|22|

471 32 15
                                    

~•°•|♪|•°•~
A másik oldalon II.
~•°•|♪||•°•~

Örökre az a sorsom, hogy a te terhed legyek, barátom, a bajban.”

– John Ronald Reuel Tolkien–

Alec nem tudta, hogy miért látott maga körül csak feketeséget. Nem sokkal ezelőtt még halványan ugyan, de érzékelte, hogy Clary, Simon és Raphael beszéltek hozzá, mellette álltak, s cserélgették a borogatást a homlokán, de utána minden elsötétült, s ő a nagy semmi kellős közepén találta magát. Továbbá az sem volt számára világos, hogy miért nem találta maga mellett Magnust, de még Izzyt és Jace-t sem. Hol voltak? Miért hagyták el? Talán már nem is élt?

Alec nem értette. Nem érezte magát halottnak, bár abban az állapotban igazából semmit sem érzett. Csak lebegett a semmiben, s várta a csodát, ami félúton elakadhatott valahol, mert továbbra sem érkezett meg. Később úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Fulladozva próbálta elérni, hogy végre kiszakadjon ebből a fekete állapotból, s visszatérjen a családjához, de semmi sem történt. 

Túl szűknek érezte a teret, pedig körülötte nem volt más, csak a végtelen. A távolból valami nevetés hallatszott, de az Alec fülének valami szörnyű, démoni zaj volt, ráadásul még hangos is, így kénytelen volt a fülére tenni a kezét. A hangerő így sem lett elviselhetőbb. A fiú szép lassan esett a földre, s apró labdává összehúzva magát próbálta átvészelni a szörnyeteg viharát.

– Magnus – suttogta maga elé Alec gyengén. Egyszerre lepergett előtte minden. Az első találkozásuk, az első beszélgetés. Az első csók, az első ölelés. Felvillant neki az esküvő, a vadászatok, a gyerekkora és minden olyan apró emlék, amit James el akart venni tőle a kínzás alatt, hogy minden boldogságát és reményét elveszítse.

A sápadt szemek hirtelen megteltek fénnyel, s kék végre igazi erővel világított. Alec nehezen, s kicsit lassan ugyan, de felállt, s lábát megvetve várta a támadást. Továbbra is nagyon gyengének érezte magát – az is volt –, de a szeretteiért mindenképpen küzdeni akart. Aztán felcsillant valami a háttérben. Eléggé feltűnő volt, hiszen minden mást sötétség borított. Alec elindult a jelenés irányába.

Amint előrébb lépett, a fény megint felvillant. Most Alec alaposan megfigyelhette, s azt vette észre, hogy egy alakra hasonlított. Egy igen ismerős alakra... Ez még gyorsabb tempóra ösztönözte, bár még mindig nagyon lassan haladt. Ahogy közelebb ért, minden világos lett számára.

– Magnus! – kiáltott fel Alec, s minden erejét összeszedve szaladt oda, de amint hozzáérhetett volna, a fény szétesett. Többé már nem a boszorkánymester állt ott, hanem valaki más.

– Jace – suttogta meglepetten Alec. A fények ezúttal a testvére alakját vették fel, de csak egy pillanatra, ugyanis pár perccel később már megint valaki mást formáztak meg. Így jelent meg Alec előtt még Izzy, Clary, Simon, Raphael, s egy rövid pillanatra még az anyja is felbukkant. Aztán következett valaki más. Valaki olyan, aki Alec egész lelkét felkavarta, pedig semmit sem tett, csak állt mozdulatlanul.

– Max – esett térde a fiú, s a kék fény eltűnt a szemeiből, helyét pedig átvették a csillogó könnyek. Alec mindent elviselt, de az öccse még mindig érzékenyen érintette.

– Mi a baj, Alec? – ereszkedett le az ő szintjére a gyermek, s kedvesen mosolygott a testvérére, mintha semmi sem történt volna.

Ködbe veszett árnyvadász ✓Where stories live. Discover now