𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XIV.

- Max? — fordultam felé.

- Igen? — hümmögött álmosan.

- Te borítottad fel a vázát? — kérdésemet meghallva felszaladt a szemöldöke egészen a homloka közepére és lehunyta a szemeit.

- Jó éjt Hedda.. — zárta le ennyivel. Vigyorogva fordultam át a másik oldalamra és kezeim a hasamra csúsztattam, ami csak úgy hullámzott a pillangóimtól.

- Max, vigyázz Maximilian-ra. — súgtam neki. A holland csak egy alig látható bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a kérésem, de valószínűleg tisztában van azzal, hogy mostmár nem csak magáért, hanem elsősorban egy kisfickóért is felelnie kell, legalábbis remélem, hogy tudja.

Reggel amikor felébredtem, egy árva lelket sem véltem felfedezni a szobába. A fiúk meghűlt helyét találtam csak. Kinyújtva végtagjaim, próbáltam a fáradtságból kizökkenteni magam. Ledobtam magamról a takarót és megszenvedten ültem fel, majd lábujjam a hideg padlóhoz érintettem, ami nem igazán esett jól. Lábujjhegyen állva szédelegtem a félhomályba az ablakhoz, melynek redőnyét jó magasra húztam és ezáltal nyertek bejutást a szobába a Napnak reggeli sugarai. Halvány sárga fényekbe öltözött Max fehér szobája. Kellemes hangulatot varázsolt a reggelem kezdetének. Visszamentem a szobámba, ahol felöltöztem igazán kényelmes ruhákba és felkötöttem a hajam. Álmosan dörzsöltem az arcom, amikor elhagytam a szobám és a nappaliba mentem le, ahol Max és Maxie fogadott. Max karjában a fia pihent, miközben cumisüvegből ette.

- Jó reggelt.. — szólaltam meg rekedtesen, ami miatt meglepődtünk mind a ketten. Max azért is, mert észre sem vette, hogy lejöttem, így meglepetésként érte a jelenlétem, én pedig azért lepődtem meg, mert elég ijesztő hangtónussal szólaltam meg.

- Neked is. — pillantott rám. Oldalasan ültem le melléjük a kanapéra és teljes áhitattal figyeltem őket. Bárcsak minden reggel erre ébrednék. Max felém fordította a fejét és egy mosolyt eresztett, ami kissé ledöbbentett. Tehát ezek szerint hajnalban valóban komolyak voltak az érzései? Nem kritizált vagy éppen gúnyolódott velem. Mi történhetett vele? Maxie vetett véget a pillanatunknak ugyanus gőgösen sírt fel nem tetszését kifejezve.

Apropó, Maxie már nagyon hozzászokott az apjához és látszik rajta, hogy mostmár egyre jobban kezdi megkedvelni és nem fél tőle. Alig-alig találkoztak egymással, talán a születése óta háromszor, de Max akkor is csak egy pár órára jött megnézni, után repült tovább. Úgyhogy, mire Maxie felismerte Őt, már Max távozott is. Szóval elmondhatom, hogy ez a két hét nagyon jót tesz a kapcsolatuknak. Max is egyre jobban ismeri már Maxiet, tudja mit kell csinálni egyes helyzetekben. Nem szorul az én vagy éppen Sophie segítségére.

Miután Maximilian megelégelte a reggelijének a mennyiségét hisztisen felsírt. Max tudta, hogy ez mit jelent és elemelte a cumisüveget, majd kicsit esetlenül még, de óvatosan a vállára fektette, ahol egy pelenka volt odaterítve. Maxie tekintete rám szegeződőtt. Kék szemeivel fürkészett és "beszélt" hozzám, miközben a baba büfijeivel nevettetett minket. Közelebb ültem Maxhoz és a fiúnkat illettem egy-egy csókkal, miközben szőke babahaját simogattam. Max minket csodált és felfedezhetőleg egy kicsit mosolygott is. Mielőtt elaludt volna Maxie, utoljára megpusziltam az arcát túl közel kerülve Maxhoz, aki megdöbbentő módon nem húzódott arrébb. A homlokom egy kicsit megérintette az arcát, mire gyorsan elhúzódtam. Max kissé zavartan elkezdte a fiúnk hátát simogatni, én pedig továbbra is őket bámultam.

- Mi ez a csend? — suttogott a hátunk mögül Sophie.

- Csend királyt játszunk. — humorizált Max.

- Most aludt el Maximilian. — mosolyogtam rá Sophie-ra, akinek elégedett vigyorát senki sem tudta volna lekaparni.

- Remélem ezután az esküvőtökre megyünk! — rendezgette táskaját, majd a vállára kapta.