Hajnali ötkor feküdtem le aludni, délután egykor pedig arra ébredtem, hogy a telefonom őrült módon csörög.
- Na mi van veled, virágszál, életben vagy még? Közel hatszázszor hívtalak már – szólt a telefonba köszönés nélkül Iván, amint felvettem azt.
- Semmi – morogtam rekedtes hangon. Megköszörültem a torkomat, és felültem az ágyban, hátha attól felébredek majd. – Sokáig fent voltam az éjjel – foglaltam össze röviden az előző napomat.
- Jó, csipkerózsika. Egy óra múlva találkozzunk a rakparton. Utána nem érek rá – jelentette ki határozott hangon a srác.
- Oké, összekapom magam – biccentettem.
Ahogy kinyomta a telefont, egyből visszadőltem az ágyba, hogy aztán tíz perc forgolódás után felkeljek. Elmentem tusolni, összefogtam a hajam egy szoros kontyba és ledöntöttem fél liter tejeskávét a torkomon. Valahogy nem éreztem, hogy bármit is aludtam volna. Fáradt voltam, idegesen vártam a találkozót Ivánnal. A köztünk lebegő, ki nem mondott szavak és Márk tegnapi viselkedése feszültté tettek. Alig vártam, hogy leteljen a maradék pár perc, mielőtt el kell indulnom.
Kicsit korábban értem a megbeszélt helyszínre, ahol a legtöbb baráti, beszélgetős találkozónk zajlott Ivánnal. Lehet, hogy szimpla figyelmességről volt szó, de a már-már beteges félelme amiatt, hogy kihallgatják a beszélgetéseit, különböző módszerekhez vezettek. Az egyik az volt, hogy a rakparton sétálva, a Duna zúgása és a körülöttünk lévő forgalom miatt zajos környezetben beszélgettünk. A másik alternatíva a teljesen biztonságos, több oldalról ellenőrzött és szemmel tartott hely, Iván lakása volt. Voltak azonban olyan napok, amikor Iván szívesebben intézte a bizniszeit házon kívül. A mai is ilyennek ígérkezett.
Összehúztam magamon a télikabátom, amit felkaptam indulás előtt. Sejtettem, hogy a parton még hidegebb lesz. Itt valamiért állandóan fújt a szél és jóval hidegebb volt, mint a belvárosban. A szél és a friss levegő kicsit kitisztította a fejem, mire Iván leparkolt a közelben és odasétált mellém. Összeszedtem magam, kész kérdésekkel álltam a srác előtt.
- Szia – köszöntem kimérten.
- Szia – húzta fel a fél szemöldökét Iván. Tudtam, hogy sokat tett értem tegnap éjszaka, ezért tartoztam neki, de nem volt kedvem kedveskedni és szépen mosolyogni. Dühös voltam, kezdtem belefáradni a folyamatos kavarásba és abba, hogy sosem értek semmit.
- Mi a helyzet? – erőltettem ki magamból a kérdést. Próbáltam egy hamis mosolyt villantani, de Iván átlátott rajtam, úgyhogy hamar felhagytam a próbálkozással.
- Térjünk a tárgyra – rázta meg a fejét Iván. A sálját igazgatva gondolkozott pár másodpercig, majd beszélni kezdett. – Örülnék, ha kikerülnétek a képből. Te, a haverod meg Misi is. Tudom, hogy nektek ez sosem volt olyan komoly, mint nekem, de a kis játékotok Danival nagyban megnehezíti a munkámat. Folyton azon kell agyalnom, hogy ma vajon mit találhatott ki ez az idióta, a fél szememet állandóan Danin kell tartanom – magyarázott, amitől még én is megdöbbentem. Számítottam fejmosásra, vitára és pár beszólásra, de erre egyáltalán nem.
- Szívesen kiszállnék, ha tudnám, hogy hogy kell – vontam vállat. Hanyagságot tettettem, de közben belesajdult a szívem a gondolatba, hogy hivatalosan el fogom veszíteni a helyet és a bandát, amit annyi évig otthonomnak tartottam. Meglepett, mennyire letaglózott ez az egész helyzet.
- El tudom intézni neked – hajolt hozzám közelebb Iván. – Meg tudjuk oldani, ha tényleg ezt akarod. Ne érts félre, baba, kibaszottul fogsz hiányozni nekem, de nem itt van a helyed. Mind tudjuk, hogy az ember egész életét tönkrebassza ez a kurva biznisz. Lécelj le, amíg még lehetőséged van rá – nézett mélyen a szemembe. Barna szemei érzelmektől csillogtak, ahogy engem bámult. Hirtelen 180 fokos fordulatot vett az egész beszélgetésünk. Biztos voltam benne korábban, hogy ellenem szól ez az egész, de újra pozitívat kellett csalódnom Ivánban.
- Én... Nem akarlak elveszíteni benneteket. De ha ez kell ahhoz, hogy tiszta lappal kezdhessek, akkor benne vagyok – sóhajtottam egy hatalmasat. – Viszont előtte tisztáznunk kell pár dolgot.
- Rendben – bólintott, és halványan rám mosolygott. Keserédes pillanat volt ez kettőnk között. Az évek alatt elég szoros kötelék alakult ki köztünk, és ezt észre sem vettem amíg nem jutottunk el addig a pontig, hogy utoljára beszélgessünk egymással.
- Mi volt ez az egész Márkkal? Hogy került be a képbe? És hogy találta meg Dani?
- Nem mondhatok sokat. Misi újra elkezdett a hátam mögött Danihoz járni drogokért. Csak ígérgette, hogy fizetni fog, kicsalt Daniból egy csomó mindent aztán szó nélkül lelépett. Dani próbálta kierőszakolni belőle a pénzt, de nem sikerült, úgyhogy... Kevinből, Misi egyik régi haverjából kiszedett mindent róla. Ennyit tudtam meg, hogy ez pontosan hogy zajlott és hogy kapták el a srácot, arról fogalmam sincs. Amikor odaértem, már ott volt. Megmondtam neki, hogy maradjon a közelemben és haza fogom juttatni épségben. Le se szarta, csak téged akart biztonságban tudni. Jó srác, vigyázz rá – pislogott a fejem fölött lévő villanyoszlopokat figyelve.
- Ez... Kész vicc – motyogtam, miközben próbáltam elfelejteni az apró részletet, amitől hevesebben kezdett dobogni a szívem.
- Az. Nem tudom mi van vagy mi lesz velük, de megmondtam Misinek hogy ha még egyszer odatolja a képét, rá fogom hívni a zsarukat. Nem tudom, mit kéne csinálnom vele – merengett megfeledkezve a helyzetünkről.
- Hát, azt én sem – gondolkoztam, de semmi értelmes gondolat nem jutott eszembe. Misi elég különleges srác volt. Korábban, még a barátjaként szuper volt minden vele, pont emiatt a különlegesség miatt. Azonban amint az ellenségévé vált valaki, annak pokollá tudta tenni az egész életét pillanatok alatt.
Különleges érzéke volt ahhoz, hogy rémálommá változtassa valaki hétköznapjait. Kíváncsi voltam, a közelembe mer-e jönni, vagy Iván miatt elkerül de jó messziről. Reméltem, hogy a második lehetőség áll majd fenn, de... Ez azt is jelentette, hogy vagy Márk is elveszíti őt, vagy én veszítem el Márkot a folyamat során.
És mivel ez egy olyan kérdés volt, amire nem akartam tudni a választ, még magamban sem tettem fel. Volt elég problémám, amivel foglalkozhattam, úgyhogy megkíméltem magam – legalábbis ettől – a fájdalomtól.
Ivántól gyors, mégis elképesztően fájdalmas búcsút vettem a rakparton sétálva. Én jobbra, ő pedig balra kanyarodott el, és ennyi volt.
Vége annyi év barátságnak, a srác nyom nélkül eltűnik az életemből, én pedig csodálkozva gondolkozom majd, hogy megtörténtek-e az utóbbi évek, vagy csak képzeltem az egészet. Tudtam, hogy mennek a dolgok, nem egy tag elvesztését néztem végig korábban.
Azonban egy igazán súlyos dolog még előttem állt, bármennyire is összetört Iván elvesztése. Fel kellett hívom Márkot, a lehető leghamarabb.
Pár perc séta alatt összekaptam magam, és tárcsázni kezdtem a fiú számát. Elsőre nem vette fel a telefont, helyette hagyta, hogy az hosszasan kicsengjen. A második próbálkozásomat kinyomta, a harmadikat azonban felvette és egy kimért sóhajjal fogadott köszönés helyett.
- Mit akarsz? – csattant fel idegesen.
- Beszélni veled – feleltem döbbenten. Nem számítottam ennyi érzelemre és ennyi... Dühre, mint amennyit a hangjából kihallottam.
- Mondd, de még ma ha lehet – morgott feszülten. Mintha legszívesebben azonnal letette volna a telefont.
- Csak tudni akartam, hogy épségben hazaértél-e – motyogtam egyre bátortalanabbul. A hajamat piszkáltam, mert az általában megnyugtatott, most azonban esélyem sem volt lenyugodni. Márk mellett legalábbis semmiképp.
- Ja, úgyhogy most már nyugodtan tudsz aludni. Minden oké – csattant fel távolságtartóan. Határozottan dühösnek tűnt, ami nem volt egy túl pozitív előjel.
- Abban nem vagyok biztos... – jegyeztem meg egy kis éllel a hangomban. Egyre feszültebb lettem tőle, alig bírtam visszafogni a válogatott beszólásaimat.
- Bingó. Szuper érzéked van ehhez – váltott gúnyos hangnemre. – Most már tudom, hogy miért nem akartad eleinte, hogy bármi közünk legyen egymáshoz – mondta halkabb, nyugodtabb hangon.
Végre megértette, hogy miről beszéltem mindeddig? Hogy mennyi mindent kellett szem előtt tartanom? Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Korábban rettegtem attól, hogy sosem fog a helyére állni a kirakós utolsó darabja a fejében, és emiatt képtelenek leszünk hosszú távon gondolkozni egymással. Most azonban kitisztulni látszott a kép. Végre.
- Oh.
- És szerintem jobb lesz, ha tényleg nem is lesz semmi közöttünk – tette hozzá remegő, mégis határozott hangon.
- Én... Hogy micsoda? – tört ki belőlem a kérdés. Gondolkozni sem volt időm, nem hogy arra a következtetésre eljutni, hogy jobb lenne csöndben maradnom a természetellenesen mély csendben, ami beállt kettőnk között. Talán ő is visszatartotta a lélegzetét, amíg próbálta kitalálni, mit feleljen, mint én?
- Ennyi. Ez ennyi volt. Nekem nincs szükségem a sok drámára az életedből.
Biztos voltam benne, hogy a fejét rázza, miközben elhagyják a szavak a száját. Még mielőtt válaszolhattam volna, lerakata a telefont. Én pedig úgy éreztem, újra összetört a szívem, aznap másodjára. Még abban sem voltam biztos, hogy egy darabban hazajutok-e az otthonomba, annyira szétcsúsztam összesen néhány futó pillanat alatt.