Ködbe veszett árnyvadász ✓

|24|

~•°•|♪|•°•~
Parabatai és boszorkánymester
~•°•|♪|•°•~

Alec riadtan ébredt az éjszaka közepén. Az apja látogatása óta minden éjjel rémálmokkal küzdött. Senki nem tudott ezekről, mert a fiú nem akarta egyik barátját sem terhelni, Magnus pedig már elhagyta az Intézetet. Ez speciel bántotta Alecet, de megértette. Már így is jó ideje mentek szembe a törvényekkel.

Most azonban örült volna, ha Magnus mégis mellette marad. Hozzá tudott volna bújni, és nem kellett volna a félelem miatt minden apró árnyéktól megriadnia. De hiába. Magára maradt, megint. Lassan kimászott az ágyból, mert tudta, hogy az éjszaka hátralévő részében már nem fog aludni. Még ugyan nem mozgott olyan könnyedén, mint régen, de azért annyira ügyetlen sem volt már.

Nehezen, de átöltözött, majd csendesen kiosont a szobájából. Először arra gondolt, hogy felkeresi Jace-t, de aztán eszébe jutott, hogy a testvére nem igazán aludt rendesen az elmúlt hetekben, így végül meggondolta magát. Arra a döntésre jutott, hogy egyelőre lemegy edzeni, aztán majd később kitalálja, hogy mit csináljon reggelig. Halkan végigsétált a folyosón, majd le a lépcsőkön. Nem találkozott össze senkivel, bár ez logikus volt, hiszen mindenki más javában aludt rajta kívül az épületben.

Magához vette a lent hagyott íját, majd beállt a céltáblák elé. Régen lőtt már, úgy érezte, hogy szüksége van egy kis gyakorlásra. Az első lövés nagyon nehezen ment. Egyrészt alig volt ereje rendesen megfeszíteni az ideget, másrészt pedig annyira elszokott már a fegyvertől az elmúlt hetekben, hogy az első nyíl el sem találta a táblát. Egy negyedórás gyakorlás után már eljutott odáig, hogy meglegyen a cél, de még mindig siralmasan lassan ment neki.

Ez természetesen újabb csalódás volt számára. Sejtette, hogy nem fog minden olyan könnyedén menni, de remélte, hogy kicsit azért egyszerűbb lesz. Azonban egy percre sem állt meg. Minden idegszálával azon dolgozott, hogy újra visszanyerje a régi formáját. És ha ez azt jelentette, hogy hajnalig kellett edzenie? Simán! Alec sosem adott fel semmit. Mindig arra törekedett, hogy tökéletesen végezze el a feladatát. Szóval, ahogy azt mindenki szépen elképzelte, Alexander Lightwood éjféltől hajnal ötig edzett és edzett megállás nélkül. Erre a látványra érkezett meg Jace is, aki arra ébredt fel, hogy még álmában is megérezte a tényt, hogy Alec ájulásig akarta fárasztani magát.

– Alec?

A fekete hajú olyan hirtelen fordult meg, hogy majdnem elesett a saját lábában. Tudta, hogy Jace semmi módon nem ártana neki, de bizonyos dolgoktól még mindig megijedt, s ezen az egyáltalán nem segített, hogy a szőke a semmiből bukkant elő teljes sötétségben.

– Történt valami? – kérdezte halkan Alec, elfordulva a társától.

– Azon kívül, hogy mindjárt összeesel? Nem hiszem – rázta meg a fejét Jace. – Miért fárasztod le magadat ennyire?

– Vissza kell szereznem a formám.

– Te jó ég, Alec! – kiáltott fel Jace. – Szinte egy hónapig feküdtél betegen a gyengélkedőn. Ne várj el ilyen sokat magadtól.

– Ezt kell tennem – vonta meg a vállát Alec, s már fordult is volna vissza, hogy tovább lője a nyilakat, mikor Jace hozzávágta a kabátját.

– Gyere. Sétáljunk egyet a friss levegőn, hátha jót fog tenni neked.

– Tehát sétálnom szabad akár órákig is, de edzeni nem? – kérdezte Alec, de elvette a ruháját.