𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XIV.

- Anya.. — szólt rá Max, én viszont csak vigyorogtam.

- Mi van? — hülledezett Sophie és egy utolsó pillantást vetett magán a tükörbe és végig simította öltözékét. — Csak az igazságot mondom..

- Hova mész? — terelte a témát Max.

- Be kell mennem a vállalathoz. Még egy-kettő papírmunkám maradt a házzal kapcsolatban, tudod a szokásos hülye procedúra.. — panaszkodott Sophie. Max nagyokat bólogatott, majd ráhagyta az anyjára a témát. — Ebéd a hűtőben! A kicsinek is. Viszont el kellene mennetek bevásárolni. Lista a hűtőn! — adta ki az utasításokat, mire Max sóhajtva döntötte hátra a fejét. — Ügyesek legyetek! Ne kapjátok szét egymást! Délután jövök.

- Mintha kisgyerekek lennénk. — panaszolta Max gúnyos hangon.

- Mert azok is vagytok néha drágáim.. — intett Sophie, majd magassarkú barna bokacsizmájában nőiesen kitipegett a házból.

- Szóval, hogy működik ez a mikró? — bámulta értetlenül a sütőt, kezében Maxie ebédjével, ami csak egy melegítésre várt. — Vagy ez egy sütő? — ráncolta a szemöldökét. Nevetve álltam meg mellé az oldalamon a kis szőke herceggel.

- Ez egy beépített sütő.— nevettem ki bénázását.

- Ne nevess, nekem nincs ilyen micsodám! — mosolygott, majd végül betette oda és csavargatta a gombokat. — Anyának miért nincs mikrója? — idegeskedett, miközben össze-vissza nyomkodta a programokat rajta.

- Max nyugalom, csillapodj! — a mellkasára tettem a tenyerem ezzel hátra parancsolva Őt. — Egyszerű.. — amiket elállítgatott igyekeztem visszatekerni és egy alacsonyabb hőfokra kapcsoltam. — Látod! Van rajta, melegítő funkció, mintha mikró lenne, csak ez szupibb. — pillantottam hátra. Ajkait szólásra kerekítette, de büszkesége nem engedte megszólalni, úgyhogy csak halvány mosolyt eresztett felém.

- Persze, "szupibb".. — forgatta meg a szemeit, de emellett halványan mosolygot is.

Max minden erejét Maxie etetésébe fektette. A közismert repülős módszer nem vált be, ugyanis Maxie nagyon éhenkórász és őt nem kell szórakoztatni ahhoz, hogy egyen. Sőt, kifejezetten dühös lesz, ha ezt csináljuk, ezért őt folyamatosam etetni kell. Miközben Max etette Maxiet, én addig megebédeltem, azután cseréltünk. Az utolsó pár falatot már én adtam Maxie-nak, mialatt Max evett. A tányérokat betettem a mosogatógépbe, majd a gyerkőcöt melegebb ruhákba öltöztettem. Mi is rendesen felöltöztünk, ugyanis Belgiumban már ősszel cidrizik az ember.

Csak a legközelebbi "kisboltba" mentünk, ahol Maxet csak pár ember ismerheti fel, mert kevesebben járnak oda, nem úgy, mint egy nagyobb bevásárlóközpontba. Kisebb az esély a "lebukásra", de azért számítunk rá, hogy így is terjedni fog a hír, hogy közösen jelenünk meg nyílvános helyen.

Maxiet a babakocsijában toltam Max mellett sétálva, aki zsebre tett kézzel andalgott mellettünk. Maxie úgy gondolta, hogy lassan kipiheni a nap eddigi fáradalmait és egy nagy ebéd után persze, hogy a szunyálást választotta. Nyakig be volt takarva és csak a szeme látszott ki a sapkája alól, mert a szájában pedig a hatalmas cumiját rágcsálta.

Max-al egy szót nem váltottunk. Csendben voltunk ugyan, de nem volt kínos vagy nyomasztó a csend, inkább kellemes volt és mindketten szusszantunk addig is míg Maximilian aludt. Most érzékelni tudta, hogy milyen az apaság, főleg ha ilyen közelről tapasztalja az ember és nem a világ másik felén azzal a tudattal, hogy "ja, amúgy van egy fiam is". Talán, ha minden máshogy alakult volna. Vajon én rontottam el? Mert én estem neki és hisztiztem. Ráfoghatnám a hormonokra, de nem teszem, mert akkor is hibáztam a hisztimmel azt elismerem. Volt okom rá haragudni, egészen Dilara vallomásáig, de miért nem harcolt meg értem Max? Ilyen könnyen elengedett engem, minket? Nem szeret már? Van valaki más, akit szeret? Mi történt vele az idő alatt még mi.. nem találkoztunk újra? Ő is gondolt rám, olyan sokat, mint én Ő rá? Hiányoztam neki?