek. Ha valaki Németországba nevelkedik fel, akkor tudja, hogy a karácsony egy csoda azokon a tájakon, főleg ha a legjobb emberekkel vagy körülvéve. Olyan, mint a mesékben. — Van több ajándékom a számodra.
- Ó, igazán? — nevettem el magam és hatalmába kerített a bűntudat, mert én még nem vettem neki semmit, sőt még a többieknek sem. Ostobának érzem magam, amiért az utolsó napokra hagytam, de ötletem sincs. Az ajándékozást szeretem, mert imádok adni és látni az érzelmeket az emberek arcán, de a rohanást, több óra hosszás hajszát egy ajándékért és a vele járó stresszt ember legyen a talpán, aki bírja. Maxie, jó kifogás erre. Igaz, a weboldalakról is meg tudnám rendelni a dolgokat miután Maxie elalszik és akadna egy kis időm csak, hogy az én fejem is a párnát találja meg hamarabb a laptopom helyett. — Kíváncsivá tettél. — löktem meg a karját játékosan, mire a nővérem belekortyolt a teájába.
- Az egyik ajándék pár perc múlva jön. — jelentette ki csak úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.
- Ha jön a futár, akkor becsukom a szemem, hogy ne lássam az ajándékom. — ígértem meg neki és rápillantottam Maxie-re, aki továbbra is az igazak álmát aludta. Mosolyogva csóváltam meg a fejem a látványán.
- Azt kötve hiszem.. — motyogta, mire értetlenül szólásra nyitottam a számat, de a csengőszó fojtotta belém. Melanie rám kacsintott, majd izgatottan felpattant a kanapéról és az ajtó elé ugrált. Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy eltűnik az előszobába. Egy férfi hang ütötte meg a fülem, de suttogott leginkább. Erősen koncentráltam, hogy rájöjjek, hogy ki az, amikor is megjelent a látókörömbe Daniel Joseph Ricciardo.
- Mi a fasz. — motyogtam magam elé döbbenten. — Mi a fasz? — néztem körbe értetlenül, mintha csak hallucinálnék. — Mi a..
- Jó, elég már a "mi a fasz"-ból. — forgatta meg a szemeit Melanie. — Szóval Hedda, azt szerettem volna mondani..
- Hogy mi a fasz? — vontam fel a szemöldököm.
- Abba hagyod már végre? — tette a csípőjére a kezeit, és tekintetével azt sugallta, hogy fogjam be.
- Persze, bocsi. — ráztam meg a fejem még mindig döbbenten, ekkor Ricciardo megköszörülte a torkát és idegesen elmosolyodott.
- Majdnem egy éve együtt vagyunk. — szaladt ki a száján, mire Melanie a könyökével az oldalába szúrt, én pedig még ennél is döbbenten hátra dőltem a kanapén.