Öʀᴏ̈ᴋᴏ̈ʟᴛ sᴏʀs《Jules Bianchi》

13.rész

-Aztaa, tudja a nevem?-ámuldozott mellettem a francia és ő leakadt annál, hogy Ralf Schumacher tudja a nevét.

-Még szép, hogy tudom! Tehetséges fiatal vagy és látok benned fantáziát. Fényes jövő áll előtted ebben a száguldó cirkuszban.

-Lisa, neked barátod van és én csak most hallom?!-támadott le Cora fülig érő vigyorral-Corinna, már meg se haragudj, tegnap igazán említhetted volna

Annyira lefoglalt Cora ujjongása, hogy esélyem se volt hallani, amiről Ralf és Jules beszéltek. A szemem sarkából láttam, hogy jókedvűen társalognak és mint pilóta az ex pilótával biztos megtalálták a közös témát.

A házat hamarabb elhagytuk, mint Ralfék, mert Jules-nek megígértem, hogy megmutatom a városkánkat és ez egy pont jól időzített látogatás volt a bácsikámék részéről. Gyönyörű napsütés volt odakint, ami nekünk jót jelentett, mert egy esős napon nem lehet elszabadulni egy kellemetlen családi összejövetelről arra hivatkozva, hogy bejárjuk a várost. Sportosan öltöztünk mindketten, mert kitűztem magam elé, hogy én is elviszem a páromat a kedvenc helyemre.

-Nem, nem! Azt én viszem.-jelentette ki Jules és elvette tőlem a hátizsákot, amibe fontos dolgokat pakoltam, mint például a víz. Felszusszantunk, amikor elhagyhattuk a háztat, ahol megfagyott a levegő, miután a tegnapiak szóba kerültek. Ott és akkor összeszorult a torkom, nehezebben kaptam levegőt és csak azt kívantam, hogy valami csoda folytán kiszabadulhassak a friss levegőre. Jules ölében ültem az egyedüli szabadon maradt fotelben, amikor a pilóta a fülemhez hajolt és halkan súgta, hogy bizony megejthetnénk ma azt a kiruccanást. Természetesen rábólintottam az ajánlatára és tömören tudattam a többiekkel, hogy mi lelépünk.

Gyalog indultunk útnak és kézenfogva sétáltunk az erdő felé. A minket körülvevő zöld szín jólesett szemeimnek és hogy végre újra láthatom a helyet, amihez annyi emlék köt. Életem első sátorozása, ahol apa beesett a patak vizébe, én pedig ügyes hat éves kislány létemre ki akartam segíteni, de én is beestem mellé. Az volt az első apa-lánya hétvégénk, amire mindig mosolyogva emlékszek vissza.

A legfeljebb egy méter széles ösvényen rutinosan lépdeltem. Mellettünk a híres patak és a többezer egészséges fa.

-Azon gondolkodtam, hogy valamikor be kéne mutassuk a családjainkat egymásnak.-szólalt meg a szorosan a hátam mögött jövő Jules

-Igen, azt a közeljövőben össze kéne hozni.-értettem vele egyet és fejben már a megfelelő dátum után kutakodtam-A szüleid nem mennek ki a következő futamok egyikére?

-Volt szó róla, hogy jönnek Magyarországra. De el tudod képzelni, hogy anyukád eljönne egy versenyhétvégére?

-Próba szerencse. A Paddock Clubot biztos tisztes távolságra el fogja kerülni, de ott lesz, ha arról van szó, hogy a családoddal találkozhat. Mick pedig biztos nem sírna.

-Az tény. Szerelmem, messze vagyunk még?-kérdezte, én meg hátrafordultam hozzá. Egy fának dőlve vette a nagyobbnál-nagyobb levegőket

-Hé, jól vagy?-siettem mellé és a vállára tettem a kezem

-Igen úrnőm, kiválóan vagyok.-nevetett fel és kikerült, majd megállt-Egy fuvart?-pillantott hátra a megszeppent fejemre

-Fuvart?-bukott ki belőlem

-Igen cicám, fuvar. Na gyere szépen, szökj csak a hátamra.

-Szét fogsz törni a súlyom alatt.-nyavajogtam, de azért tettem, amit mondott

-Nem vagy te olyan nehéz.-fogott a lábam alá, hogy megtartson, de közben én is kapaszkodtam

-Jules?-támasztottam meg az állam a vállán