Öʀᴏ̈ᴋᴏ̈ʟᴛ sᴏʀs《Jules Bianchi》

19.rész

Lisa Schumacher

-Összegezzük egy kicsit azt, amit eddig is tudunk.-szólalt fel Helena fél perc hallgatás után, ami neki órákra elegendő  csenddel volt egyenlő-Ma reggel az átlagosnál gyengébbnek érezted magad, annak ellenére, hogy te kaja megszállott vagy mégsem maradt meg benned semmi...Hát én őszintén  nem tudom mit mondjak. Ha a teszt negatív, akkor a gyomorrontástól kezdhetjük a találgatást, de konkrétat, csak az orvosok tudnak mondani.

-Ha pedig pozitív....-meredt maga elé Mick. Ilyenkor gondolkodott, nem a szokásos elkalandozás, nem, ez annál sokkal több. Amikor ennyire üvegesen nézett a semmibe épp magában mérlegelt. Ritkán láttam ilyennek. Utoljára talán akkor, amikor először  engedtek be apához és tudatták, hogy nagy vonalakban mire lehet számítani a jövőben.  Akkor nagy csatát vívott magában, összerakta a kis lego darabokat, amelyek minden darabján egy kis részlet volt abból, amit ezáltal elveszíthet. Ezúttal is ez járt a fejében, hogy ha terhes vagyok, akkor apa után engem is elveszíthet. Épp csak, hogy visszakapott és én is visszakaptam őt.  De egy kisgyerek ezen nem változtat.

-Ha pozitív, akkor anya leszek.-gondolkodtam hangosan és tüdőmet  teleszívtam levegővel . Kicsit rémisztő  elgondolás, meg kell hagyni. Elég hamar elkezdtük megtervezni a közös jövőnket , talán mert egyikünknek sem volt kérdőjeles , hogy lesz ilyenünk. Kétségem sincs felőle , hogy Jules remek apa lesz és a csillagokat is lehozná, ha a kis szeme fénye azt kérné tőle. Visszaemlékeztem a pillanatra, amikor a gyerekkori otthonom hátsókertjében játszadozott Helena kis szörgombóc állatkájával és a lány szavai. Igaza volt, Jules szereti az életét és szeretné, ha a jövőben  is minden jól alakulna. A szemei előtt  ott az a kép, amit egyesek, többek között én is ideálisnak nevezünk. Egy álom, amit elért, szerelem, házasság, gyerek és halálig való boldog élet, amiben végignézed, ahogy a gyereked és az ők gyerekeik felnőnek . De elég felkészültek vagyunk arra, hogy ez az időszak most vegye kezdetét? A Marussia egy kezdet, ezt Jules mindenkinél jobban tudja. A csapattal letesz néhány fontos alapot, amire majd erősebb  alakulatoknál építkezhet. Lenne ideje arra, hogy a gyerekére figyeljen? Ostobaság, ő  biztosan kerítene, de azzal más szempontból veszítene. Képes leszek majd azt nézni, hogy a felkészülését hanyagolja? Apa se tudta a kettőt  párhuzamosan csinálni. Az otthon töltött éveit szánta arra, hogy a szeme fényeit boldoggá tegye, úgy, hogy csakis ránk figyel. Kicsi koromtól fogva tudtam, hogy mit csinál, mit kockáztat és mi az, amiben verhetetlen. Elfogadtam korán, hogy sok korombelivel ellentétben nekem nem adatik meg, hogy naponta együtt vacsorázzon a család, de nem fogom elfelejteni, hogy az elemis éveimben minden hétfői  beszámolóidőben büszke mosollyal meséltem apa vasárnapi teljesítményét. Ha épp nem volt versenyhétvége, akkor gyakran gokartozni mentünk vagy egyéb apa-lánya programokra, de megtanultam becsülni azt az időt . Majd jött Mick. Akkoriban jöttem rá, hogy nem az én világom a száguldozás, de időnkénti  hobbiként megfelel. Most visszatekerném az időt  azokra az elmulasztott napokra, amikor nem tartottam velük Mick edzéseire, mivel időt  tölthettünk volna együtt. Kamaszkor és hülye voltam, mert nem fogtam fel azt a mondást, hogy minden nap az utolsó lehet. Vicces, azt mondják, hogy az ember a hibáiból tanul, de ezt a mondást még mindig szívesen hagyom a süllyesztőben . Meg kell élni minden nap minden óráját, percét és másodpercét. Ha nem teszed, akkor veszítesz és csak utólag tudod meg, hogy mit.

-Nincs még meg az eredmény?-érdeklődött  halkan az öcsikém és a kagyló fele nézett, ahol a tárgyat hagytam

-Nézd meg, de ne mondd el, hozd ide.-utasította Helena, Mick pedig elindult, de a helyiség közepén megtorpant

-Azt nem lepisilted?-húzta fel orrát a szöszi, miközben tőlem  várta a válaszokat, de Hel adta meg

-Most komolyan ezzel tudsz foglalkozni csodabogár? Hozd már, utána kezet mosol és kész is. Mi olyan nagy ügy?