Szüleim Titka (Felix ff.) Befejezett

24

Futás...sose imádtam. Nem is tudok futni, kb 3 kör és a szédülés hatalmába kerít. Mint most is. Meleg lesz, nem jön a levegő, fulladok. Hiába megyünk orvoshoz, azt mondják nincs semmi bajom. Érdekes.
A tanár persze nem akarja elhinni, hogy nem bírom a futást, csak orvosi papírral van felmentés alóla, de cseszhetem ha az orvos nem ad igazolást. Szülői igazolás pedig itt semmit nem ér.

A negyedik kör felénél megálltam és a térdemre támaszkodva vettem mély levegőt, már amennyi jött.

- mi a baj Töpszli ? - állt meg mellettem Daehyun. - nem megy a futás ?

- ne-nem. - motyogtam az orrom alatt. A lábam remegni kezdett és elkezdtem borulni.

- Yiren ! - kapott utánam. Jej tudja a nevem ! - mi a baj ? - ültetett le a padra.

- cs-csak szédülök. - hátra hajtottam a fejem és mélyeket lélegeztem. Általában ez segít.

- ennyitől ? Te nem terhes vagy ? - ült le elém.

- szívtál ? - kaptam rá tekintetemet.

- nem. - rázta a fejét.

- nem bírom a futást. - mártottam tekintetem sötét iriszeibe.

- értem. - bólintott. Nem szakította meg a szemkontaktust. Csak ültünk és a másik lelkéig hatoltunk szemezésünk során. A szemünkkel beszélgettünk, egyszerűen leírhatatlan érzés volt amit éreztem. Csak néztünk egymás szemébe és megvilágosodtam. Én szerelmes vagyok. Pedig nem lehetnék az, sikerült az ujjai közé csavarnia alig egy hét alatt. Lehetséges ez ? Arca mint mindig most is tökéletes volt. Haja homlokát takarta, szinte belelógott szemeibe, amikben annyira elvesztem. Hogy szerethettem belé ? Édes "szemcsatánkat" a tanár érdes hangja hasított a félbe.

- hármas oszlopokba szakadozz ! - hallatszott testnevelő tanárunk érdes hangja a torna teremben. Szemeimet elkaptam az előttem törökülésben ülő fiúról és a pedagógus felé irányítottam. Diáktársaim a felnőtt felé vették útjukat és három oszlopba álltak. Beálltunk mi is az egyik oszlopba, a tanár elindult mi pedig követtük őt. Utunk a kötelekhez vezetett, ami miatt pár lány szájából egy fájdalmas sóhaj szakadt fel.

- figyelj csak Manó, te hogy fogsz arra felmászni, ha félsz a magasban ? - becézésén meglepődtem, ugyanakkor elpirultam, így csak háttal neki megvontam a vállamat.

- általában csak a kulcsolást szoktam megcsinálni. Neki az is elég. - válaszoltam háttal neki.

- a szemembe mond ! - fordított maga felé és egyszintre hozta magát velem.
Szemei szinte belsőmig hatoltak és mintha a legféltettebb titkaimat kereste volna.

- cs-csak a ku-kulcsolást szo-szoktam megcsinálni. - dadogtam lányos zavaromban.

- mi az ? Beakadt a lemez ? - nevette el magát. Homlokomat összeszűkítve néztem az előttem boldogan vihorászó fiút.

- jobb poént életemben nem hallottam. - forgattam szememet.

- ne forgasd mert kiesik. - nevette.

- miért beszélek veled ?- kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.

- mert legjobb barátok vagyunk. - tette bal kezét vállamra. Az ütő is megállt bennem. Legjobb barátjának tart ?

- azok vagyunk ? - kérdeztem halkan.

- az én szemszögemből igen. - varázsolt édes mosolyt arcára.

- akkor az enyémből is.- akkor most szerelmes vagyok a legjobb barátomba.

- első sor jöhet ! - hangzott a mondat tanárunktól. Visszafordultam az eredeti irányomba. Ujjaimat tördelve vártam a soromra. Lassan de biztosan sorra is kerültem. Kezembe vettem a kötelet és egy pillantást vetettem tanáromra, aki egy biccentéssel jelezte, hogy mehet. Felugrottam a kötélre és megcsináltam a kulcsolást. - megy feljebb ? - kérdezte.

- tanár úr, ez fel megy, de le már nem. - néztem tanárom arcát, amin megrándultak a nevető ráncok.

- próbálj meg felmenni, ha úgy érzed tovább nem megy, gyere le. - mondta mosolyogva.

- hát jó. - felnéztem a kötélre és egy nagy levegővétel után elkezdtem felfelé mászni. Ujjaim görcsösen szorították a kötél anyagát. Mindjárt a felénél leszek. Nem is olyan vészes. Mosolyogva másztam tovább, már majdnem a tetejénél vagyok. Mikor felértem bal karommal magamhoz szorítottam a kötelet és a jobb kezemet kinyújtottam, így megérintve az anyag tetejét.

- ügyes vagy ! - hallottam meg Lisa kiáltását. A hangforrásba kaptam a fejem és akkor láttam meg milyen magasan is vagyok. A levegő tüdőmben rekedt, a testem remegni kezdett, az ujjaim szorosabban fogtak rá a kötélre. A félelem sarokba szorított. Hogy fogok lemenni innen ? Félelmemben a fejemet a kötélnek döntöttem és behunytam a szemem. Tudtam hogy nem kellene feljönni. Kezd csúszni a kezem, most mi a tökömet csináljak ?? Kinyitottam a szemeimet és a lányokat kerestem oda lent. Mindenki a kötél alá gyülekezett. A lányok aggódó pillantásokat mértek rám. Le kell győznöm a félelmem, de nem megy. Túl magason vagyok. Nekem ez nem fog menni. Eszembe jutott az általános tanárom.

"Csak a fejedben van az, hogy nem megy. "

Idéztem vissza mondatait nyolcadik osztályból.
Nagyot nyelve, kezdtem el lassan ereszkedni. Tényleg nagyon lassan haladtam lefelé, a kezem is nagyon csúszik, így nehéz tartanom magam. Közben éreztem, hogy a pólóm is felcsúszik a kötél által. Klassz. Lassan a felénél leszek. Mindjárt leérek, csak még úgy egy óra. Azt ki tudják várni, nem olyan vészes. Aha, csak hittem azt. A kezem megcsúszott én pedig zuhanni kezdtem. Sikításom szelte át az egész termet. Az életem lepergett a szemem előtt. Mint falevél a szél által, én is úgy zuhantam. A gravitáció egyre húzott le. Behunyt szemekkel vártam a csapódást, viszlát világ, jó volt veled lenni. Amúgy nem, el ne hidd. Ám a csapódás máshova ért mint én azt vártam. Két kar tartott a földtől pár centire. Szemeimet még mindig fájdalmas szorításában tartottam. Nehezen nyitogattam pilláimat és lassan néztem fel megmentőmre. Daehyun.
Ajkaim kiszáradtak és elnyíltak egymástól, óvatosan szálltam ki védelmező karjai közül.

- köszönöm. - motyogtam kipirult arccal.

- a szívroham kerülgetett te lány ! - ölelt magához. Hatalmas karjaival testem ölelte, én meg csak álltam ott és mellkasának döntöttem a fejem. - legközelebb ne csinálj ilyet ! - szorított még jobban.

- nem direkt volt. - néztem fel rá.

- tudom...de akkor se csinálj ilyet. - lehelt egy puszit a homlokomra, melyre a piros minden árnyalata lejátszódott az arcomon.

- aggódsz. - mosolyogtam.

- persze hogy aggódok ! - vont közelebb.

- Lee Yiren ! - ütötte meg fülemet Jisoo mérges, de egyben aggódó hangja. Elváltam Daehyuntól és arrébb álltam tőle. - ha mégegyszer ilyet mersz csinálni ! Én esküszöm....!- nem mondott semmit csak magához ölelt, ami aztán egy csoportos ölelés lett.

- te ott ! - szólt Jennie Pápaszemnek, aki rémülve mutatott magára. - eltudnálak képzelni a pasijaként. - nézte végig elismerően.

- ez megtiszteltetés ! - hajolt meg vigyorogva közben velem tartotta a szemkontaktust, amit a csengő zavart meg.

- jól van, vége az órának, lehet menni ! - terelte ki a tanár a diákokat. - Yiren jól vagy ? Nem szédülsz vagy hasonló ? - kérdezte mielőtt kimentem volna.

- nem, jól vagyok, köszönöm. - mosolyogtam. Az öltözőbe beérve leültünk a padra és kifújtuk magunkat.

- jól néznétek ki egypárként. - jegyezte meg Jennie.

- azt hittem idegesítő a számodra. - lepődtem meg.

- de ha neked bejön, akkor el kell viselni. - rántott egyet vállán.

Nekem túlságosan is bejön...