A terv alakult, bár igaz, ami igaz, elég lassú lefolyással. Sok nézeteltérés született az öt személyközt, akik tudtak is róla. Nick ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy amíg Stark nem készül el a kamerával, addig Loki igenis bezárva maradjék, azonban, ha azt akarták, hogy Stark gyanútlanul eltűnhessen dolgozni a projekten, akkor jobban jártak, ha a félisten már most átveszi a szerepét. Crowley közben igyekezett mindent úgy tenni, ahogy eddig, feltűnés mentesen, de azért a szokottnál nagyobbra nyitva a mindent látó szemeit. Ő sem hagyhatta el a hajót anélkül, hogy Castiel érzékelte volna, ezért nagyobb szükségük volt Vízióra, mint szomjazónak egy korty vízre, azonban a titok megőrzése érdekében olyan pillanatban kellett volna megszólítaniuk, mikor Wanda épp kerüli a társaságát, ami a polgárháborús menekülésük óta ritkább volt, mint vízköpőt repülni látni. Végül azonban sikerült egy magányos percben félrehívnia a milliárdosnak és természetesen elárulta a terv nagyját, aminek következtében az egykori MI-ből alakult létforma egyből rendelkezésére állt. Még a kamerával is segített neki. Úgy alakították ki a szerkezetet, hogy az Tony ARC reaktorát mímelje, és ahogy a lány kérte, elemmel működött.
Mert Fury egy ilyen részlet mellett sem hunyt szemet sokáig és rákérdezett a megkövetelt mechanika okára, Lens természetesen elárulta, hogy egyes lények közelében az elektronikus holmik könnyedén zárlatot kapnak. Van, hogy a telefon nem működik a közelükben, tehát az akkumulátor sem megoldás ilyen téren. Viszont a zseblámpa általában nem szokta, vagy csak nagyon ritkán hagyta cserben őket. Ha maga a gyermek nem is zavarná össze a rendszert az energiáival, a grimoár is bocsát ki bizonyos hullámokat, ami miatt nem érdemes egyfolytában nyitogatni sem. Tisztára, mint a Holtak könyvét a Gonosz halott szériában, csak itt szerencsére a megboldogult Styne családon kívül senkit sem vonzott be... Jobbára.
Mikor pedig már minden készen állt, akkor az volt a probléma, hogyan kerülje el a Stark alakjába bújt félisten Rogers kapitányt, aki a legjobban ismerte őt a többi csapattaggal szemben és tudott olyasmit kérdezni, amivel könnyedén lebuktathatta a férfit.
A biztonság kedvéért Stark elgyakoroltatott néhány frázist az ázzal, hogy az könnyebben eljátssza a feltalálót. Kellemetlennek élte meg Tony, hogy minél többet kellett mutatnia a személyiségéből, néhány ok-okozati tényezővel egyetemben, hogy Loki átszellemültebben adhassa elő.
Lens örült, hogy összedolgozni láthatja őket. Mintha nem is a recept megszerzése, hanem valami különös csapatépítő program lett volna az egész ötlet célja, pedig nem erről volt szó. Azért a lányt még ennyi idő elteltével is ledöbbentette, hogy a félisten milyen gyorsan képes adaptálódni. Igazából a tervezés, a kamera összeállítása és később a hozzávalók beszerzése is jóval tovább tartott, mint Lokinak átvenni Stark sajátos stílusát, pedig eleinte az angolos akcentust nehezen hagyta el a lazább beszédért. Mikor felöltötte az alakját és egy klónt hagyott a rácsok mögött, már talán még Stevenek is nehezére eshetett volna megmondani melyikük az igazi feltaláló.
Szerencsére azonban elkerülhette a találkozást a kapitánnyal és arra is kész sztorit fundáltak ki, Starknak miért is olyan sürgős beszélnie Sammel. Mivel nem csak az ördög nem alszik, hanem a többi lény sem pihen csupán azért, mert a Winchesterek jelenleg nem érnek rá vadászni rájuk, könnyű volt egy bonyolultabb esetet találni a lapokban, amit látszólag nem igazán akaródzott megoldaniuk a kinti vadászoknak. Lens ránézésre meg tudta mondani, hogy ghoulok keze van a dologban, kétsége sem volt afelől, hogy ezzel a fiatalabb bátyja is így lesz, azonban elmagyarázni, hogyan kell végezni velük már elegendő indoknak bizonyult a Winchesterekhez fordulni segítségért.
Ahogy a Starknak kinéző Loki a kezébe vette a „leejtett" könyvet, nehéz dolga volt azzal, hogy a jelenlévők előtt fenntartsa az illúzióit, azonban Lenséknek közvetítse a valóságot. Végül egy fal szerű illúzióval oldotta meg, amivel szemből ő látszott, ahogy csukott könyvet tart a kezében és éppen felegyenesedik, hogy átnyújtsa, miközben villámgyorsan kinyitotta a kívánt oldalon a könyvet és úgy tartotta, hogy a kamera tökéletesen vegye mind az eredeti szöveget, mind pedig Charlie és Rowena fordítását. Lensnek csupán egyszer kellett megkérnie, hogy feljebb emelje a könyvet, aztán utána ténylegesen vissza is adhatta a vadásznak.
Amint meghallgatta a ghoulok kiirtásának művészi alapelvét, az egyszerű fejlövést és persze a számtalan „óvatosan kell eljárni, mert akárkik lehetnek" felszólítás után végre visszatérhetett a „bázisra". Noha elragadtatva nem volt a történtektől, hát még attól, amit következni vélt!
-Remélem megérte hülyét csinálnom magamból ezért az oldalért! -sziszegte, ahogy Lens éppen a hozzávalók listáját jegyzetelte ki, amelyről a felírtakat aztán Vízió alapos memorizálást követően és a Furynak való jelentés tétel után elindult összeszedni.
-Ne duzzogj! -vágta rá a lány, mikor végre egyedül maradtak. A kamera rendszer még mindig Stark fennhatósága alatt állt, ezért ezegyszer tényleg megmaradt a privát szférájuk. Egy normális, emberi beszélgetésnek tűnhetett volna az egész, leszámítva az energia rácsokat, amelyek továbbra is körülvették a fiatal vadászt. -Jól csináltad és Stark valóban nem tudhatta, hogyan kell ghoult ölni. Szerintem üthetünk két legyet egy csapásra, ha ügyesek vagyunk- vette dicsérőbbre a hangsúlyt, amivel nem lopta be magát a félisten szívébe.
-Most vagy túl bizakodó vagy, vagy megint előttünk jász az idióta tervezgetéssel? -pedzegette nemtetszését kifejezőn grimaszolva és a karjait összefonva a mellkasa előtt.
-Talán kicsit mind a kettő -magyarázta a szőke mélázottan. -A ghoul ügyet pedig nem mi oldjuk meg, hanem majd ők- világított rá, azonban néhány részletet így is homályban hagyott az áz kárára.
-És azt mégis hogyan tervezed? -követelt magyarázatot, majd fújtatva hozzátette: -Nem mintha el akarnák hagyni az erődöt! -a lány hümmögve értett egyet, aztán persze azonnal kifejtette az elképzelését.
-Maguktól nem is tennék, de ha veszélyesek és infókat szivárogtatnak ki az egyetemeseknek, akkor az elég ok, hogy leszálljanak, nem? -ez vitathatatlan tény volt már egy ideje. Loki tudta, hogy Nick azon nyomban rábólintana, ha efféle indokkal kellene leszállítani a Winchestereket, ugyanakkor megrémítette, hogy a lány ilyen gyorsan lemondana a családtagjairól, ha a szükség megkívánná. Taszította az érzés és megint zöld szemeket látott.
-Kezd lenyűgözni az új, számító lényed -a szarkazmusa átütött a szavain, meg sem próbálta leplezni azt. Hatást azonban nem ért vele. Pedig a lány, akit ő ismert, most kétségbeesetten bizonygatná, miért is nem számítás az, amit tesz.
-Pont nem érdekel mit gondolsz rólam, bocsi! -kacagott fel a szőkeség és a vigyor, ami az arcán maradt még néhány pillanatig baljóslatúan ragyogott, hogy aztán hideg, tárgyiasságba forduljon át. -Azonban, te is tudod, mekkora veszélyt jelenthetnek, hiszen a Hydra emberei segítettek felhúzni a bázist, amikor a jogarral bűvészkedtél és elraboltad Selviget meg a sólyomszemet- idézte fel és Loki a legkevésbé sem emlékezett szívesen vissza azokra a pillanatokra. Egyrészt voltak a földön, akikre irányítás nélkül számíthatott, másrészt tudta, hogy ha uralkodni akar itt, miután kihasználta a segítségüket, érdemes elsőként megszabadulnia tőlük. Az egész szervezettől a hideg futkosott a tarkóján, pedig sokszor ő maga sem válogatott az eszközökben, mégis amit a Hydra tett, vagy csak megtervezett az maga volt a pusztulás.
-Azóta sok bázist eltöröltek a „hősök"-vágott vissza lenyelve magában az érzelmeket, amelyek az emlékeivel együtt megpróbáltak eluralkodni rajta.
-És a patkányok sem fúrnak lyukat, ha másképp nem tudnak kijutni- vetett ellen a lány mindentudó tekintettel. -Volt ezzel kapcsolatban egy elég undi kivégzési plusz kínzási módszer. Amikor az ember hasára patkányt tettek, arra ráfordítottak egy fém edényt és elkezdték felülről forró kövekkel melegíteni, aztán a hő hatására a patkány elkezdte kirágni magá...
-Ismerem a barbár szokásaitokat! -csattant fel a félisten, mikor úgy érezte, hogy elég ideje hallgatja a furcsa mód élveteg elemzést a szőkeségtől. -Felesleges részletezned őket! -sziszegte. Mire a lány hasonlóan komor hangnemben vágott vissza.
-Az is felesleges, amit te teszel, hogy hülyeségeken kérdőjelezel meg! -a férfi elkerekedett szemekkel figyelte a halandó kitörését, mire az pillanatok alatt megnyugodva szívta be a levegőt és hosszan fújta ki a száján. -Nem becsülöm alá az ellenfelem és ez itt nem a purgatórium! -tisztázta le, amivel fenn héjázó nevetést csalt ki a félistenből.
-Igen? -hagyta abba a fel-alá járkálást és felvont szemöldökkel meredt a vadászra. -Ilyen hamar felnőttél volna, kicsi lány? -puhatolózott negédesen. Lensből kikívánkozott egy grimaszt bármennyire próbálta is visszafojtani, azonban nem szólt közbe. -Mintha csak tegnap lett volna, hogy vallatni sem voltál képes egy rég halott vámpírt... Vagy farkast? -merengett el a férfi ezzel is kifejezve, mennyire lebecsülte jelen pillanatban a szőkeséget. Lens arca komoly volt, aztán egyik pillanatról a másikra mindent tudó mosoly szökött a képére.
-Mintha csak tegnap lett volna, hogy hagytad magad megszállni... -Loki a kellemetlen fintort visszatartani képtelenül nézett félre, miközben a lány türelmesen folytatta. -Tanítottál, de azt hogyan éljek túl, már előtte is jól tudtam. Ezt felejted el néha -hívta fel rá a figyelmét. Azonban a félistennek erre is tökéletes válasza volt, mint mindig, hiszen szerette, ha övé az utolsó szó.
-Mert teszel róla a könnyelműségeddel! -szitkozódott néhányat, de a lány ebből a frázisból is mást hozott ki, mint amire a fekete hajú egyébként szánta volna.
-Ami azért zavar téged, mert... -kezdett bele sokat sejtetően, de a félisten dühödt felcsattanásával találta szemben magát.
-Mert mindenki életével játszol ezúttal! -Lens félig elnyílt ajkakkal tett egy lépést hátra a zárka energiafalától. Néma volt, gondolkodnia kellett. Még, hogy ő játszik az életekkel?! Ő, aki semmibe sem fog bele, amiben nem száz százalékig biztos?
-Én nem sakkozom az emberéletekkel! -vetett ellen. Loki türelmetlenül forgatta a szemeit. - Idehallgass, nem fogom egy lapra feltenni az egészet és legkevésbé sem szövögetek semmit Thanos ellen! Egyedül biztosan nem, főleg úgy, hogy vajmi kevés információval rendelkezem az ipséről- magyarázta meg határozottan, megint egy lépést közelítve az istenséghez, hogy magára vonja annak tekintetét újfent. -Amit viszont mindannyian tudunk az az, hogy a bizalmatlanságért most is, ahogy mindig, nagy árat fizethetünk!
-Azért is, ha rájönnek, hogy nem bízunk meg bennük! -vágta rá az áz, majd kissé visszafogottabban tette hozzá: -Hát nem pont ezért kellett ez az átkozott terv is? -Lens nagyot sóhajtott, majd a félisten kezébe nyomott egy krétát a rácsokon keresztül.
-Segíts megrajzolni a kört és aztán az asztalt északra kell húzni! -kérte és a sarokban álló négy lábú fém lapos emelvény felé biccentett. Az asgardi hitetlenkedve meresztette rá a szemeit, miközben a kréta két darabra tört markának szorításában.
-Persze, terelj csak, nyilván eltűnik minden baj, ha nem beszélünk róla! -ironizált erőteljesen affektálva. Lens azonban, ha késve is, megválaszolta az iménti kérdéseit.
-A terv pontosan ezért kellett -ismerte el, majd higgadt tónusú hangon bővebben kifejtette. -Most még nem jöhetnek rá, hogy nem bízunk bennük, de ez nem azt jelenti, hogy később is színészkednünk kell előttük -a félisten eltöprengve figyelte a halandó arcának minden rezdülését. Azonban a lány nem mutatta jelét érzelmeknek, miközben beszélt. -Mary előbb-utóbb robbanni fog, amilyen ingerült és ezt te is nagyon jól tudod. Ki kell várnunk, mert ha mi támadunk, az ok nélkülinek fog látszani – Loki sok ponton egyetértett vele, a lány azonban még ennél is tovább ment. -Ha Stark nem a mi pártunkat fogja, senki sem hitt volna nekünk. Vagyis, ha elhamarkodottan cselekszünk és a játékos hasonlatoddal élek, akkor nagyon hamar lesepernek minket a tábláról -világosította fel a férfit, aki nem örült annak, hogy kioktatja, ellenben magában meg kellett jegyeznie, hogy helytállóak a vadász következtetései. Fury nem bízik senkiben, ez tiszta sor, azonban, ha a Bosszúállókra hárul a döntés felelőssége, nyilvánvalóan nem az ő pártjára állnak majd. Talán Thor, habár a kapitány erkölcsi monológjait hallva még ő is esélyes, hogy elfordul tőle. -Ezért kell, hogy Mary lépjen először! -szegezte le a lány és habár illett a mondandója folytatásához ez a frázis, egyúttal tökéletes feleletet is nyújtott a félisten elmélkedésére, amitől az áz úgy érezte, a halandó talán valami kitekert módon képes a gondolataiban belelátni. Mielőtt azonban jobban belemélyedhetett volna ezen elméletbe, a szőkeség folytatta. -Fortyogjon, legyen meggondolatlan és pattanjon el mindaz, ami meggátolja abban, hogy hülyeséget tegyen! -az arcán játszó döbbenetből ítélve Loki a legkevésbé sem számított ezekre a szavakra. Nem itt és nem a lánytól. Nem attól a halandótól, aki még információt sem volt képes kicsikarni egy rég halott szörnyetegből odaát.
-Ha valakit megöl a zseniális terved miatt? -ezzel próbálta bizonytalanná tenni a látszólag minden ízben határozott szőkét. A lány arcán szomorú mosoly jelent meg. Nem is igazán nevezném mosolynak, sokkal inkább egy gyenge somolygásnak.
-Ennyire számítónak tartasz? – a hangja csalódott lett, rekedtes és halk. Rossz érzés fogta el a félistent a hallatán. -Nem tudom, hogy ezt most bóknak, vagy sértésnek kellene-e vennem, de nem áll szándékomban engedni, hogy bántson másokat -adta a tudtára csillogó szemekkel. Nem esett jól neki, hogy ilyesmivel gyanúsítja az áz. Mintha eddig is szándékosan sodort volna veszélybe bárkit, vagy feláldozott volna önmagán kívül akárkit egy-egy terv érdekében. Ettől csüggedté vált és félig lehajtotta a fejét, hogy kikerülje a szemkontaktust. -Bennyt nem tudtuk megvédeni, mert váratlanul ért mindenkit a dolog -ismerte be elfúló hangon. Valahányszor belegondolt, hogy más is hasonló sorsra juthat Mary mellett, felfordult a gyomra. Mikor túl tette magát a hervasztóbb emlékeken, elgondolásokon, erőt véve magán lassan lélegzett és megint felemelte a fejét, hogy a félisten szemébe nézhessen. -Most mi vagyunk előnyben, mert tudjuk, hogy nincs velünk. Ezt még neked is be kell látnod!
-De nem én öltem majdnem meg egy ki tudja milyen átokkal! -csattant föl a férfi, hiszen épp az említett lépés miatt kerültek ilyen helyzetbe. -Ezt pedig most is használta ellened. Mit gondolsz, mi fogja megállítani legközelebb? -Lens elmélázva próbált feleletet találni, de egyszerűen nem jutott eszébe egy fia értelmes megoldás sem. Reménykedett benne, hogy a tény, miszerint nem akart innen szabadulni, elég lesz, hogy meggyőzze legalább Starkot, ha Furyt nem is.
-Azt a dolgot fogalmam sincs hogyan csináltam, -kezdte szárazon, -de ha képes vagyok arra, amit mondasz, akkor az előny is lehet, ha meg tudom tanulni kezelni. Ebben mondjuk segíthetnél te, a nagy varázsló! -mikor a férfi egy szót sem szólt, kuncogva hozzátette: -Vagy inkább varázslókötő...
-Érettebbnek érzed magad a gyermeteg sértéseidtől? -szisszent fel az áz és mielőtt választ adhatott volna a szőkeség, inkább nekilátott a kör megrajzolásához, úgy legalább nem kellett tovább azokba a vészjósló zöld íriszekbe bámulnia.
-Nem igazán, de nem is ez a cél -magyarázta a lány és a karjait összefonta a mellkasa előtt, hogy egy sokkalta kényelmesebb pozícióban állhasson. A tekintete merengve követte a férfi minden mozdulatát, ahogy olyan magabiztos, gyakorlott mozdulatokkal tökéletes kört fest fel a padlózatra egy csepp mágia alkalmazása nélkül. -Néha csak kényszert érzek rá, hogy felcsesszelek, ami szerintem tök normális, tekintve, hogy megint össze vagyunk zárva, mintha lépten nyomon együtt kellene lennünk. Neked ez nem furcsa? -vetette fel enyhén pimaszul, incselkedés céljával, hogy megtörje a komor hangulatot, ami mostanra kezdett frusztrálóan kényelmetlenné válni. Bárki mással talán még működött is volna a terve, azonban Loki nem bárki más volt.
-Miért lenne furcsa? Régen is engem vettek elő minden szarságért... -sziszegte és nem kellett a lánynak az arcára néznie, hogy tudja, mennyire rágta belülről ez a tudat az ázt. Azonban többet tudott róla ahhoz, hogy sajnálja. Lens tisztában volt vele, hogy nem lehetett könnyű olyan közegben felnőni, ahová igazán sosem tartozott, azonban az ázon múlott, hogy kihozza-e a helyzetből a maximumot, vagy elmerül az önsajnálatban. Ő választotta ezt az utat, akármennyi lökést is kapott felé. Tarthatott volna ellent is.
-Ó, te szegény árva! -tárta szét a karjait színpadiasan, mintha meg akarná ölelni a férfit. -Úgy sajnálom, hogy hazugságokban kellett felnőnöd, sajnálom, hogy egy baromira menő jégtípusú képességgel rendelkezel a származásod miatt és azt is, hogy a nevelőanyád mindennél jobban szeretett és tanított, amivel igazából csak még erősebb lettél és sajnálom, hogy a testvéred mindezek után, amiket tettél még mindig bízik benned és támogat és...!
-Hallgass! -csattant fel a férfi. A kör elkészült, ő pedig egy szemvillanás alatt talpon volt és úgy vágta át a rácsok közt a kréta maradékát, hogy az a lány vállát erősen megütve hulljon darabokra. Lens arca grimaszba torzult, azonban egy fia hangot nem eresztett kiszökni a torkán. Hidegen leseperte magáról a fehér port, amiből az arca bal felének aljára és a nyakhajlatára is jutott egy kevés, mielőtt folytatta volna.
-Sajnáltatod magad, miközben kihozhattad volna a legjobbat mindenből! -vádolta meg az istenséget, akinek egyre ingerültebben szorultak ökölbe a kézfejei. -Azt hiszed a világot gyűlölöd, de valójában csak egy valakit: magadat! -adta ki magából a lány indulattól elvakultan és már-már azt remélte, sikerül emberi reakciót kiváltania az ázból, azonban csalódnia kellett, mikor meghallotta annak erőltetett kacaját.
-Mondja ezt a lány, akinek most sem hisz a tulajdon családja -vágott vissza, amitől az egész beszélgetés kezdett olyanná válni, mintha két elvadult kutya ugatna, vicsorogna egymásra és harapna egymásba olyan pontokon, ahol igazán fájdalmas. -Azért kellene veled örülnöm... Együtt éreznem, mert van családod? -Lens szemei elkerekedtek, azonban nem szakította félbe a férfi monológját. -Legyek talán boldog, hogy volt apád, akinek egy újabb koloncot jelentettél és szánjalak talán, hogy úgy kellett felnőnöd, ahogy egy bántalmazott, rettegésben tartott gyereknek? -a kolonc szó hallatán összerezzent. Mesélt erről az érzetről a férfinak még odaát, ő pedig szemérmetlenül visszaélt mindennel, na de hogy bántalmazott és rettegésben tartott gyereknek merészelje nevezni? Ó, nem! Ha John Winchestert a szájára meri venni, azt nem viszi el szárazon, ezt biztosra vehette. A férfi ugyan nem volt tökéletes szülő, vagy az apák gyöngye, de ha a szőkeségnek eszébe jutottak azok a gyerekek, akikbe szintén démon vért erőszakoltak és megölték a mamájukat, az apák többsége nem tudta feldolgozni és valóban az ivás vagy a gyermek bántalmazás oldalára álltak. Ehhez képest John egy szent volt, egy hős és jó példakép, akit érdemes követni, ha nem is egyszerű. -Irigyeljem netán, hogy szembe kell menned minden rémséggel? Hogy nem mersz kapcsolatokat kötni, mert rettegsz, hogy mindenkit elveszítesz? -elevenébe talált az áz. A lány testtartása egyre zártabbá vált, a fejét minduntalan leszegte, mintha nem bírna ilyen szavak mellett a félistenébe nézni. Már meg-megjelent a szemében némi kékes derengés, ahogy a férfit hallgatta. -Irigyelnem kellene, hogy olyan kétségbeesetten hiányolod, hogy barátaid legyenek, hogy egy démont is annak tartasz... Azt a démont, aki egy szemvillanás alatt pokolra cibálta a lelked és ott hagyott megrohadni?! Mit akarsz, Marie? Sajnáljalak, vagy irigyeljelek inkább? -az utolsó két mondatot már kiáltva tette hozzá, hogy a lány beleremegett. Az áz talán azt remélte, hogy a szavai visszahozzák azt az énjét, aki majd sírva próbál kapaszkodni az utolsó szalmaszálba is, hogy ellen vethessen neki. Várta a nagy, kék szemeket, hogy összetörten az övéibe fúródjanak, ám helyette a lány mély lélegzetet vett. Méltóságteljesen kihúzta magát és leeresztette a karjait. Azt a pár könnycseppet az arcán szinte észre sem lehetett venni, miközben szóra nyitotta a száját.
-Csak egy dolgot akarok tőled, de örülök, hogy mindezt kiadtad, legalább tudom, hogyan vélekedsz rólam -sóhajtotta, amivel szinte sokkolta az ázt. -Amit szeretnék, hogy a nevemen szólíts végre és hagyd az anyámét békén! -minden szót külön, jól kiemelve ejtett ki, hogy ezzel is nyomatékosítsa a mondanivalóját. Mikor sikerült észhez térnie a félistennek, mosolyt erőltetett az arcára.
-Ugyan, Marie! Mintha ártana is egy név neked... -kezdett rá, azonban a szőkeség nem hagyta, hogy befejezze.
-Nagyon is árt, Mr. Laufeyson -a név hallatán az áz arcáról lefagyott a vigyor. -Csak, hogy értsük egymást... -magyarázta a vadász kiismerhetetlen hangon. -Nézd ez az egész rettenetes, fura és zavaró és jó lenne, ha tudnánk még pár év szünetet tartani, mondjuk, ami alatt nem is látjuk egymást, de nem lehet! -tört ki belőle, ahogy a vérig sértett herceget bámulta.
-Ó, éveket, mint a pokol után?! -háborodott fel az áz, ami egyértelműen nem az a reakció volt, amit a lány várt volna tőle. Lens szóhoz sem jutott a döbbenettől. -Tudod egyáltalán milyen volt az nekem? Akkor, ott... Tudva, hogy ha azt akarom, hogy túléld, egy darabig rám sem emlékezhetsz! -sziszegte és az álkapcsa megfeszült. -Felfogod, mit veszítettem akkor?! -követelőzött válaszokért és a lány lassan ingatta a fejét jobbra és balra. Elképzelése sem volt arról, hogyan érzett a másik az alatt az időszak alatt, amíg nem juthatott hozzá az emlékeihez. Ha belegondolt, logika volt benne, hiszen, mikor újra találkoztak, a férfi pontosan tudta, hogy vezesse ki a pokolból... Lehetséges, hogy a távol töltött éveket arra fordította, hogy megoldást keressen a lány emlékeinek visszahozására anélkül, hogy azok kárt tegyenek benne?
-Sajnálom, hogy ezt kellett átélned, -felelte őszintén a szőke. Az arca megenyhült -de most itt vagyunk. Emlékszem és élek, ahogy te is. A történtek alapján ez mégsem volt elég ahhoz, hogy rendbe tegyük, amit kell.
-Mindent csak rendbe hozni, vagy megmenteni akarsz, de mi van, ha mi ketten nem szorulunk erre? -fakadt ki az áz és a lány elismerőn hümmögött.
-Nem szorultunk, ezért vetettem véget neki -a férfi nem tetszését kifejezve szívott rá az alsó fogsorára félig elnyílt ajkaival. -Felnőttek vagyunk, nem gyerekek, értsd meg! -hívta fel rá a figyelmét a lány, ami az ő szájából elég visszásan hangzott, hiszen a férfi életkorához mérten ő még igenis gyermeknek tűnhetett. -Tudom, mi a véleményed erről az egészről... Csak annyit kérek, hogy bízz bennem! -zárta volna le a lány, azonban a férfi tovább fortyogott. Az asztalt a kívánt helyre lökte, ezúttal már mágiával és az erőteljes taszítástól csoda, hogy pusztán megremegett, nem feküdt el a négy lábú emelvény a falak biztosító támasztéka nélkül. A fémes hangra a lány összerezzent, nem riadalomból, inkább csak sértette a fülét.
-Mert az olyan rohadt könnyű! -kérte számon a férfi, de semmi jót nem ígérő sóhajokat kapott feleletül.
-Könnyebb, mint nekem bíznom benned... -ez a lány részéről teljesen jogos állításnak számított a történtekre való tekintettel, ám mikor a férfi félrenézett és nem felelt, még bíztatón hozzátette: -Ha pedig én képes vagyok rá, akkor te is.
***
Habár az áz segített a jelek felfestésével, az oltár elkészítésével, az igézetet a lányra hagyta. Szíve szerint távozott volna a helyiségből. Egyáltalán nem vágyott egy újabb találkára azzal a teremtménnyel, mégsem bírta magára hagyni a lányt. Résszint mert félt, hogy az nem lesz képes kontrollálni az érzelmeit és emiatt nagyobb rontást hoz rájuk, mint szerencsét, amiből talán, de csak talán ő még kibeszélheti magukat valahogy. Másrészt viszont azért, mert a hajthatatlan kíváncsisága erejét vette önmagán.
Figyelte, ahogy Lens ajkairól lassanként legördülnek a szavak. Ő maga értette a nyelvet, mint megannyi más földit és bármely mást a kilenc világban, azonban izgatottságában képtelen volt feldolgozni a hallott szavakat. Az térítette vissza egyedül a valóságba, mikor a lény nevét vélte felfedezni a szavak közt.
A gyomra megfeszült és vissza kellett fognia magát, mert különben az ösztönei kifelé terelték volna, nem csak a teremből, az erődből, vagy a bolygóról, hanem a galaxisból. Akkor azonban minden elcsendesült és a lány eleinte reménykedve figyelte a kört, majd egyre kétségbeesettebben.
-Szerinted... Lehet, hogy rosszul mondtam valamit? -az arcán a gyermeki hibázástól való félelem játszott. Az áz a helyzet ellenére meglehetősen aranyosnak találta, ami miatt már majdnem vetett egy önkénytelen mosolyt, aztán mégis uralkodott az arcvonásain. Feszülten figyelt, Eleanore pedig nem várt tovább a válaszra.
Sóhajtva fordított hátat az oltárnak és toppantott egyet a lábával türelmetlenül. A karjait épphogy összefonta a mellkasa fölött, mikor Loki torokköszörülésére azonnal megperdül a tengelye körül és szemben is találta magát a megidézni kívánt jelenséggel.
A fekete öltözet, a koponyák, az elnyújtott fehér szem rész még mindig hátborzongatóan festett, de most legalább a lény felsőtestén nem jelent meg az a borzasztó száj, az a másik valaki, aki csak falni akart mindent és mindenkit.
-Hát ismét találkozunk! -szólalt meg először a lény, mert Lens szava elakadt és annak ellenére, hogy nemrég vizet ivott, most teljesen száraznak érezte a torkát. Loki hasonlóképpen. Úgy állt, mintha a legapróbb mozdulattal is a szörnyeteg haragját vívná ki. Utoljára még Thanosszal szemben sem bénította meg ennyire a félelem, könnyen kidumálta magát, egyezkedett... Most azonban tudta, hogy hasztalan, cserben hagyták a szavak a fenevaddal szemben, akinek valódi céljait nem ismerte, az erejét viszont érzékelte és félte. Egészen ledermedt, mikor a lény körülnézve kiszúrta a jelenlétét és élesen mosolygott a hatás láttán, amit az ázban keltett. Azonban a felfüggesztett vigyorgás elárulta, hogy nem találta meg, amit keresett. Megint Lenshez fordult. -És az a másik? Ő hol van?
-Épp emiatt idéztelek meg- mondta, mikor végre megtalálta a hangját. Bizonytalanul pásztázta kék íriszeivel a teremtményt, aki további magyarázatot várt. Lens nem akarta a lény türelmi határait feszegetni, mély lélegzetet vett, hogy beszélni bírjon és kihúzta magát, hogy ezzel is stabilabb testtartást vegyen fel. -Továbbra is áll, hogy nem vagyunk a Team Lucifer támogatói, igaz? -a hangja még remegett, de nem annyira, hogy érthetetlenné formálja a kérdését. A lény töprengett, a fejét vakarta jobbjával.
-Én nem, -szólalt meg kisvártatva magabiztosan, -titeket nem ismerlek annyira, hogy tudjam -tette hozzá és Lens megnyugodva sóhajtott fel, leeresztve a karjait és rögtön hanyagabb tartásba rendezve alakját.
-Akkor röviden összefoglalom, ha nem bánod,- kezdte kissé hadarva és az ázt is meghökkentette a hirtelen hangulatváltozásával. Ideges volt, hadonászva túlgesztikulálta minden mondatát, -gondolom érdekel, hogy miért is idéztelek meg, nem? -a lény bólintott.
-Ha nem tetszik a válaszod, eltöröllek a Föld színéről -tette hozzá, mintha az időjárásról beszélne, rémisztően nyugodtan. Lens vállat volt.
-Korrekt! Figyelj rám jól, -kérte és megpróbálta „ő"-zés nélkül összefoglalni a lényeget, -azt hiszem tudom, hogy ki vagy, vagyis inkább, hogy ki voltál, de mivel nem biztos, ezért nem foglak most összezavarni vele -szegezte le meglepve ezzel a lényt és a félistent is. Ám mikor egyikük sem szakította félbe, folytatta. -Egy nagyon nyomós indokkal idéztelek ide: van egy ügy, ami egyszerű, de kiszámíthatatlanok a körülmények, ami miatt nem láttam más megoldást, mint valakit, akinek az elpusztítására jobb szó híján ötletünk sincsen -Loki elhűlve hallgatta. Ilyen egy ostoba nőszemélyt! Fortyogott magában. Nem értette, hogy egy tapasztalt vadász hogyan juthat olyan következtetésre, hogy elárulja egy potenciális ellenségüknek, hogy egyelőre képtelenek akár a harcot felvenni vele szemben. Azonban akármennyire is utálta a helyzetet, a teremtménynek elnyerte a tetszését a lány beismerése.
-És mi volna az ügy? -vetette fel most már komolyan érdeklődve. Leni megint csak kis szünetet tartott a gondolatai összeszedésére.
-A kérdésed alapján emlékszel Maryre... -mondta és habár tudta a választ, várt míg a szörnyeteg biccentett egyet. -Helyes! -mosolyodott el. -Meséltem, hogy azért mentünk a pokolba, hogy keresztbe tegyünk Lucifernek, de nem fejtettem ki, igaz? -újabb biccentés. -Két okból mentünk oda és neked a második a leglényegesebb. El akartuk hozni onnan Lucifer ivadékát. Mert ha vele van, csak idő kérdése, hogy valami nagyon, nagyon rosszat tesz és őszintén? Nem hinném, hogy bárki is bele akar gondolni, mihez kezdene egy nephilimmel... -vallotta be még mindig nagyon erősen jelelve a mondandójához. A lény nem szólt közbe, várta a folytatást. -Azt hittük, sikerrel jártunk- jelentette ki bizakodva, kicsit el is révedve, aztán lebiggyedt ajkakkal folytatta. -Végül mégsem a gyereket hoztuk el, hanem egy lényt... -egy ideig megfelelőbb kifejezést próbált találni, de aztán feladta. -Egy alakváltásra képes energiákkal táplálkozó lényt. Ő rákapcsolódott Maryre és napról napra egyre többet szipolyoz majd ki belőle. Mary nem tudja, vagy nem akar tudomást venni róla, mert mikor rá néz, csupán egy védtelen gyereket lát -magyarázta meg, noha a teljes igazságot ő is csak peddzegethette.
-A nő nem erős -közölte szárazon a fenevad. -Egyedül is el tudod venni tőle a gyermeket és aztán elégetni, mert ezeket csak a tűz pusztíthatja el- Lens szaporán bólogatott és nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. Feszült volt, félt, hogy a lény nem segít nekik.
-Épp ehhez kapcsolódnak a kiszámíthatatlan tényezők... Mary barátja egy szervezetnek ősi fegyverekkel -szándékosan kerülte az egyetemes elnevezést, hisz a lény oly rég pokolba zárva élt, hogy aligha tudhatott erről a szervezetről, nem akart még külön magyarázkodni is. -Egy olyan személyt is képes volt rövid időre hatástalanítani, aki mondhatni egy végtelenkő természetéhez hasonló erővel bír -a szörnyeteg elismerőn hümmögött. -Félek, ha megközelítenénk, csak vereségesen jöhetnénk ki a dologból. Ebben kérem a segítségedet. Mi tovább fogjuk keresni az igazit, nem hagyjuk, hogy Lucifer nyerjen, de egyedül nem vagyunk elég erősek. Ha csak ebben segítesz, már többet tehetünk ellene.
-Na és ha nemet mondok? -puhatolózott a szörny. Nem úgy, mint aki amúgy tisztában van a lehetőségei korlátozott számával, hanem mint aki tudja, hogy ha nemet mond, akkor sem tehetnek ellene semmit. Akkor Lens elmerengve szólalt csak meg újra.
-John... -a lény megremegett a halk, mégis érőteljes hang hallatán. -Mond neked ez a név valamit? -a lény tagadott. Valami igenis megmozdult benne a hallatán, csak úgy, mint mikor meglátta a lányt, de leginkább annál a nőnél a pokolban.
-Nem- ezúttal a hangja nem volt megkérdőjelezhetetlenül magabiztos, azonban alig észrevehető változás volt ez csupán. Lens megint sóhajtott, mintha nehezen kapna levegőt. A tarkóját dörzsölte jobbjával, hogy ne eresszen túl nagy teret az érzelmeinek.
-De Maryre emlékszel... Fehér ruha... Ezt mondtad legutóbb... -A lény most először bizonytalanul bólintott. Akkor Lens szemei felragyogtak. -Csukd le a szemed! -kérte kedvesen, a szörnyeteg azonban megtagadta az engedelmességet. -Csak egy percre... -próbálkozott a lány és ekkor megjelent az a másik a fenevad felsőtestén. A levegő hirtelen forrósodott fel. Azonban, míg Loki ösztönei a futásért rimánkodtak, addig a lány újabb lehetőséget látott benne. -Ő nyitva hagyhatja, ha nem bízol bennünk, bár, ahogy mondtam, nem tudjuk, hogy egyáltalán meg lehet-e ölni téged -a lény elmerengett, majd belátva a szőkeség igazát, behunyta szemeit és hagyta, hogy a másik figyeljen helyette. Lens nyugodt, már-már hipnotikus szavakkal vezette vissza a lényt arra az éjszakára, amiről Dean emlékei és az apja egy részegségig ivott estén kifecsegett szavai alapján tudott meg részletes információkat. A lény arcizmai mozgását a fekete anyag alatt is jól lehetett látni, akkor Eleonore megint halkabban megszólalt. -Látod őt? hosszabb hajjal, hálóingben... Csipkés a teteje és két gomba van a mellrésznél... -mesélte, ahogy neki mondták, éppen olyan szavakkal, éppen olyan sorrendben. -Vanília illatú a samponja... Hallod a hangját is? -az apja épp így, csapongva regélte el neki, szünetet tartva minden mondatnál, mintha fájdalmai lennének, valahányszor szóbahozza. A fenevad arca is torz grimaszba fordult, még a másik énje is reagált erre, bár meglepő módon nem vágott közbe.
-Miért sikolt? -követelt választ az aggodalom és a kíváncsiság egyvelegével a hangjában a szörnyeteg. Lens nem felelt, újat kérdezett.
-Mit kiabál? Szavakat? Egy nevet? -persze, ő tudta a választ, hiszen John elmondásából, ez a kiáltás ébresztette fel, mikor a televízió előtt a sokadik sör után elbóbiskolt.
-Sammy... Ezt kiáltja és fut, halom a lába dobogását fölöttem! -mintha a csukott szemhéjain keresztül többet látna a világból az átlagos szemeknél, a fejét fel is emelte, hogy a mennyezettel nézhessen farkasszemet. Leni tovább fokozta a feszültségét, ami energiahullámokban tört ki és már az oltárnak használt asztalt billegtette, csikorgatta a padlózaton.
-Tudod, hogy valami nem stimmel, igaz? -váltott át mindentudó hangnemre. Mintha azt sugallaná: hiába tagadod, én úgy is tudom, hogy mindenre emlékszel! -Ezért utána mész, fel a lépcsőn! -nem kijelentés volt, parancs és a lény csukott szemmel tett is egy lépést. Az energiarács, ami elvágta tőle a szőkeséget, baljósan vibrált, ki-kicsapott sárga fénnyel minden oldalán. Loki riadtan lökte el a szőkét az egyik ilyen nyaláb útjából a mágiájával, mert másképp nem lett volna elég gyors és a rácsok miatt nem is fért volna hozzá. Leni némán megköszönte, nehogy kizökkentse a transzból a teremtményt. -Fehér korlátba kapaszkodsz és sietsz! -folytatta. -Mit látsz most? -követelt választ és tudta, hogy most értek ahhoz a részhez, amit John annak idején csak nagy csendként jellemzett. Nagy, mindent felemésztő csendként. Amikor érezte a zsigereiben, hogy baj van, annak ellenére, hogy nem látott szokatlant. Nem elsőre.
-Egy szobát. Sötét van... Csend... Túl nagy csend! -nehezen beszélt összefüggéstelenül. -Hideg és valamilyen szag, ez ismerős a pokolból! -Lens bólintott, noha tudta, hogy a lény ezt nem láthatja, esetleg az a másik, aki benne élősködik.
-Kén... -felelte, s most már egészen élénk repedések futkostak a falakon, mint mikor óvatlanul kitépnek egy villanyvezetéket és az végig sérti a falakat. -Van ott valaki rajtad kívül? -tudakolta a lány és megint csak tudta a választ. A lény kelletlenül nyújtotta előre a jobb kezét. A tenyere lefele nézett, mintha gyengéden érintene meg valakit.
-Vér... Vér csöppent a kezemre -rántotta vissza maga mellé azonnal, mintha villám csapta volna meg.
-Sajnálom, de fel kell nézned! -utasította a lány. A lény összébb zárta a szemhéjait.
-Nem akarok! -tiltakozott emelkedett hangon. Hátrált egy lépést és az egyik relé, ami a zárka rácsait vetítette, kiszakadt a falból, megszüntetve az energiamezőt. Lens akkor előre lépdelt. Lassan és halkan, mint egy óvatos kismacska.
A lény a következő szavát már közvetlenül szemből hallhatta.
-Kérlek! -súgta a lány és a teremtmény megint égnek emelte a fejét. Az oltár repült, Lenst is elkaszálja, ha az istenség jégfallal meg nem óvja tőle.
-Mary! -kiáltott fel a lény. Egyszerre John hangján és valami vibráló, földöntúli hangon. Lens szíve kihagyott egy ütemet a hangra, amiről azt hitte, többé sosem fogja hallani. Könny lepte el a szemeit, mielőtt egyáltalán észre vehette volna, hogy rázkódnak a vállai. -Ez hogy lehet, ha meghalt, hogyan lehet itt? Ez képtelenség! -pattantak fel a lény szemei és a fejét szorongatta két kezével, mint aki nem képes befogadni a látottakat és hallottakat. Lens bizonytalanul kinyúlt felé, hogy megérintse, de mikor éles pillantással találta szembe magát a pokollakó részéről, vissza húzta a karját.
-Mondod ezt úgy. hogy visszajöttél a pokolból! -hitetlenkedett idegesen mosolyogva és erőteljesen dörgölte ki a könnyeket a szeméből.
-Ez... Ez nem én voltam, nem az én emlékeim és mégis! -habogta a lény, bár nyitott szemmel szerencsére nem dobált tárgyakat, az energia vibrálás megmaradt körülötte. Lens is nehezen viselte, mégsem lépett hátra egyetlen lépést sem. -Ki vagyok én? Kihez tartoznak az emlékek?
-Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül vagy ebben a testben... -kezdte a lány, de akkor a másik, a potya testlakó unottan szólat fel.
-Naná babám, miből jöttél rá? -Lens a fejét csóválta.
-Talán többen is vagytok kettőnél, de az a részed, aki erre emlékszik az John Winchester, -nagyot nyelt, -vagyis az apám... - a hangja elcsuklott, majd mielőtt megint rátörtek volna a könnyek, megköszörülte a torkát. -Legalábbis köze lehetett hozzá, mert ez az emlék az övé volt...
-Ezért érzem azt, hogy láttalak már? -puhatolózott a lény megérintve a szőkeség vállát, mintha abban sem bízna, hogy valódi, húsvér embert lát. Ám, mikor a lány nem tűnt el a keze alatt, valamelyest megnyugodott.
-Nagy a valószínűsége... -felelte a szőkeség. -Kérlek segíts nekünk, te talán még meg tudod őt menteni! Teljesen kifordult önmagából és a gyermekeit is magával fogja rántani -a lány biccentett, a hangja reszelős lett.
-Ez egyszer, de csak mert kíváncsivá tettél -nem kérdezte, hol van Mary, nem kérdezte, hogyan jut oda hozzá. Úgy festett, mint aki pontosan érzi merre haladjon. Elfordult a lánytól, de előtte még alaposan végignézett rajta, mintha keresne valamit, aztán mintha csak memorizálná a vonásait. Lens kedvesen mosolygott rá, mint aki sosem félt tőle.
-Akárhogy is, hálával tartozom... Legyél az apám, ami maradt belőle, vagy bárki más idegen, köszönöm! -a lény elfordult tőle és elpárolgott. Semmi nem maradt utána, csak a lelakott fogda és az értetlenül álló félisten, aki úgy bámult a halandóra, mintha maga sem hinné el, ami a szeme előtt zajlott le.
-Azt hittem... -kezdte, de elakadt a szava, nem tudta, hogyan is akarta folytatni a mondatot. Pedig a világ tele volt szavakkal és ő, a hazugságok istene most egyet sem talált közülük.
-Hogy átverem és ráerőltetem a vágyálmomat? -fejezte be helyette Lens. Az áz bólintott.
-Nem hittelek ennyire racionálisnak, tekintve, hogy ezt az oldalad továbbra sem ismerem... -magyarázta a zöldes derengésre célozva, ami ezúttal is lány szemében játszott, persze most koránt sem olyan intenzíven, mint ezlőtt, inkább csak halvány pontocskákban a szembogara körül.
-Racionálisabb vagyok, mint valaha! -kérte ki magának a lány és erre mind ketten elmosolyodtak. - Figyelj, már csak várnunk kell! -kérte egyértelműen megkönnyebbülve. Az áz ezt még nem érezte, idegesen várt a fejleményeket, aggasztották az egyre inkább tudatába úszó negatív lehetőségek.
-És ha meggondolja magát?
-Démoni lényhez képest egyenes -kelt a védelmére a lány.- A pokolban is állta a szavát.
-Ha most mégsem teszi? -vetett ellen az áz. Lens sértetten sóhajtozott, aztán csípőre tette a kezét.
-Nincs tervem. Most boldog vagy? -Loki szemei elkerekedtek.
-Meglepődnél, de nem... Mi lesz a következő lépés, huh? -kezdett rá szemrehányón, de a lány közbeszólt.
-Nem fogom megkérni, hogy szövetkezzen velünk, mert ez bukott ügy, mióta csak először láttuk! -szegezte le, de aztán úgy festett, mint aki már mérföldekkel előre gondolkozik. A áznak nagyon nem tetszett, hogy ennyire egyszerűen megbízik egy olyan... Lényben. -Viszont Mary ezek után biztos, hogy el fogja mondani nekik, hogy itt járt... Elmondja Deanéknek, ők pedig könnyen összerakják, hogy én idéztem meg, vagy te. Lényegtelen melyikünket gyanúsítják majd... -ecsetelte révetegen.
-Tudni fognak az alkudról a boszorkával -töprengett el ezúttal az istenség is. Lens bólintott. Fel-alá járkált lassan és töprengett.
-Bizonyára -értett egyet, majd hirtelen megtorpant. A félistenhez fordult. -Várj, miért mondod ezt úgy, mint ha aggasztana? Ugye tudod, hogy nem avatkozhatsz közbe, reagáljanak bárhogy, mert ezt nekem kell megoldanom?! -kérte ki magának. Loki unottan a fejét rázta, majd az arcát a kezeibe temette, mint aki el sem hiszi, hogy juthatott egyáltalán ilyesmi a lány eszébe.
-Miért gondolod, hogy egyáltalán szándékomban állt? -csattant fel és Lens meglehetősen nyugodt maradt miközben finoman megvonta a vállát. Elkapta tekintetét az ázról és folytatta a sehová sem vezető sétáját.
-Nem tudom, hogy érzel-e irántam valamit, vagy egyszerűen csak nem bírod elviselni, ha nem hisznek nekem, mert olyankor magadat látod bennem... De most az egyszer... Egyetlen egyszer esdve kérlek, hogy türtőztesd magad! -a hangja halk volt, mégis erélyes. -Tudom mit teszek, hiszed, vagy sem...
-Ó, és pontosan mi is volna az? -vetette fel szemrehányón, mire a lány úgy nézett rá, mintha ő volna az idióta és amúgy minden további információ alapvető dolognak számítana.
-Elérem, hogy még a következő három napban elhagyják a fedélzetet! Utána pedig mindent el kell mondanod, amit róla tudsz és Gamorrának is.
-Hm... Nem hinném, hogy a kedvedre való lesz, amit majd hallasz -ismerte be az áz hátra hőkölve.
-Már most imádom a tagot... -mosolyodott el a lány, persze a szavai épp az ellenkezőjét takarták annak, amit valójában gondol. -Nem mindenki éri el, hogy hátra hagyd a pókerarcod és megmutasd, te is csak félsz valakitől -kuncogott, de azért belül nagyon is komolyan vette a helyzetet.
-Eleonore, jól jegyezd meg, amit most mondok: nem miattam, hanem pont ő miatta, de maradjon bármennyi is abból a rövid, halandó életedből, a végéig bánni fogod ezt a megjegyzésed! -váltott vészesen komoly hangnemre az áz. Lens reménytelenül felsóhajtva csapta össze tenyereit a mellkasa előtt.
-Szarkazmusról hallottál már? – a félisten a szemét forgatta és dühödten morrantott. -Ugye tudod, hogy ijesztő, vagy sem, meghalunk, avagy sem, előbb azonban mindenképp végeznünk kell vele? -kíváncsiskodott a szőkeség, mintha attól tartana, hogy a félisten majd visszalép és inkább fogja menekülőre. Lokit vérig sértette, ahogy kihallotta a hangjából ezen elképzelést.
-Meglátjuk, melyikünk futamodik meg a végén! -sziszegte megfeszített állkapcsával.
-Olyannak ismersz? -mosolyodott el bizakodó a lány, mire az áz szúrós tekintettel nézett a szemébe.
-Én téged nem ismerlek! -szegezte le hidegen és akkor Lens lenézett a padlóra az egyik tükröződöen fémes relétokra, s ott meglátta szemeiben a zöldes derengést. Széles mosolyra húzta a száját.
-Féltékeny vagy, hogy a zöld szem nekem jobban áll? Mondtam már, hogy a vörös jobban illik hozzád! -kacagott fel a lány és ténylegesen bizakodónak hangzott minden szikrájában az a nevetés. A félisten csettintett a nyelvével nem tetszését kifejezve, majd magára hagyta a halandót a félig lerombolt helyiségben.
***