A mozdulatlanság kötötte gúzsba a szőke lány tagjait. Kívülről egészen úgy látszott, mintha élete legboldogabb álmát láthatná éppen, csakhogy a tudata menekült. Lélekszakadva, ide-oda kapkodva a tekintetét, mintha így sem maradt volna hová futnia. Akármerre indult, mindig a szeme sarkában látta a temetőt, mintha az az egy sírkő követné és hordaként csalná magával a többit, nehogy véletlenül kiutat hagyjanak neki.
Hiába az erdők, amik néha keresztezték az útját, vagy ugyanaz az egy erdő? Ezt maga se tudta volna megállapítani, de nem is számított, mert a fák között sem lelhetett menedékre. Elbotolva egy kiálló gyökérben húzódott be a legvastagabbnak tűnő törzs tövébe. Zihálva vette a levegőt, mintha a tüdején mázsás súly ülne. Körbenézett behúzott nyakkal, de csak korom sötétet látott és hallotta egy óra bosszantó kattogását. Tick- tack, tick-tack, tick...
-Tack! -kiáltotta az arcnélküli férfi közvetlenül a szeme előtt. Lens sikoltott, a teste odakint megrázkódott, de ahhoz sajnos nem eléggé, hogy bármelyik férfi megérezve felköltse ebből a lidércnyomásból. Hát a tudatában csapdába esett énje a másodperc töredéke alatt pattant fel és iramodott újra futásnak. A fülében csengett az arctalan károgó nevetése, mint a varjak kiáltása, amerre rohant. Mind felrepültek, mintha csak mutatni akarnák az utat őhozzá és a sírkövek minduntalan közeledtek felé. -Futhatsz, de sosem menekülhetsz el az elől, aki vagy! -kiáltotta az arc nélküli. A sírokból pedig kezek emelkedtek ki csontosan, húscafatokkal, szakadt rongyokkal beborítva.
-Aha, amíg úgy érzem magam, mintha egy Tim Burton rendezte klipben lennék, azért én megpróbálom! -suttogta hitetlenül körbe-körbe tekintve, mert most már az arctalant sem látta. Csak a rémeket amik közeledtek felé, mint egy horrorfilmben ahol már-már tervszerű, hogy a szőke nőt vadásszák le először. Lens pedig úgy kiáltott, ahogy csak a torkán kifért. Az asgardi nevét üvöltözte mindenfelé a sötét messzeségbe, de az nem, hogy feleletre sem talált, hanem csak újra előhívta a pacaarcút.
-Ő most nem segíthet rajtad... -a lány szemei vöröslöttek a könnyektől, meg a szembe széltől, ami rá szárította azokat futás közben, az arca pedig a tehetetlen dühtől izzott. A halottak közeledtek felé, körbevették, már nem maradt útja menekülni. Egyiket sem ismerte közülük, ha pedig mégis, a félelemtől nem tudta belátni. Érezte, ahogy csontos újak marnak a hajába kényelmetlen bizsergést idézve a tarkójától egész a háta közepéig.
-Miért nem hagysz elfutni? Meg akarsz ölni?! -üvöltött rá a pacaképűre elcsapva magától egy kezet, amely épp a vállát akarta érinteni. Rosszul tette, mert most a hörgések közvetlenül a fülében csengtek. Amelyik kezét elütötte, üres szemgödörrel bámult le rá félig rohadt arcából férgek másztak elő, ahogy a mellkasánál fogva taszította hátra a hörgő tömegnek a halandót. Lens már érezte, ahogy a fogak és csontszínű karmok a bőrébe mélyednek. Összeszorította a szemhéjait és beharapott ajkain át halk nyüszögésen kívül semmi sem szökkenhetett ki a száján. És akkor volt egy pillanat, mikor az óra valahol a távolban újra kattant, hogy számolja a másodperceket és mint egy varázsütésre, már nem érezte magán a karokat, a fülén a fagyos leheleteket és a morgást, azt az állatias, éhes torokhangot, amelytől libabőr pettyezte minden tagját. A szemét még mindig zárva tartotta, nem mert újra felnézni, csak mikor a pacaarcú közel hajolva kezével fésülgetni kezdte a szőke tincseket és nyugodt baritonján felelt neki.
-Mi értelme volna? Hisz segítettem neked... -csakhogy azt mind a ketten tudták, hogy a szőkeség nem ezért menekült előle.
-Megkínozni és leölni valakit?! -csattant fel, mert tudta, mit tettek ők ketten Beliállal, tudta, mit műveltek vele és azt is, milyen könnyedén vitték véghez... -Egy percre, elhittem, hogy olyanok vagyunk, mint ő! -a pacaarcú a mosódott arcbőr alatt valahol csettintett a nyelvével lesújtóan.
-Az a valaki egy féldémon korcs volt, aki merőben megkeserítette az életed, nem? -fröcsögte mérhetetlenül nagy gyűlölettel a hangjában. Lens azonban tovább ellenkezett, hiába tudta a másik válaszait, nem akart engedni neki.
-Ez így akkor sem volt helyes! -a tekintete megkeményedett, mint a porcelán és szigorú szemei fúrtak lyukat a masszába.
-Hiába nézel rám ilyen szemekkel, én te vagyok. -világított rá a nyilvánvalóra a férfi. Lens pedig úgy érezte, minden szavára kést döfnek a szívébe, hogy aztán kiemelve a pengét, újra elmerítsék benne azt. -Ezt te tetted... Hogy helyes volt-e vagy sem, azt majd az idő eldönti. -majd, mint a farkasok, úgy kezdte el lassú léptekkel körbejárni a lányt és habár szemei nem látszódhattak, a szőkeség meggyőződéssel állíthatta volna, hogy prédaként is méregeti az a másik, mintha be akarná kebelezni. -A kérdés sokkal inkább az, -kezdett rá a lánnyal szemben megtorpanva -hogy mikor szándékozol felébredni végre? -ahogy legyintett a tenyerével, a halandó láthatta a saját testét odakint, ahogy eszméletlenül terül el a földön vértől vöröslőn, mégis sebek nélkül a két kimerült útitársa féltő tekintetét magán tudva. Nem akarta hátráltatni őket, nem akart a kolonc szerepében tetszelegni, de amíg nem tette fel a kérdéseit, addig egy tapodtat se mozdulhatott innen.
-Előbb talán mesélj a sírról! -parancsolt rá az arctalanra. Az unottan sóhajtott, majd gonoszkodó éllel átitatva a szavait kérdezett vissza.
-Mit szeretnél tudni? Hogy megfelelt-e a méreteidnek? Hogy babarózsaszín selyembélést kaptál-e? -sorolta és minden bizonnyal jól szórakozott a szőke elgyötört helyzetén.
-Melyik temető volt az? Jártam már ott, de nem ugrik be, melyik államban.
-Ha te nem tudod, akkor én sem... -vágta rá egyszerűen a férfi és Lens is ettől a választól tartott, mégis valahol a több évnyi pszichológia fakultáció mellett egy freudi tudatalatti megtestesülésnek akarta gondolni a pacaképűt, aki mintha pontosan tudná, mi járt a lány fejében -mellesleg valószínűleg erről is volt szó- úgy folytatta a monológját. -Már elmondtam, nem? Ez így működik. Ezért nem látod az arcom, ezért vagy gondban a nevekkel... Na meg persze azzal, akik vagyunk. -aztán letérdelt a földön felhúzott térdekkel kuporgóhoz. Jobbja mutató és hüvelyk ujja közé csippentette a keskeny állat és megemelte épp annyira, hogy a halandó az arcának azon részével szemezzen, ahol a látásért felelős gömbjeinek kellett volna lennie. Lens próbálta felidézni, milyen színűek lehettek a férfi szemei, de csak bent rekedt lélegzettel bámulta, mint valami szerencsétlen elsőéves, aki reménytelenül szerelmes lesz az első végzősbe, akibe belebotlik. -Mondd csak, ha én tudom, hogy amíg küzdesz magad ellen, sosem fogunk emlékezni, akkor nyilván te is tisztában vagy vele, de akkor miért nem hozol döntést végre?
-Pontosan tudod, hogy miért nem!- rivallt rá, hiszen Beliál óta rettegett attól, milyen is lehet ő maga valójában. Ha egyszer képes volt rá, akkor mi a garancia rá, hogy ez volt az első, hogy nem ártatlanokat bántott, hogy nem támadt volna rá Lokiékra is abban a pillanatban. Rettegett a tudattól mit tehetett volna, mert akkor ott úgy érezte, hogy habár önmaga vezérli a testét, az elméjét mégis valami más irányítja. -Felesleges szavakat pocsékolni rá. -tudta le ennyivel, noha azért még meghallgatta az elmosódott arcú hozzáfűzni valóját.
-Ilyenek vagyunk? Vagy nem és ez az egész csak egy pillanat volt? -Kezdte egészen nosztalgikus tónust megütve. Lens szemei ettől csak még inkább elkerekedtek. Az arca vörös volt, felfújt, mintha kiabálásokat akarna bent tartani. -Egy rossz momentum? Netán ez lenne a rontás, amit a pokol hagyott ránk? Talán már mi is közelebb állunk a démonokhoz, mint az emberekhez? -mondta ki azt, amin a szöszi agya is kattogott egy ideje. Most viszont lenyelve az üvöltözést, összeszorított fogain át szűrte a szavakat.
-Fogalmam sincs! -aztán szünetet tartott, hogy mélyen beszívhassa a levegőt, mielőtt folytatta volna. -És hidd el, nem akarom más kárán kideríteni. -vallotta be elszántan, mint egy dohányos, aki többé nem nyúl cigarettához... Úgy ő sem akart többé erre az erőre támaszkodni, addig semmiképp, amíg nem tudta, honnan származik.
-De erősebbek voltunk... -vetett ellent a másik. -Le tudtuk győzni Beliált és megvédtük őket, nem?
-Megrémítettük őket! - sziszegte. -És mi lett volna, ha rájuk támadunk?
-Az erősek mindig rémisztőek, de kizárt, hogy bántottuk volna őket! -a férfi láthatóan megrögzötten ragaszkodott a véleményéhez, mégis volt valami Lens számára ismerős ebben a makacs hozzáállásában.
-Az erő viszont jó lenne... -értett egyet kissé elábrándozva. -Ki tudja, mikkel futhatunk még össze ideát. -aztán őszintén csillogó szemeit a férfira vetette. -Ha tudnám, hogy nem ártok vele másnak... De arra nincs garancia. -zárta le csalódottan. Viszont az arctalan, mint egy valódi kísértő, mézédesen csepergő szavakkal mindent megtett, hogy meggyőzze a lányt.
-Csak egy kicsit engedd be azt, akik talán vagyunk! -Leni a fejét rázta, nem emelte fel a hangját, de határozottan tiltakozott ellene.
-De, ha az, akik talán vagyunk elveszi az irányítást, azzal mindenkit bajba sodorhatunk. Kik vagyunk mi egyáltalán?! -csattant fel a mondandója végére. Észre sem vette, mikor állt fel újra, csak azt tudta, hogy épp a férfi vállaiba kapaszkodva próbálja érvényesíteni az akaratát, de arra nyilván nem számított, hogy a férfi a pillanat hevében ugyanígy rászorít az ő vállaira.
-Azt neked kell tudnod! Egyébként meg sok a feltételes mód, ha nem biztos, akkor simán lehet, hogy nem ártunk senkinek.
-De benne van a pakliba az is, hogy igen! -vágta rá a szőke, kiszabadulva az érintéséből.
-Meg az is, hogy meghalunk! -förmedt rá széttárt karokkal a férfi. Aztán újra közelebb araszolt a szőkéhez. Ő elhátrált kis lépésekben, amíg nem érzett valami érdeset a hátának nyomódni. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, egy fa vaskos törzsének ütközött. Kelletlenül felnézett, de még ilyen közelségből is csak elmosódó foltokat látott ott, ahol egy arcnak kellene lennie. Nem tudta, hogy azért nem képes visszaemlékezni a vonásaira, mert olyan rémisztőek lennének, vagy valami más áll a háttérben. De az a hang... Biztos volt benne, hogy ismerte, noha a környezetében senkihez sem tudta volna kötni. Ahogy az ismeretlen két oldalon a karjával megtámaszkodott a feje mellett, hogy menekülő utat se hagyjon a számára, az egész olyan otthonosan derengett előtte. Bár félnie kellett volna a kiút hiányában, megnyugvást érzett a másik közelségétől. -Nincs eleged a beszariskodásból? -súgta a füle mellé hajolva egészen közel, hogy forró lélegzete a lány tarkóját cirógatta. -Próba szerencse, ezt te is tudod! -nézett ismét „szembe" a lánnyal. -Próbáljuk meg! -nógatta. -Emlékezzünk! -és a szavai célba értek, mert a korábbi rettegés már sehol nem volt a keskeny vonások közt. Csak keseredett indulat, amely néhány kósza könnycseppnek is utat engedett a lány arcélére csillámló vonalat festve.
-Nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem. -a férfi hátrált egy lépést, Lens pedig puhán a térdeire zuhant. A föld alatta ugyanolyan sötét volt, mint a temető, alig bírta kivenni a keze alatt megbúvó virágok alakját. Leszakított egyet, de csak a fejét, forgatta a kezében, türelmetlenkedve játszott vele kifejezéstelen arccal, amíg, akár egy égett papírlap legszárazabb pontja, el nem porladt az ujjai közt. Akkor újra feltekintett, mintha tanácsot várna, megerősítést. -Az illúzióból való kitörés, meg azok a mozdulatok... Ez nem én vagyok. -az elmosódott arcú a nyelvével csettintett megelégelve a szőke csökönyösségét.
-Azt képzeled, hogy ennyire gyengék vagyunk? Egy áz meg egy gyerek védelmére szorulunk tán?
-Nem...? -meresztett rá értetlenkedő szemeket a halandó.
-Jó, hogy nem! -csattant fel paprikás hangulatban a férfi. -Nem kellenek nekünk! -minden egyes szót külön kihangsúlyozott, még ha tudta is, hogy a lányt csak bántani fogja ezekkel.
-De igen, egyedül egy lépést sem tehetnék! Sosem jutottam volna ki innen! -kelt a társai védelmére, de hiába. Földön túli nevetés zendült a másik torkából. Sötét, és jeges, mint az éjszakai szélben egymásnak koccanó fél-olvadt jégcsapok.
-És ezt azért mondod, mert nem akarod, hogy jelentéktelenné váljanak, vagy mert tényleg ennyire hülye vagy? -vetette fel színpadiasan kitárt karokkal, hátra húzott vállal, ami még jobban kiemelte a ruhájának aranyozott válldíszét.
-Mi történik, ha elismerem az igazad? -érdeklődött a lány, de a hangszálai reszketeg produktuma elárulta, hogy sosem merné ezt elismerni magában.
-A mi igazunkat! -majd leguggolt a lány elé, bár értelme igazán nem volt, hogy szemkontaktust keressen vele, nem csak mert a szemei nem látszottak, hanem mert a lány búzakék íriszei oly mértékű távolságot mutattak, ahonnan nehéz is lett volna visszaterelni a jelenbe. -Az lehetsz, aki vagy. -fogta két meleg tenyere közé a halandó arcát. -Nem ezért kedvelt az elejétől kezdve? Mert őszinte voltál? Most miért akarod átverni a gyengeséged illúziójával? -vádlón peregtek a szavak láthatatlan szájából, mikor a lány szemeibe visszatért a fényesség.
-Ez nem átverés, csak nem tudom, hogyan legyek erős. -felállt a blúz nyakánál magával ráncigálva a szőkeséget és a hörgések megint mintha csak közvetlenül a fülük mellől hangoztak volna.
-Akkor rohadt gyorsan találd ki, mert ez most már tényleg nem játék! -kiabálta túl a tömeget, majd a blúz nyakát eleresztve, a lány mellkasán taszított egyet és belökte a holtak tömegébe, akik azonnal rávetették magukat. Harapták, tépték, marcangolták csontosodó tagjaikkal és vérmesen csattogó fogaikkal, mint a veszett kutyák, de mielőtt a fájdalom utolérhette volna, a lány verítéktől csapzottan, zihálva ráncigálta ülésbe saját magát.
Időbe telt, mire a szeme előtt nem táncoltak villódzva az álom rémképei és tisztult látása előtt újfent megjelentek a pokol legkevésbé sem megnyugtató képei a kőfalakból lógó láncokkal és rozsda emésztett létére mégis törhetetlen vasajtókkal.
Hallotta az egyenletes szuszogást a teste mindkét oldaláról, majd jobbra tekintett a félistenre. Figyelte az emelkedő mellkast, a félig elnyílt ajkakkal. Minden erejét összeszedve igyekezett felvenni a ritmusát, hogy megnyugodva végre tisztán tudjon gondolkodni.
Percek repültek ki az idő vasfogán, mire sikerrel járt és akkor kelletlenül érintette meg a fekete hajú arcát.
-Srácok! Hé, ébredjetek! -susogta finoman megrázva elsőnek az ázt, majd a fiú vállait is. Loki fújtatva dörgölte ki az álmot a szeméből, ahogy sietve ülésbe tornázta magát. Peter először csak oldalt váltott, mint aki még mindig „hatláb mélyen" szundikál, de a lány fáradhatatlan unszolására végül feltápászkodott letörölve azt a halvány nyálcsíkot, ami időközben szerte rügyezett a szája sarkából.
-Ugye tudod, hogy kis híján megölettél min...?! -kezdett bele szokásos fennhéjázó mondókájába a félisten, mikor Lens egy határozott mozdulattal tapasztotta bal kezének tenyerét a jötüni szájára. Majd mikor az értetlenségében le akarta fejtegetni magáról a haladó ujjait, Leni a jobb kezével a férfi nyakára fogott hátulról és erőteljes, de közel sem bántó mozdulattal fordította az ajtó résének irányába a fejét.
A másiknak ideje sem lett volna észlelni a démonok közeledtét, ha a szőkeség nem reagál elég gyorsan, vagy ő maga nem látja meg a lefagyott gyerek félő tekintetét maguk mellett. Meg mert volna esküdni rá, hogy a pókjelmezes még a lélegzetét is visszafojtotta abban a minutumban, amíg a hangtalan léptekkel császkáló idegenek fel nem szívódtak. Sőt, még utána is, ahogy a lány keze sem mozdult az ő ajkai elől, félve, hogy azok odakint esetleg visszatérnek majd.
Lens eleresztve a férfit, négykézláb araszolt közelebb az ajtóréshez és kipislogott rajta. Azt ugyan láthatta, hogy tiszta a terep, de nem tudta megmondani, hogy a két járat közül, amelyek egyikén egyébiránt nekik is tovább kellett volna haladniuk, merre találnak démonmentes övezetet, legalábbis ideiglenesen.
Peter feszülten figyelte a lány mozdulatait, s mindeközben észre sem vételezte, hogy a tekintete akaratlanul is annak hátsó fertájára tévedt, amit a szőke pozíciója kikerülhetetlenül előnyössé tett a bámészkodás szempontjából. Akkor a fiú arcára pír szökött, amit a félisten is félig felvont szemöldökkel realizált, majd megköszörülte a torkát, mire Peter sietve félrefordította a tekintetét, Lens pedig a hirtelen hanghatásra összerezzent és a sarkaira ülve, összekulcsolt kezeit a szája elé vonva imádkozott minden létező és nemlétező istenséghez, hogy utólag se hallja meg senki a férfi megnyilvánulását. Mikor azonban érzékelte, hogy az akciót nem követte mozgásos reakció, állásba emelkedett a kezeivel a fal mellett megtámaszkodva.
-Tűnjünk innen, most! -tátogta, ahogy a két férfi felé fordult és csak akkor érezte meg, hogy a korábbi fájdalomnak nyoma sem volt. Lenézett a karjára és habár látta a téglaporként elmorzsolható vércseppeket, se a sebeket nem találta, sem pedig a csontjaiból áradt kínt. Értetlenül tekintett a félistenre, de az nem szólt semmit, csak kitárta az ajtót előttük és megindult a folyosó vége felé. Abba az irányba, ahol az újabb alagutak voltak és ahol ki tudja melyik járatba tűntek el a démonok. Lépések választhatták el őket a járatoktól, mikor szóra nyitotta száját az áz.
-Na és? Merre óhajtasz tovább haladni? -Lens kissé frusztráltan próbálta előre nyújtani a nyakát, de a szeme nem láthatott be a koromsötét falak rejtekébe. Aztán eszébe jutott az érzés, ami a Beliállal vívott harc közben is ott motoszkált a tudatában és lecsukta a szemét. A légzése lelassult és noha pár másodpercnél tovább nem késett a válasszal, hagyta, hogy az ösztönei mutassák az irányt. A bal oldali járat még nyitott szemmel is taszította, ellenben a jobbal, ahonnan nem érzett semmit, főleg nem fenyegetést.
-Mindegy, csak arra ne menjünk! -mutatott a bal oldali útra. A férfi gyanakvón nézett a szemébe, de Peter volt az, aki feltette a kérdést.
-Miért? -a hangja nem volt több suttogásnál, a lány mégis jól hallotta, ellenben nem neki felelt, hanem az áznak.
-Erre mentek tovább és ha nem, akkor is van ott valami nagyon erős dolog, vagy rosszabb... -kisvártatva körbenézett, mint aki komolyan meg szeretne bizonyosodni valamiről. -Ellenséges... -rebegte, aztán a tekintete megint csak a félisten szegycsontja fölött állapodott meg, mintha nem merne a szemébe nézni. -Te nem érzed? -a férfi aprót bólintott, majd hozzátette:
-De én nem te vagyok. Épp ezért kérdeztem. -Lens csak vállat vont, ő sem értette igazán, de az életét tette volna az elhangzott szavaira. Valami ősi ösztön kényszere húzta őt a biztonságosabbnak ítélt út irányába. Egyszerűen képtelen volt ellenállni neki.
-Arra jó lesz, egy darabig... -biccentett a hozzájuk közelebbi sötétségáradatra, majd nyelt egyet, mikor tudatosult benne, hogy a két útitársával ellentétesen ő az orra hegyéig sem fog látni odabent. -Azt hiszem...- mormogta befejezetlenül. Frusztrálta, hogy segítséget kellene kérnie valamelyiküktől, de nem merte megtenni. Hunyorogva a hátuk mögülről beszűrődő sárgás fény maradékában megindult a bejárata felé. Ő ment egy darabig legelöl, így pedig hamar fordult a szürkület szokhatatlan sötétségbe. Jobb kezét a falon futtatta, ahol hideg és nedves kövek karistolták az ujjait. Innen tudta egyedül, hogy merre halad, s mikor aggasztóvá vált a gondolata annak, hogy a bizonytalanul lassú léptei, meg a botladozása miatt esetleg lassítja a mögötte haladókat, ugyanebbe a falba kapaszkodva húzódott félre előre eresztve a látókat.
Aztán az első néhány lépés után érezte, hogy rosszul tette. A többiek léptei némák voltak, mint macskáké, egyedül az övéi vertek visszhangot a járatban. Nem mert gyorsabban haladni, mert félt, hogy a sarkukra lép, de valahányszor lassításra késztette megfáradt tagjait, meg attól tartott, hogy lemaradva se visszamenni nem fog tudni a bejárathoz, sem pedig előre.
Rosszabb volt, hogy egyik férfi sem érezte szükségét a szavaknak, mintha mélyen koncentráltak volna a lehetséges támadóikra. Lens pedig azt sem tudta, mennyivel van lemaradva mögöttük. A homloka verejtékezett, mintha a sötétség fujtaná és egyre szaporábban kapkodott levegőért a hátát most már megállva a falnak vetve. „Elmentek... Itt hagytak! Egyedül maradtam..." -futott át az agyán fénysebességgel, de szólni sem mert, hiszen nem jókedvükből bandukoltak némán. A pánik kezdte elködösíteni a gondolatait. Bal kezének ujjai ökölbe szorultak a ruhája egyik szakadt cafatja körül valahol a combja fölött, ahogy jobbjával lassanként ujjnyi lyukakat égetett a sziklafalba. Reszketett a teste és hiába próbált megmozdulni, a tagjai nem hallgattak rá.
A gondolataiba zuhanva Jacket szólongatta, de válaszra nem lelt. Aztán amikor hosszú ujjakat érzett a csuklója köré fonódni, tompán felnyögve veszett csapkodásba kezdett, hogy szabaduljon a váratlan érintés gazdájától, ám az hamar lefogta a vaksötétben is épp úgy, mintha a legragyogóbb napsütésben lettek volna odakint.
Lens magában már felkészült a csapásra, várta, hogy a támadója miként fog végezni vele, de amikor az addig görcsösen szabadulni igyekvő teste ernyedni látszott, az ismeretlen eleresztve a kezeit szorosan magához vonta. Fenyő és friss hó illata kúszott a halandó orrába illetlenül befurakodva, de ez elég volt ahhoz, hogy felismerje, ki áll mellette. Alig volt ideje megnyugodni és közvetlenül a füle mellett hallhatta a félisten követelőző hangját. Beleremegett.
-Mi történt, amíg ájult voltál? –„Semmi baj, itt vagyok, kapaszkodj belém..." -mímelte le magában, mit is várt volna a faggatózás helyett a félistentől és a nyelvére kellett harapnia, hogy ne vigyorodjon el keserédes csalódottságában. A szituáción pedig az sem javított túlzottan, hogy a férfi türelmetlenül szorította meg a jobb felkarját, mikor realizálta, hogy a lány a legkevésbé sem figyelt rá. -Válaszolnál végre? -hosszadalmas sóhaj következett a szőkétől. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy egy ilyen nyomasztó helyen még azt a kőkempinget is idevizionálja az élőhalottakkal és a torzan kacagó Jackkel, akiről még ezek után sem tudta eldönteni, hogy barát, vagy ellenség? Végül nehézkesen kinyögte minden erejét összeszedve, hogy a gondolatait ne hagyja túlrohanni a szavain.
-Láttam egy temetőt...
-Na és? -ciccent fel a férfi, mintha élete legnagyobb nonszenszét hallhatta volna az imént, csakhogy még őt is megrázta a következő frázis.
-Az az én sírom volt... -Lens ugyan nem vehette észre, de a férfi szemei elkerekedtek, az orrlyukai kitágultak és igen csak nehezére esett megőriznie a hidegvérét.
-Az élőknek nincs sírjuk. -mondta végül. A fejében épp végteleníteni próbálták magukat azok a képek a purgatóriumból, ahol a lány majdnem levetette magát, aztán a SHIELD bázison, mikor kétszer is kis híján elvérzett a szeme láttára... És ki tudja meddig ment volna ez így tovább, ha a lány hangja nem töri meg az elmélkedését.
-Ezért is akadtam ki... -vallotta be és a férfi lenézve rá jól látta az üres tekintetet azzal a sokszor látott fájdalmas mosollyal körítve. Nem tudta, hogy a sötéttől üres a lány tekintete, vagy azoktól az érzésektől, amiket a saját halálának előjele hordozott magában. Mert ő ennek értelmezte az álmát, hiszen Asgardban az ilyesmit komolyan kellett venni. Az álmok mindig előre harangoztak valamit. Az, hogy a saját sírját látta roppant bizarr tény volt és emlékezett rá, hogy az anyja is ilyesmiket mesélt neki az utolsó napjain, mielőtt ténylegesen kioltották volna az élete lángját. Amikor pedig ez eszébe jutott, úgy nézett végig a lányon, mintha utoljára látná. Észre sem vette miatta, hogy haloványan ugyan, de valami fényforrás mégis csak pislákol az alagút vélhetően túlsó vége felől. Ahogy közelítettek azonban Lens nagyon is észlelte a jelenséget. Sietve, de nem durván lerázta magáról Loki kezeit és rohanvást megindult a pislákoló sárgaság irányába, lekörözve Peter. A nagy rohanásban hasra esett egy kiálló lábfejnyi kődarabban, de hunyorgó szemekkel hamar összeszedte magát, leporolta a ruháját, miközben jót mosolygott azon, hogy a cafatos rongyok kinézetén minden bizonnyal javított a por. Azt ugyan nem tudta, a félisten miként fog reagálni szeretett köpenye szétmarcangolt állapotára, de tekintve, hogy ezidáig nem tett rá megjegyzést, hamar elvetette a gondolatot. Aztán ahogy elérték a járat száját, ahol már egész világosban táncoltak a fáklya lángja körül az árnyékok, köhögő hang ütötte meg a fülüket. -Hallottad? -perdült vissza a fiú és a félisten irányába a lány és Peter bizonytalanul balra mutatott.
-Arról jött a hang! -Lens mosolya pedig ahogy egyre hangosabbá vált a köhécselés, egyre szélesebb lett.
-Van ott egy... Ember. -vigyorogta reménykedve és mielőtt Loki óvatosságból visszaránthatta volna, előre szaladt, ahol pedig ismerős szőke fürtöket vélt felfedezni. A nő először észre sem vette az érkezőt, mert a krákogás elnyomta a fiatal lány lépteinek hangját, de ahogy a csontszerű rácsokra hasonlító cellafalba megkapaszkodva figyelte a földön gubbasztót Leni, majd felszisszenve az égető forróságtól a tenyerei alatt eleresztette a rácsokat, az nehézkesen feltekintett rá. A pillanatnyi zavart hamar felváltotta a felismerés, ahogy a szőke nő olajos foltokkal az arcán, a szeme mellé tapadó hajfürtjeivel bámult az előtte állóra, mintha valamiféle isteni csoda talált volna rá.
-Eleanor? Tényleg te vagy az? -tudakolta bátortalanul, alig hallható hangján, amin a torokköszörülés sem segített.
-Mi történt? Hogy kerültél ide? -faggatta a lány időt sem hagyva közben megérkező útitársainak a meglepődésre.
-Valami elragadott... -bánatos és elveszett szemeivel a félistenét kereste. -Nem tudom, Thor túlélte-e. -Loki ökle alig észrevehetően szorosabbá vált, de az arca nem mutatott érzelmet. -Az az izé... Nagyon erős. -magyarázta a nő kétségbeesetten. Lens, habár a Benny -ügy miatt neheztelt a nőre, most mégis megenyhült arccal nyugtatta.
-Kiviszünk innen, csak húzódj a sarokba! -a szemei reménységgel és tervvel voltak tele, ami arra sarkallta az idősebb Winchestert, hogy pontosan úgy tegyen, ahogy azt a fiatalabb kérte tőle. Lens pedig nem sokat teketóriázott ezután. Rowenának mesélt arról az esetről, mikor Sam és Dean nagyapja csapdába ejtette őket, ezért a nő mutatott néhány szabaduló trükköt neki, amihez jó formán mágia sem kellett, most azonban, mivel a pokolban voltak, nem bízhatott semmit a véletlenre, ezért kiválasztotta azt az egy módszert, ami igényelte is a mágiát.
Felvett egy darab követ, töröttet, de épp a markába férőt. Lekoppogatta a sziklafalon, hogy hegyesebb legyen, majd a koránt sem puha sárgás talajba jeleket karcolt. Aki hallott már alkímiáról, de nem volt jártas benne, bizonyára azt hitte volna, hogy a lány egy ilyen kört vázolt fel. Azonban, aki ismerte a varázslás fortélyait, tudta, hogy a jelnek semmi köze az átalakítás művészetéhez.
-Mi a terved azzal? -tudakolta a földön guggoló mellé lépve Loki, ügyelve, hogy a karcolatban ne tegyen kárt a lábnyomával. Lens csak mosolygott, majd kisvártatva feltekintett rá. Az arca annyira gyermekinek tűnt így, mintha megkapta volna azt a biciklit karácsonyra, miért egész évben vágyakozott.
-Te vagy a varázsló, mondd meg te! -nevette, mire Loki gyanakvón kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Az azonban megnyugtatta, hogy a szőkeség íriszei kékek maradtak, nem csaptak át abba a halovány tengerszínű kékeszöldbe, mint korábban, ezért egyszerű, társalgó hangnemben beszélt.
-Azt tudom, hogy boszorkánykör, de megint csak, honnan is kellene neked ilyesmit ismerned? -nem tolakodó módon tette fel a kérdését, inkább csak mintha a kedvenc filmjéről faggatná a lányt. Lens vállat vont. Nem örült, hogy Mary fültanúja lesz a mondandójának, mégsem érzett késztetést rá, hogy a félistennek hazudjék emiatt.
-Rowena tanított ezt azt, de nekem nincs varázserőm, szóval te fogod kinyitni! -magyarázta, majd a kezébe vette az üveg vizüket, pontosabban azt a keveset, ami maradt belőle az üveg legalján, aztán fogta és a padlóra öntözte a jeltől kicsit távolabb. A folyadék le sem érhetett, még a levegőben elpárolgott, és habár mind érezték az iszonyatos hőt, mikor beléptek a folyosóra, a meglepettségtől ezidáig nem volt idejük törődni is vele. Leni viszont egyből belekalkulálta a lehetőségeik közé. -Látod? -tudakolta a döbbenten álló ázt figyelve. -Képtelenség ilyen hőben fagyasztani, ráadásul, ha megérinteni se tudjuk hosszú ideig a rácsokat, hogyan akarjuk kinyitni? -pedzegette, majd elkerekedett, kérlelő szemekkel bámulta a fekete hajút. -Ez az egy mód jutott eszembe, de ha van jobb ötleted, akkor hallgatom! -a határozott él meglepte a férfit, de megadón lehunyta a szemeit.
-Csináljuk!- nyilatkoztatta ki és a felismert jelhez gyorsan társított szavakat, melyek Peter számára érthetetlen halandzsának tűntek, főleg mert az MI sem volt képes még csak felismerni sem a használt nyelvet, nemhogy fordítani. Lens ellenben meglehetősen ismerősnek érezte a szavakat, nem csak a boszorkány tanításai miatt, maga sem tudta volna megmondani, hogy miért.
A zöld fény felvillant, a kör felragyogott, a félisten erejétől különb, jódos színben, aztán mintha egy füstölőszál aludt volna ki, úgy tűnt el a füstfelhő és a ketrec érintetlen maradt. -Ez így nem fog menni. -döbbent rá a férfi, Lens azonban hajthatatlan volt.
-Próbáld újra! -utasította szigorúan, mint egy testnevelés tanár, vagy kiképző tiszt. A félisten belül már-már üvöltve tiltakozott a hangnem ellen, mégis igyekezett túllépni önnön korlátjain, de sokadszori próbálkozásra sem működött a varázslata. Ellenben ő maga egyre gyengébbnek érezte az ereje előhívását, az utóbbi kísérletet követően pedig még a térdei is megremegtek. Zihálva szorította ökölbe mindkét kézfejét, gyilkos szándékkal a szemében mustrálta a halandót, ahogy az állkapcsát is feszülten összezárta.
-Nem megy és kész! Nem fárasztom magam ilyesmivel! -sziszegte, Lens pedig megértő aggodalommal tekintett fel rá, mégis jobb tenyerét a homlokára simítva kezdett fel-alá járkálni, mintha volna még valami, amit nem próbáltak, ami talán segíthet. Élesen beszívva a levegőt, lefagyva emelte el tenyerét a homlokától és bizakodón a félistenhez fordult. Letérdelve a jelhez némi változtatást hajtott végre az időközben elszenesedett körön, majd a többiek értetlenségét látva halkan motyogta:
-Még van egy módja, csak próbáljuk meg, kérlek! -ahogy a szőke hajtömeg jobbra-balra suhant, ahogy gazdája négykézláb hol itt, hol ott igazgatott a jelképeken, tiszta, de távoli tekintetét látva az istenség megadón sóhajtott. Olyannak látta a halandót, amilyennek a szabadulási kísérleteikkor is. Bizakodónak, mégis kicsit megtörtnek.
-Utoljára, aztán megyünk! -szögezte le és titkon remélte, hogy ha befuccsol ez a próbálkozás is, a lány belátja, hogy nincs más lehetőségük, mint tovább lépni. Aztán hideg futott végig a tarkóján, ahogy felemelte a kezét, Peter pók ösztönei pedig visításba kezdtek. Lens is dermedten figyelte a közeledő alakot, Mary pedig a hisztérikus sírás határán állt remegő ajkakkal.
-Én a helyetekben nem kockáztatnék... -mondta a sötét sziluettnek tűnő alak. csupán, mikor közelebb ért a betolakodókhoz, akkor láthatták a meglehetősen szokatlan külsejét. A vörös köpennyel, a különös, testhezálló fekete öltözékkel, ami mintha csak az érkezett bőréből nőtt volna ki, vagy legalábbis egybeolvasztották volna vele. Lépteinél láncok csörögtek a dereka köré fűzött koponyával, arca pedig kiolvashatatlanul derengett a sötét maszk alatt, amely fehér, értelmetlenül elnagyolt kerettel engedett rálátást az ördögi szemekre.
-Ki vagy te? -bukott ki Eleanorból reszketeg kíváncsisággal. A lábai zsibbadtak, ahogy térdelőülésben rájuk nehezedett idegesen tördelve ujjait. Az alak lenézett rá, mintha ismerőst keresne az emberi arcban, ám mikor ezzel minden bizonnyal vak vágányra futott, öblös hangon, amit épphogy tompított a szája elé feszülő ismeretlen anyag, szólt hozzá.
-Mért árulnám el, hisz én sem tudom, ti kik vagytok... -a játékos él még veszedelmesebbé tette a jelenlétét. Még az áz gyomra is beleremegett. Azt érezte, amit utoljára Thanos társaságában: a lehető legelemibb formájában veszélyt, félelmet, amely miatt minden ösztöne élesen sipított menekülésért, tagjai mégsem bírtak eleget tenni e kérésnek.
-Lucifernek dolgozol? -állt fel leporolva magát Lens és egy lépést közelebb téve a szörnyeteghez. Loki reflexesen kinyúlt érte, hogy megállítsa, de el is eresztette azon szent pillanatban, hogy a lány azokkal a halott zöld szemekkel nézett vissza rá.
-Tudod, hogy merre van? -sandított rá gyanakvón a jövevény. A szöszi vállat vont, de azért engedett a félelmei fölé magasodó kíváncsiságának.
-Miért? -tudakolta átható tekintettel. Minden egyes részletét megfigyelte az idegennek. Reménykedve, mintha ő is csak egy rég elvesztett valakijét akarná felfedezni benne, de a maszk és a ruha mindent elfedett. A jövevény pedig egyszerűen sóhajtott.
-Hosszú ezredekig tartott idelent... És nem tudom, kitől kapom a parancsokat. -ismerte be. A hangjában ott bujkált a szégyen érzet, mely tudatlanságából sarjadt, de a lány figyelmét úgy fest, átugorta ezen információfoszlány, mikor nehézkesen összeszedve magát, Mary is hozzászólt a témához.
-Azazelt akarta levadászni! Mondtam, neki, hogy már halott... De azt mondta, meg kell ölnie minket. -elcsukló, kiszáradt torkú beszéd volt ez, ha a feszültség néma csendjében hangosabban dobolt volna a hallgatók ütőere, meg sem hallják, de az értelmét biztosan nem bogarásszák ki a gyenge röptű szavaknak. Lens végül félelem helyett még közelebb araszolt a szörnyeteghez. Őszinte víztükörvolt mindkét írisze, mintha elnyelni vágynék mindazt, amit a másik tesz, de ki még nem mondott.
-Miért nem tetted? -vetette fel, mikor már nem tudott többet kiolvasni a hangtalan szavalatokból. A lény tanácstalanul tekintett körbe és minden kör végén ugyanott állapodott meg a két izzó szem: Mary törékenynek ható alakján.
Végül megint olyan hűvösnek, távolságtartónak tűnt és Lens is tisztán érezhette a fenyegető aurát körülötte.
-Tudni akarom, ki osztja a parancsokat előbb. Lucifernek nem engedelmeskedem! -mondta töméntelen gyűlölettől nyeldekelve.
-Akkor gondolom, nem ápoltok épp baráti viszonyt, igaz? -jegyezte meg kissé butácskán a lány, de pusztán azért, hogy biztosra menjen. A lény viszont félig förmedten felelt.
-Nekem nincsenek barátaim! -nem kiáltott, de a hangjába beleremegett a helyiség és ökölnyi kavicsok pattogtak le a falakról. Lens erőt vett magán. Érezte a hatalmat, mindent, ami talán benne lehet a szörnyetegben. „Ha mellettünk állna..." -futott át az agyán –„Nem kéne tartanunk semmitől." Az izgatottságát lenyugtatón szakadozó sóhajt engedett útjára. Lepillantott a földre, másodpercre összezárta szemhéjait és az ökleit is erősebben szorította, hogy egy pillanattal később zsibbadtan engedhesse el magát.
-Nekünk vannak barátaink. -kezdett bele szilárd elhatározottsággal. -És Mary velünk van, a barátunk... -mondta minden szónál közelebb lépdelve a férfihoz. -Elengednéd őt?- a rémségnek feltűnt, hogy a lány oktalan gyerekként intézte hozzá szavait, ezért még hidegebb, elutasítóbb hangnemre váltott át.
-Nem terveztem. -Lens tarkóján a borzongás körözött, mint éhező keselyűk a tetem felett. Vissza kellett nyelnie a késztetést, hogy meghátráljon, mert észrevette, hogy a lény azért nem támad, mert akárcsak őbenne, a kíváncsiság -igaz, esetében a lány légből kapott magabiztossága iránt- elburjánzva vette erejét minden más, így a vérszomj felett is.
-Mik a szándékaid vele? -a jövevény újra végignézett a rácsok foglyán, azon a kimondhatatlanul ismerős arcon, amely a mocsok alatt is jól kivehetően rettegett tőle. Elmosolyodott a maszk alatt, elégedett volt a hatással, amit a jelenlévők közt keltett, kivéve a lányt, aki látszólag pimaszul faggatózott, mintha a felettese volna. Pedig tudta, hogy egy csapással miszlikre zúzhatná. Felkacagott, hogy a terem csak vízhangzott tőle, a maszk pedig groteszkül elnyúltan próbált idomulni az eltakart száj vonalaihoz.
-Egyelőre nincsenek terveim. -felelte, mikor már képes volt abbahagyni a nevetést, de a lány megint csak közelebb araszolt. Már egy méter sem volt köztük. A két betegesen kíváncsi szempár egymást vizslatta, mintha a szavak önmagukban nem szolgálnának elegendő válasszal, de hát nem is tették.
-Akkor miért tartod itt? -oldalra döntött fejjel, félig elnyílt ajakkal várta a fekete ruhás feleletét. A lény gondolkodóba esett. Elárulja? Ne tegye? Végül is, egyszerűen megöli, ha nem akarja, hogy tudja. Megöli, aztán a többit is, de azt a nőt, a rácsok foglyát... Még megtarja egy darabig. Az irdatlanul széles mosoly átütött a feketeségen. Lens pedig egy pillanatra, mintha a szeme előtt látta volna lejátszódni azt, amire a szörny is gondolt. Megremegtek a térdei, de erőt vett magán, mielőtt összecsuklott volna.
-Mert ismerem az arcát. -ám a válasz meglepte a lányt. Nem is remélte, hogy ez állhat a háttérben. Újra és újra felmérte a másik kinézetét ismerős dolgok után kutatva, de a ruha mindent eltakart, mintha csak élne és az lenne a célja, hogy az emberi alak minden lehetséges jelétől megfossza a viselőjét. De már késő volt. Lens agyában rikoltott a remény bosszantó szélkakasa, amely egyértelműen a lényre irányult. Csak egyetlen szó lebegett a gondolatai közt, amely talán időlegesen a veszélyérzetét is megvakította: „apa"...
-Mary... -bukott ki belőle, ahogy a könnyeinek lehunyt szemmel vetett gátat. A hangja elfúló volt, mintha épp megfázás gyötörné, majd az értetlen tekintetet látva folytatta a nőre mutatva. -Így hívják. -aztán nem törődve a döbbent fiúval és félistennel, még egy lépést tett a rémalak felé. Balját a mellkasára szorította, jobbjával pedig a férfiéért nyúlt sikeresen. -Az én nevem Eleanor... -mutatkozott be finoman rászorítva a szörnyeteg kezére, aki a döbbenettől viszonozni is elfelejtette a szorítását. De a lány nem eresztette. Rázott egyet a kezén. Jó érzés volt fogni, olyan ismerős... -A legtöbben csak Lensnek hívnak. -mondta kedvesen, de a férfi továbbra is hallgatott. Lens bizonytalanul, mégis áthatóan bámult a szemébe saját, elkerekedett tengerszín íriszeivel. -Most már elárulod a tiéd? -a lény sóhajtott, mint aki egy nehéz kérdésre szeretne átgondolt választ adni, de lehetősége nem volt rá, mert abban a pillanatban, hogy a lány balra tekintett, majd vissza őrá, szétszakította a kézfogásukat és két kézzel taszított féllépést a fekete ruháson. Épp időben, hogy egyiküket se érje a villám, amely könyörtelenül csapott a falba kettejük közt.
-Vissza, Lens! Ez itt Malebolgia! A pokol legveszedelmesebb fenevada! -dördült fel Crowley féltve tiltó baritonja, mikor a lány aggodalmas szemekkel újra a lény felé nyúlt volna. Félúton megállt és a düh áradatát érezve a szörnyetegből a combjai mellé élettelenül hagyta visszahullani karjait. Azonban volt még valami a dühön kívül a szörnyetegben. Öröm, vagy inkább elégedettség, hogy a jövevény az öltönyben tudta a nevét.
-Te ismersz engem? -puhatolódzott, mikor Crowley is láthatóan nehezen kaparta felszínre a hidegvérét. Pedig szinte alig láthatták félni, most viszont az érzet tapinthatóvá vált az őket körül lengő térben és Tabris, aki félig a démonra támaszkodott, reszketett, mint a nyárfalevél.
-Az azért túlzás, de hallottam rólad. -magyarázta meg a démon, mire Malebolgia a szőke félistenre vetette baljóslatú tekintetét.
-És a villámfiúval vagy... Milyen kellemes meglepetés főleg mivel életben vagy! Nem lehetsz akárki... -és mint aki újabb támadásra készül, megvetette a lábát és karom szerű kezeit begörbítve várt a lehetőségre, hogy nekiiramodhasson az asgardinak.
-Lady Eleanor, meneküljenek onnan! -kiáltott fel Thor kicsit sem törődve azzal, hogy nem Malebolgia az egyetlen pokollakó, aki meghallhatja őket. A felelőtlen tette mérges grimaszt csalt a lány arcára, amíg meg nem látta az újra villámokat gyűjtő Mjölnir emelkedését. Hezitálás nélkül kitárt karokkal ugrott a szörnyeteg és a lehetséges támadás közé háttal a félistennek, aki értetlenül figyelte a jelenetet, akár csak Loki, aki földbegyökerezett lábakkal épp olyan feszült tehetetlenséggel követte az eseményeket, mint Sigyn halálának napján.
-Várj! -kiáltotta kérlelőn a halandó. -Azt mondtad, Lucifertől nem fogadsz el parancsokat, igaz? -a lény néma maradt, mint egy beleegyezőleg, hogy a lány folytathassa. -De jelenleg ő az ura a pokolnak! Akkor pedig, ha közvetetten is, de csakis tőle kaphatsz parancsot... -kapkodva beszélt, de minden szót jól átgondolt. A logika az ő pártját fogta és ez a szintű józanság a halott szemek mellé igencsak meglepőnek számított, ahhoz legalábbis elégnek bizonyult, hogy kizökkentse Lokit a dermedtségből. A szörny pedig elmélázva próbált kapaszkodóra lelni saját gondolatai közt.
-Azt beszélték, hogy az uralmának vége és egy keresztúti az új király. Beliál azt mondta... -kezdett bele leplezett kételyekkel, de a lány nem hagyta, hogy végig mondja, kézfejével Crowley felé intett.
-Látod őt? Ő volt helyette, de valami miatt Lucifer megint elszabadult. -a részletekkel nem untatta volna a lényt és mindenképp az ő oldalukon szerette volna tudni, mint szövetségest, ezért a tiltakozó és rettegő pillantások ellenére továbbment. -Mi is őt keressük, vagyis inkább azt, amit ellopott tőlünk. Ha tényleg nem állsz mellette, akkor akár segíthetnél is nekünk... -a lény némán agyalt az elhangzottakon, Lens pedig ettől felbátorodva folytatta. -Mi mind az ellenségei vagyunk! Közös a célunk, akár segíthetnénk is egymásnak. -Malebolgia alig hallhatóan torkot köszörült és hangja is a maga mélységében meglehetősen alacsony volumenű maradt. Lens már-már biztosra vette, hogy a tőlük távolabb állók nem is hallják, hogy beszél, de hallották és tisztán értették is, ezért pedig még jobban félni kezdtek az alaktól.
-Furcsa dolgokról beszélsz... Nem szokásom segíteni másokon. -alig, hogy elharapta a mondat végét, valami más, egy hatalmas száj formálódott a fekete matériából a jövevény felsőtestét elfoglalva. A vállai felől oldalazva pedig két fehér szem úszott a száj fölé groteszk és hiányos arcot formálva, kivillantva éles, cápákra hajazó fogait.
-Ez az, mond meg neki, aztán együk meg őket! -a szavait nyomatékosítva hosszú, bordó nyelvét kiöltve körbe nyalta a pofáját és kísérletet tett, hogy az izmos testrésszel elérje a halandó nő karját. Ha Lens csak egy centivel is közelebb állt volna hozzá, minden bizonnyal megízlelte volna a bőréhez tapadt izzadtságcseppeket az alkarján.
-Ez... -kezdett rá a riadalomtól, de aztán észre véve önnön modortalanságát, felhagyott a frusztrált bámulással és a szavain is helyesbített. -Ő benned van? -kérdezte a gazdatest szemébe nézve a förtelem helyett. A lény bólintott, mire megint azt a furcsa, aggodalmas tekintetet láthatta, mint mikor az a villám elszabadult kettejük közt. -Mi történt veletek? -bukott ki a lányból elcsukló hangon és addig az ijedtségében vállaira szorított kezeit leeresztette, mintha vigasztalni szeretné a jövevényt. Együttérzés támadt benne a szörny tudatlanságát látva, főleg mikor az a kósza pillantásokon kívül szavakkal is megerősítette a lány gyanúját.
-Nem emlékszem... -vallotta be, s egy pillanatra hagyta lehanyatlani a fejét, majd felnézve a lányra folytatta. -Mióta az eszemet tudom, egy test voltunk.
-Így igaz és nem kérhetnek számon minket a gyenge kis betolakodók! -morogta a száj, vicsorított a lány feléjük nyújtott karjával szemezve, megmutatva, hogy ha akarná, már tőből leharapta volna, de Lens nem hátrált, egyetlen lépést sem. Kezeit védőn emelte maga elé, amíg magyarázkodott.
-Nyugalom! -kérlelőn szólt, nem parancsolón, a fejével kicsit biccentett előre, hogy a fehér szemekbe, majd a gazdatest szemeibe is belenézhessen tudatva a valódi szándékát. -Nem számon kértem, pusztán kíváncsi vagyok. Ha nem is segítesz nekünk, hagyj minket elmenni, mert nincs okunk Lucifer ellenségeivel harcolni. -kis szünetet tartott, torkot köszörült, de ugyanolyan kiszáradtnak hatott a hangja a továbbiakban is. -Szeretnél keresztbe tenni neki? Akkor kérlek...
-Mond valamit... -vágott közbe a gazdatest, mire a rajta élősködő valami homlokráncoláshoz hasonló jelenetet mutatott, leszámítva, hogy a magasabb jövevény mellkasát használta homloknak.
-Hallgatni akarsz rá? -meglepődve várta a másik válaszát, ám az majdhogynem túl sok időn át hallgatott. Az agyában számtalan lehetőség lezajlott, mire szárazon közölte:
-Inkább rá, mint Luciferre. -majd Lenshez lépett és kicsit sem finomkodva ragadta meg a karját, hogy esélyt se adjon neki félretekinteni. A körülöttük lévő betolakodók mindegyike ugrásra készen szorított a fegyverére a jelenet láttán. Még Peter is felkészült egy komolyabb támadás levezénylésére, főleg, mikor az a hosszú nyelvű lény a halandó lány másik karját, amelyikben a kése volt, tartotta lefogva a piros, izmokból áll testrészével. -Te, lány! -szólt rá az elborzadt arcú, szabadulni vágyó szőkeségre, aki a hangja hallatán riadt őzként tekintett fel rá és nem feszegette tovább a sziklaszilárd szorításukat egyik csuklóján sem. -Elengedem a nőszemélyt és távozhattok, de nem segítek másban. -szögezte le. Lens ajkai elnyíltak, mintha mondani akarna valamit, szavak azonban nem jöttek ki rajta, pedig a lény erre várt, mintha csak a jóváhagyását keresné. Végül, mikor megint az az elszánt, zöldes fény csillant a szemében, már nem törődött a félelemmel, amit a karja köré tekeredett abnormálisan hosszú nyelv okozott, főként, hogy mintha minden másodperccel közelebb vonná a végtagját ahhoz a cápafogakkal kirakott szájnyíláshoz. Talán csak ő látta így fentről, mint mikor a vízparton állunk és érezzük a mozgást, mintha haladnánk valamerre, de meg sem rezzentünk. Viszont biztosra nem vehette, főleg mivel a száj egyre szélesebb mosolyra nyílt és mintha nyáladzásba kezdett volna a belső sarkánál.
Féket vetett a grimasznak, ami ki akart törni az undor és a rettegés egyvelege hatására, de nem kellett erőlködnie, mintha közel sem először tenne ilyet.
-Én nem szolgálom Lucifert. Neked sem kell és mást sem... -mondta. A hangja magabiztosan és őszintén csengett. Egy pillanatra sem nézett félre, csak a lény szemébe, ami úgy találta, mintha a lány szembogarai örvényként akarnák berántani őt. Nem felelt. -Tarts velünk! -kérte a szőke, már-már ösztönzően, mintha csapatkapitány volna. A lény érezte, ahogy a vére felpezsdül a gondolatra, hogy legyőzheti élete megkeserítőjét, hogy együtt képesek lesznek felülkerekedni rajta... Aztán az egész lelkesedése lelohadt, szorítsa sokkal erősebbé vált a halandó csuklóin, amire az említett felnyögött. Félt, hogy a szörnyeteg darabokra töri a csontjait és nem ok nélkül. A beszédje nem csak ösztökélte volna a jövevényt, de az egyenesen úgy érezte, manipulálni kívánja mindezzel a szőke, mintha csak hipnotizálta volna.
-Ezt ugyebár sosem vehetem biztosra... -fröcsögte. -Nem tudom ki vagy és mi a célod, de egy biztos, innentől a magunk ura leszünk! Nem kell közösködnünk alattomos kis férgekkel... -az utolsó szavainál a megszállója nyelve eleresztette a lányt, már csak ő tartotta vasmarokkal, hogy a mondandója végén nyomatékot az eltaszításával tegyen. Lens térdre bukva támaszkodott nagyokat nyelve a levegőből, szaporán, mintha az utolsókat lélegezné be és minden igyekezetét arra fókuszálta, hogy ne adjon hangot védtelen és annál fájóbb térdeinek, amelyek első sorból megsínylették a szörnyeteg lökését.
Mikor látta, hogy a lány mindezek ellenére fel akar kelni, hogy a távozni készülő jövevény után eredjen, Loki egy pillanat alatt mellette termett és hátulról átkarolva szorosan a mellkasához tartotta a lányt, az hiába vergődött, mint egy csapdába esett hal a hálóban.
-Kérlek, várj! -kiáltott a lény után, ha már odamenni hozzá nem tudott. A szörnyeteg megtorpant, de nem fordult felé a következő frázis vége előtt. -Nem érdekel, ki vagy igazából?
-Állj le! -sziszegte a félisten a szőkeség fülébe, de ő csak annál inkább küzdött ellene.
-Eressz el!- ripakodott rá, de a félisten meg sem moccant. Ellenben a lény lassú léptekkel közeledett a földre került pároshoz. Les még így is igyekezett annyira kihúzni magát, amennyire csak az erős karok eresztették. A szakadt rongyaiban is olyan büszkén festett, mint egy tábornok.
-Folytasd! -utasította a lény. Loki fejében megfordult, hogy betapasztja a lány száját a tenyerével, de a lény közelsége és a parancsoló hangja teljesen megbénította.
-Lényegében mi is „őt" keressük... -kezdett rá Lens, megint csak olyan őszinteséggel a tekintetében, amilyet a lény azelőtt még soha sem látott. Talán ez az oka annak, hogy kíváncsian várta a halandó beszédét. -Miért nem tartasz velünk? -a lény erre unottan csettintett a nyelvével, de mielőtt bármi epéset hozzáfűzhetett volna, a lány folytatta. -Tudni akarod, ki vagy? Ő tudhatja. -a lény jól láthatóan gondolkodóba esett. -Nem kell segítened semmiben, csak menjünk együtt! -erősködött a lány. -Hátha rá jövünk valamire, akármire, amibe kapaszkodhatsz és... -de addigra a félisten erőt vett magán. A többiek, habár egyetértettek vele, némán figyeltek csak, mintha az ottlétük ellenkezőséről kívánnák meggyőzni a szörnyeteget. A levegő félelemmel és haraggal telt meg. Loki pedig szigorral a hangjában szólt a lányra.
-Marie, hallgass! -talán a szőkeség még régen hallgatott volna ezen hangsúly hallatán, de már nem érzett félelmet, ha az asgardira gondolt. Az egyetlen dolog, ami a szeme előtt lebegett abban a minutumba, hogy az a lény nem kevesebb, mint az esélyük Lucifer kivonására az egyenletből. Nem halaszthatta el az alkalmat és talán valahol mélyen remélte, hogy nem véletlen, hogy Mary ismerős a számára.
-Nem! -ellenkezett, mintha az élete múlna rajta. -Azt mondta, ismeri Maryt... Loki, mi van, ha... -próbálkozott, hátha a szerettei gondolatával majd meggyőzi az ázt, de az jobban tartott a förtelemtől annál, hogy akár egy pillanatra is végig gondolja ezt a lehetőséget.
-Már elveszett, ez itt valószínűleg soha nem is volt emberi! -ragaszkodott a nézőpontjához, fikarcnyit sem szándékozott engedni belőle, de épp emiatt látott át rajta Lens.
-Nem tudhatod! -vágott vissza, de az istenség minden ponton letörni vágyta a szarvát.
-Érzem rajta és mielőtt ostoba ábrándokra vadásznál, jobb, ha elfogadod, amit ajánl és nem teszed kockára az életünket! -a záró gondolataival némiképp sikerült megrendítenie a lány hitét, tudta, hogy ha mások élete forog kockán, a szőke nem fog ostobaságra vetemedni. Csak remélni merte, hogy ez az idegen, önbizalommal telt énje is hasonlóképp gondolkodik.
-De hát nincs oka ártani nekünk! -csattant fel a lány, majd megint a szörnyre nézett. -Gondold meg! Talán még a hasznodra is válhat, ha szövetkezel velünk! -azonban, ha a lány Lokitól várta is az ellenvetést, az ázt beelőzte a jövevény öblös baritonja.
-Nem szorulok senkire. -ahogy pedig ezen szavak elhagyták a maszk fedte száját, a halandó egy az egyben megértette, hogy felesleges volna tovább győzködnie, azzal ténylegesen bajba sodorna mindenkit. Alaposan körbenézett, amennyire a férfi szorítása eresztette és látta a riadt arcokat, amelyek mind támadásra készen várták az ő következő lépéseit, amelyekről mintha mindenki azt hitte volna, hogy a világ végét szabadítják rájuk.
Lens visszanyelve a büszkeségét rekedtesen lehajtotta a fejét és utána görnyedt, mintha esdekelne.
-Akkor... Kérlek, csak... Engedd el velünk... -szüneteket kellett tartania, hogy ne hangozzék parancsolónak, vagy követelőzőnek, de a biztonság kedvéért hozzátette: -Hasznod úgy sem származik abból, ha itt tartod... -a lény megindult a zárka felé és egy érintésével összeroppantott két oszlopot is, amelyek alig lehettek vastagabbak Lens alkarjánál. A rés így már akkora volt, hogy az idő közben a sarokba kuporodó Mary épp ki tudott volna bújni rajtuk, persze nem tette, nem amíg az a szörnyeteg ott állt a rés előtt.
Még utoljára végignézett a törékeny női alakon, mintha memorizálni akarná a vonásait, egy életre az emlékei közé zárva őket, aztán elindult, abba az irányba, ahonnan Lensék érkeztek. Mindenki fellélegzett és végre Loki is levette a kezét a szőkeségről, aki csak az alkalomra várt, hogy a lény után futhasson.
Malebolgia hallva a kopogó lépteket maga mögött, megfordult. A kisugárzása nem is lehetett volna fenyegetőbb és biztos, hogy támadni készült, mikor a lány védekezőn pihegve maga elé emelte a kezeit. -Várj! Köszönöm... -mondta kissé fejet hajtva a lény előtt, aki értetlenül szemlélte a jelenetet. Majd kisvártatva szóra nyitotta száját.
-Beszéltek egy szelencébe zárt boszorkáról. -Lens szemei elkerekedtek.
-Mire célzol ezzel? -faggatózott, de elég óvatosan tette.
-Ha igaz, amit beszélsz, ne engedd, hogy a pokol ura megkaparintsa! -adta parancsba a lény és a lány sűrű bólogatással jelezte, hogy vette az üzenetét, csak épp mégis hagyott némi vakfoltot maga után az a néhány szó.
-Jó, de mégis hol keressem? -vetette fel kétségbeesetten, de a lény hátat fordítva neki csak úgy odavágott valami ilyesmit:
-Az nem az én gondom! -és már csak az alagút vízhangja miatt hallhatták annak az élősködőnek a kommentárját az iméntiekhez kapcsolódóan.
-Látod, én megmondtam... Ha az ujjad nyújtod, letépnék a karod is vele... Emberek... Férgek!
Kedves olvasók!
Gyors újévi fogadalom, hogy gyakrabban hozok fejezetet mindenből, igyekszem tartani, csak hát ha a lustaság fájna...
Nagyon köszönöm, hogy követtetek még ekkora batár nagy időbeli kihagyásokkal is és mindenkinek szeretnék nagyon boldog új évet kívánni! Mérföldekkel jobbat, mint az idei volt és sok kitartást mindenkinek!
Puszi:
Amy